Budapest, 1976. (14. évfolyam)
1. szám január - Fekete Gábor: Nyíregyháza
nádfedeles városházán, hogy a főbíró vezetésével elhatározza: földjüket és városuk tulajdonjogát örök időre megvásárolják. „Az emberi természetnek önként való folyása az, hogy a maga sorsát jobbítsa és mind a most élőket, mind a következő maradékokat állandóbb és boldogabb állapotba helyeztesse..." — írták a természettel és társadalommal birokra kelt tót-magyar keverékű parasztemberek a földesurakhoz. S hogy tekintetüket mennyire a jövőbe is vetették, arra jellemző: kérvényükben megemlítették, hogy az örökváltság „mennyire fellendítené Nyíregyházán az ipart". A földesuraknak szükségük volt a pénzre, s hosszú, nehéz alkudozás után létrejött a maga korát megelőző egyezség. A szabadságot áhítozó városalapítók súlyos terhet vállaltak: majdnem 1 millió forintért váltották meg magukat — 1 mázsa búza akkor 4 — 5 forint volt. A városalapító tirpákok utat nyitottak a polgári fejlődésnek: néhány évtized alatt cserépgyár, szódagyár, gyufagyár, gimnázium, tanítóképző, kórház nőtt ki Nyíregyházán. Szerepet játszott a fejlődésben a megye korábbi székhelye, Nagykálló birtokosainak önzése és rövidlátása is. Amikor a Kállói famíliát megkérdezték, vajha engedélyeznék-e földjükön áthaladni a vasútat, nemmel válaszoltak. A szabad város polgárai viszont kaptak az alkalmon, és 1858-ban befutott az első vonat Nyíregyházára. A város azután is közlekedési csomópont, közigazgatási centrum maradt. Hanem a szabadságukat oly keservesen megváltó tirpákok unokái és dédunokái csakhamar másodrendű állampolgárokká lettek. Nyíregyházán gyorsan nőtt az ingyenélő dzsentrik, a városi, megyei főtisztviselők és rokonaik siserahada, amely lenézte, majd pedig a hivatalos nemzetiségi politikának megfelelően megvetette az őslakók utódait. A tótnak ki kellett térnie az útból, fel kellett állnia a lacikonyha sátorából a magyar elől, s szép lassan kiszorult a városból. A szóbeszéd szerint a tótok gyakran felsóhajtottak: „Bozse moj, ja trpin csia miszin ten to velki krizs" — istenem, nekem mindig csak tűrnöm kell a nehéz keresztet. így lett belőle trpják, tirpák, vagyis tűrő, szenvedő. Kérdezték tőle: — Micsoda kend, tót? — Nem. — Magyar? — Nem. — Hát akkor miféle ember? — Nyirigyházi — válaszolta. S hiába, hogy a tirpákok tették naggyá a várost, a tőkés rend keresztülgázolt rajtuk is. Az örökváltság idején Nyíregyházán százegynéhány gazdának volt negyven hold földje, hatszázegynéhánynak tízharminc holdja. Száz évvel később a város 13 ezer holdján hat nagybirtokos osztozott, a hatezer tirpáknak átlag 1—1 hold föld jutott. Tönkrementek a kisüzemek is, nagy nem épült helyettük, a legnépesebb munkahelyen, a villanytelepen sem érte el a százat a munkáslétszám. 1943-ban a város ipari munkásságának száma még mindig csak háromezer volt, a gazdasági életet a hitelintézet, a szeszfőzde, a dohánybeváltó képviselte. Ahol az ipar — létszükséglet CSIGÓ LÁSZLÓ felvételei A jobbágytanyák, vadvizek, lápok, erdők, nyírségi puszták helyén, a könnyelmű dzsentrik és szorgos telepesek városában Krúdy, Bessenyei, Szamuely Tibor, Váci Mihály szülőföldjén, amelyet még a felszabadulás utáni két évtizedben is a legelmaradottabb megye ölelt körül, az urbanizálás, az iparosítás létszükségletté is vált. A felszabadulás éveiben a kis dohányfermentáló és a konzervgyár nem sokat egnyhített a munkaközvetítőben jelentkező emberek, asszonyok baján. Később az országos szocialista iparosítás bőségesen merített — merít ma is — a szabolcsi munkaerőforrásokból; a megyében változatlanul legnagyobb a természetes szaporodás (éppen a tízszerese a budapestinek), azonban mégsem lehetett elköltöztetni a megyét és székhelyét. Ipar kellett a szinte minden ipari hagyományt nélkülöző városba, felnevelni hozzá a szakmunkásgárdát, egy új városi munkásosztályt. Egyúttal új életformát is teremteni, ami Nyíregyházán és környékén korántsem olyan természetes folyamat, mint amilyen volt Pécsett, Győrött vagy akár Debrecenben. A mai napig is 16 ezer hold szántóföldje van a városnak, amelynek peremét néhány házból álló tanyacsokrok tömege vesz körül. Nagyon sok munkás a gyári műszak után kukoricát kapál, disznót etet, s jellemző, hogy a város szélén három téesz és kilenc szakszövetkezet működik. S ha az életforma-váltás még A Kelet Áruház A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Az új könyvtárépület 7