Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Déry Tibor — ezer alakban I.

vagiokén értelmezhető duhaj felkiáltójeles jelentésben, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia váltakozó súlya határozza meg, melyik felé hajiasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni . . ." Újabb megközelítés: ebben a különös névben egyik jelentésként a csárdában rikoltozó betyár kivagyisága lappang. Bár ez a műdal-klisé a lehető legtávolabb van Déry Tibor bármikori életkörülményeitől, ő mégis fölfedez magában — illetve egykori önmagában, utólag — ilyesféle hajlamot. Es természetesen a másikat is, a tépelődését. Az ügyvéd-apa meglepő módon folytatja a születésnapi életreigazítást: én egyikhez sem vonzódom." Az értekező próza zamattalan nyelvére úgy lehetne lefordítani ezt a megnyilatkozást: sem a harsány színrelépés vágyára, sem a termékeny meditálásra nem kapott Déry Tibor otthoni példát. Rejtettebb családi örökség fogott össze kívülről jövő „fertőzettel", így alakult ki a Kyvagiokén-ség, amelyet az apa jós-szemmel megsejtett serdülő fiában. Az ítélet nincs egyszer szól csak az apáról, de ott lényegeset árul el: „Egyszer, még kisgyerek koromban, elővette hegedűjét — nem is tudtam, hogy van s hogy tud hegedülni —, s anyám távollétében eljátszotta nekem kedvenc nótáját: „Kérettelek, nem jöttél, Ha nem jöttél, ottvesztél, Lányok anyjává lettél", aztán eltette a hangszert, amelyet soha többé nem láttam. A nótára is csak azért emlékszem, mert később olykor eldúdolta vagy elfütyörészte." Ennyi lírai megnyilatkozás éppen elég egy cvikkeres, pofaszakállas ügyvédtől ahhoz, hogyfiát hosszas, elkésett töprengésre serkentse. „Szellemi örökség ugyan nem maradt utána — noha ez is tüzetesebben megvizsgálandó! — de rám hagyta öregkorát..." Öregkorát, amelyre ő maga tett pontot: „Hajnalban felkelt, lábzsámolyát az ablakhoz vitte, ráállt, majd csíptetőjét és mankóit eldobva, hasmánt felhúzódózkodott a párkányra, és kicsúszott az ablakon." „Tüzetesebben megvizsgálandó!" — ez a vizsgálat nem történt meg egyik önéletrajzában sem. Csak egy sietős utalás tudatja, hogy az apát háttérbe, majd szegénységbe szorította a bécsi rokonság, a felesége családja. Olyan hathatósan, hogy még halála után, fia emlékezetében sem nőhetett fel drámai személyiséggé. A bécsi túlsúlyt mulatságosan szemlélteti egy régi Duna-parti fénykép. „A fényképen anyám apám mellett ül, ez keménykalapban, szürke utcai ruhában, fehér pikémellénnyel. Kétoldalt még három hölgy, anyám nénje, Jenny néni és két bécsi barátnőjük, Titi néni és Anti néni, Bécsből lelátogatván. Mind a négyen kocsikeréknagyságú szalmakalapot viselnek, a hölgyek nyilván ezért is néznek mereven maguk elé, kalapjaik összeütközését elkerülendő. Amelyek sűrűn meg voltak rakva minden földi szépséggel, műmargarétákkal, műibolyákkal, műtulipánokkal, de még műgyümölccsel is; anyám kalapján, melynek eredeti példányára is emlékszem, piros műcseresznyék is pozsgásodtak, csínnal elhelyezve a virágok között. Apám fakón, soványan, cvikkeresen ül a Termékenység e négy duzzadó, de erősen befűzött istennője között." A fénykép a Duna-korzón készült, a hajdani slágerben is megörökített Buchwaldszékeknél, amelyekre néhány fillér lefizetése ellenében lehetett leülni. A fényképre már nem került rá, de az író emlékeiben megmaradt a korzó környékének osztályszerkezete. „... a két vége, főképp a Petőfi téri a szoborral és egy poros kis parkkal a gyerekkocsit tologató dadáknak, nevelőnőknek s a takarékos kispolgárságnak volt fenntartva ingyen, de ritka fapadokkal, melyeken a szép tavaszi és őszi napokon csak szemfülesen cikázó tekintetek s nagy türelem árán lehetett helyhez jutni. Emlékezetem szerint ez időben sok volt a horvát dada Pesten, a jobb családokban szolgálók tarka népviseletben, mint egy-egy tropikus díszmadár vonultak fel a pasztellszínű városi járókelők közé, a legékesebbek közülük még a négy vagy hat fillért sem sajnálták a Buchwald székektől a városkép vagy a világ illő feldíszítése céljából." Lehet, hogy maradt fönn erről fénykép (de színes, sajnos, semmiképpen): hogyan licitálja túl paraszt dadák hímzett ünneplője a bőség szimbólumaival megrakott úri malomkő-kalapokat. Ady kalotaszegi látomásának párja a pesti dunakorzón! Gyerekkorban dúsan tenyésznek a jelképek. De visszafelé nézve még többet beleláthatunk gyerekéveinkbe. Mint Déry Tibor, aki minden későbbi tűzvész, várospusztulás, világégés előzetes jelképét szemlélhette néhány-évesen. „Régi Báthory utcai lakásunk . . . udvarában egyszer kigyulladt egy nagy papírraktár, s a harmadik emeleti gangról (körfolyosóról) szemügyre vehettem életem első lángtengerét, melyet majd körülbelül fél évszázad múlva a fel-felgyújtott Budapest többszöri égése fog követni, s remélhetőleg lezárni az én számomra ..." A társadalomnak jogos önvédelmi gesztusa a feledékenység, a megélt történelem ad acta tétele. Mindennap legalább százezer ember megy, hajt, utazik át a Margit-hídon. Eszébe jut-e közülük egynek is ilyenkor az a nap, amikor az úttest meg a villamos belebukott a vízbe? Talán még annak sem, aki ott volt és csodaképp túlélte. Az íróknak viszont kötelessége, hogy a jogos közfeledékenységgel szembeszállva régi sebeket szaggassanak föl. Az a tizenharmadik születésnap így folytatódott: ,, .. . felöltvén új kékbársony ruháját, harmadik emeleti lakásukból lerohant a Lipót körútra ... s vidáman ugrándozva a Margit-híd felé vette útját. A Szemere utca sarkán egy cukorboltban tízfillérért csokoládéval bevont datolyát vásárolt — kedvenc csemegéje s a bolt különlegessége —, majd leszurkolván a négy fillér hídpénzt, átkelt a hídon. Még nem tudhatta, hogy ez, négy évtized múltán németek fektette aknáktól fel fog robbanni és számtalan járókelőjét valamint egy megtelt villamost a Duna hullámaiba vetend." Szárnyak A Kyvagiokén imént idézett jelenetéből nem tűnik ki egyértelműen, hogy a villogó csíptető mögül villogó tekintet elkapta-e a lényeget: hogy a gyerek „kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben". A szárnyak természetesen jelképes szárnyak, de azért a közlekedésben is segítették a felserdült ifjút. „Lipót körúti lakásukról . .. reggelenként többnyire gyalog tette meg az utat a közeli [Kereskedelmi] Akadémiáig, bár ha olykor megunta a gyaloglást, szárnyra kapott s egyenesen a tanintézet kapuja előtt szállt le a járdára; ilyenkor rendszerint elkésve, már óra kezdete után nyitott be az osztályba". Viszont tiszta jelképességükben suhogtak a szárnyak, mikor jövőjét elképzelte: „ ... vágyainak triptichonja szerint egyszerre három alakban óhajtott átlényegülni: egy személyben költő, tudós és szabadságharcos kívánt lenni. Milyen háromfejű szörnyeteg válik belőle, akit a józan emberiség majd joggal kivet köreiből? A józan emberiség nem szereti a csillagragyogású példákat; hisz mindenki csak per se válthatja meg önmagát, ha ugyan ... Az az akkortájt mindjobban elterjedő balhit. . . hogy a szedőgépek feljavíthatják az emberi természet állagát, az ifjú késői korszakaiban éppoly megalapozatlannak bizonyult, mint ez idő szerint a költészet mindenhatóságába vetett bizalma; de erről ... a Kereskedelmi Akadémiában még mit sem tudott." A szárnyait — vagy prózaibban: a tehetségét — Füst Milán ismerte fel s hirdette elsőnek. „Majd ötven éve, hogy megismerkedtünk, s rögtön karjaiba zárt. Képletesen persze, de így is mily megtiszteltetése az ifjúnak! a Nyugat főmunkatársa, képzelhetni! Egy fejjel nőttem önhittségemben. S tetejébe már harmadik vagy negyedik találkozásunk ... után, éjféltájban a lakásába vitt, ott tartott éjszakára. El voltam bűvölve, az éj minden részletéből a költészet ismeretlen, fanyar lehe csapott meg. Hogy a költő már kinn az utcán, miután megnyomta a kapucsengőt, vetkőződni kezdett, kifűzte mindkét cipőjét, nadrágtartója kivételével kigombolt minden kigombolhatót, s mind e művelettel hajszál pontosan akkorra végzett, mire a kapu mögött felhangzott a házmester csoszogása! Hogy bent a lakásban, Angyal utca 29. fdsz. kétszoba, konyha, már csak egyetlen takarékos mozdulatra volt szüksége, s pongyolájába, pongyola! burkolózhatott... Még életemben nem aludtam földszinti lakásban, s az Üllői utat, mely az Angyal utca mögött húzódott, csak egy ... múlva ismertem meg közelebbről, amikor majd a 32-es gyalogezred kaszárnyájában raboskodom. Számomra az ismeretlen környezet is mintha a költő egy kivetődött verse lett volna." Hogy a főmunkatárs saját kezűleg ágyazott meg az Angyal utcai hideg lakásban a nyomtatásban addig egyetlenegyszer megjelent ifjúnak, ez már magában beillett felavatási szertartásnak. Hát még az a mondat, amit Füst Milán kiáltott oda Márainak, mikor az lefitymálta ezt a bizonyos első dolgozatot: „Uram — dörögte —, ön boldog lesz, ha késő öregkorára csak egyetlen olyan mondatot tud majd felmutatni, amilyet tucatszámra találni ennek az ifjúnak munkájában." 23