Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: Egykori külvárosok

Granasztói Pál Egykori külvárosok A Belvárosban nevelkedve sokáig nem volt s nem is lehetett semmiféle tudomásom, tapasz­talásom a külvárosokról. Akkor váll. lehetségessé, úgy-ahogyan, amikor tíz éves lettem. Az első világháború vége, majd a forra­dalmak idején, a külső és az otthoni rend felbomlásakor. Ke­vésbé ügyeltek rám, többet csa­tangolhattam, majd felfedező utakra indultam. Olyan helyek­re, amiket már korábban is vágy­tam megismerni, de a megrend­szabályozott élet, a felügyelet folytán nem tehettem. Ebben kétségtelenül szerepe volt a fel­fedezési vágynak is, ami ilyen életkorban keletkezik; a kalan­dozások, a szabadulás örömének, de ezeken túl mindenekelőtt a villamosok, a vasutak iránti ér­deklődésemnek. A villamosok­nak azért, mert rajtuk utazhat­tam, s kezdettől kíváncsi voltam, hogy a Belvárosból hová, med­dig mennek. A vasutaknak pedig azért, mert hálózatukat, a külön­féle pályaudvarokat Budapest körül térképeken már korábban felfedeztem, és most a valóságban is megismerni vágytam. A vasutak, a villamosok is a bomlás állapotában voltak akkor, s ezt mint gyerek már érzékel­hettem. Lógni lehetett, sőt kel­lett az egyre zsúfoltabb villamo­sokon, a lépcsőkön, sőt nem egyszer az ütközőn vagy éppen­séggel a túloldali lépcsőkön, s emígy gyakran ingyen utazni. A vonatok pedig - ezt csak hallo­másból tudtam — nagy késések­kel érkeztek, betört ablaküve­gekkel, sötét, lámpa nélküli vagonokkal, sőt — ilyent láthat­tam is a Déli pályaudvar feletti hídról — a vagonok tetejét megszálló utasokkai. A korábbi barna és sárga villamosok — ad­dig kétféle társaság járművei — hamarosan összekeveredtek. A Tanácsköztársaság idején pirosra festett villamosok is megjelen­tek, oldalukon a felirattal: „Vi­lág proletárjai egyesüljetek!" Láthattam nappal gőzmozdony vonta tehervonatokat a Margit, ma Bem rakparton, és a Margit körúton, ma Mártírok útján. Ilyenek ott, — mint ugyancsak hallomásból tudtam — koráb­ban csak éjszakánkint jártak. 12 A bomlás jelei akkor szá­momra legfőképpen ezek voltak, s e bomlás folytán juthattam el felfedező utaim során a külváro­sokba. Egyik elsőnek Óbudára. Óbudát korábban csak a hajóról láttam, valahányszor a Margit­szigetre mentünk, de már akkor feltűnt nekem az, hogy másféle, szinte falusias városrész, — akár a Tabán, ami még létezett és is­mertem — templomtornyaival, földszintes régi házaival. Köze­lünkből az 53-as barna villamos vitt oda, s mihelyt tehettem, végig utaztam rajta a végállo­másig, ami a Vörösvári út külső végében volt. Kőbányától járt a Rákóczi úton, az Erzsébet-hídon át, a budai Duna-parton odáig, egy-egy útja a két végállomás között közel két óra lehetett. Mert cammogott, s így haladt végig a hosszú, tekervényes, hol szélesedő, hol keskenyedő Lajos utcán is, áthaladt a Flórián téren, s ment a már teljesen falusias, fasoros, tágas Vörösvári úton a végéig. Hüledezve néztem ezt a merőben más világot a Belváros négy-ötemeletes házakkal szegé­lyezett utcái után, — a szegényes kopott, alacsony házakat, közben egy-egy gyárat, az elhagyatott­ságot. A sínek is tekeregtek a Lajos utcán, hol a szélén halad­tak, hol egymás mellé szorultak. Üzletnek, életnek nyoma sem volt. Miként a tágas Vörösvári úton sem; ez már csaknem or­szágút félének tűnt. Annál in­kább meglepett és emlékemben maradt a Flórián tér, mert per­sze kiszálltam nézelődni ott. Táguló, öblösödő, sőt szétágazó térség — jóval nagyobb a mai Flórián térnél — majdnem csupa földszintes házzal szegélyezet­ten. De csaknem mindben üzlet volt, sok vendéglő is, és a járdán előttük nagy sürgés, forgás. Az egész szinte piac benyomását keltette. Különösen megraga­dott a színes cégtáblák sora, sok­félesége, s már akkor éreztem: kuszasága. De leginkább a tor­nyok, a templomok ragadtak meg, amelyek kissé félreesően, magukban álltak, fák övezték őket, olykor harangszó hallat­szott felőlük. S már akkor eltű­nődtem, mi lehet a tornyok zárt, zsalus ablakai mögött, mi­féle helyiség. Távolban a budai hegyek kéklettek, közelébb a Duna látszott, érződött, s a va­rázslatos óbudai sziget, ahová nem volt szabad belépni. Az öb­le, aminek nem tudhattam a vé­gét, s a sok öreg, kiérdemesült gőzhajó, amit itt látni lehetett. A Császár-fürdőtől a nagyvasút vonatai indultak Esztergom felé, a pálya végighaladt a Duna-par­ton egészen az Újpesti hídig. Gyakran volt itt tolatás is, amit már korábban, szemköztről, a Margitszigetről észrevettem. Mert mindezt részben már ko­rábban érzékelhettem a Duná­ról, a hajóról, vagy a Margit­szigetről, s most közelről, belül ről láthattam. Voltaképpen, s ezt akkor is így éreztem — óriási falut, valami sajátos elkü­lönüléssel, kezdetlegességgel és intimitással. Újpestre mentem hamaro­san, a se-vége-se-hossza Váci úton. Ide a Belváros széléről az 1-es villamos járt, mely a Rá­kóczi úton a Keleti pályaudvar­tól jött. Furcsa, máshol nem lát­ható ládaszerű kocsijai miatt már kezdettől izgal mas volt számom­ra. Közel egyórás utazással lehe­tett oda kijutni. Akár az akkori „BUR" villamoson, amelynek még furcsább, rozzantabb ko­csijai a Berlini, ma Marx térről indultak, és a mai Béke úton érték el Újpestet. Nem számo­zásuk, hanem betűjelük volt. A Váci úton akkor nem ért na­gyobb élmény, inkább türelmet­lenül vártam, mit látok Újpesten. S nem csalódtam. Feltárult va­lami, amiről sohasem hallottam, — az, hogy itt egy nagy, eleven, különálló város van, legalább is a közepén, az Árpád út mentén. Emeletes házak, középületek, sok üzlet, nagy forgalom. Széles út, kétvágányú villamossal. Szin­te álomszerűnek tűnt, hogy ilyen nagy, eleven város van Budapest­hez közel, amit sohasem láttam. Vidéki városaink közül addig csak Pécset, Miskolcot, ismer­hettem, s olyasféle volt most ez itt. Még ma is csaknem álomsze­rűén él bennem, nem csodálkoz­nám, ha azt mondanák, ez nem igaz. A villamos kívülebbre is vitt, és kitapasztalni akartam

Next

/
Oldalképek
Tartalom