Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Vadas József: Szabó Vladimir álmai

Szabó Vladimír álmai Negyven éve álmodik. Amióta — 1937-ben — elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Hiszen a képzelet birodalma vonzotta és vonzza ma is. Egyik méltatója azt írta róla: ő a magyar képzőművészet Krúdy Gyulája. A jellemzésben sok igazság van: Szabó Vladimir szintén a múlt bűvöletében él, eltűnt idők fanyar nosztalgiájával idézi meg a történelem fakó jeleneteit, és ami megint csak közös vonás: ő is úgy néz a női test koronként más és más bájaira, mintha teli gyümölcsöskosarakat, grízgaluskás húslevest vagy habos tortát gusztálna. De jelentősek a különbségek is. Szabó Vladimir hetvenéves, mégsem a maga múltjára, saját ifjúságára emlékezik vissza. A középkorban érzi jól magát. Gótikus katedrálisok és szűk sikátorok, kanyargós lépcsőfeljárók és boltíves árkádok között helyezi el festményeinek és grafikáinak visszavisszatérő alakjait: a szakállas öregapót, akinek mélyen ülő szemeiben egykori kalandok emléke él; az úri kisasszonyokat, akik a démoniság álruhájába rejtik éhes természetüket; a tündér arcú szűzeket, akiknek útját sóvár tekintetek és irigy öregasszonyok követik. Kulcsfigurák — mondanám róluk, ha nem sántítana ez az irodalomból kölcsönzött analógia, ha bennük konkrét személyek öltenének testet. Csakhogy típusok ők, méghozzá olyan típusok, akik Szabó Vladimir színpadán mindig ugyanazokat az emberi tulajdonságokat jelenítik meg — a bujaság, a kacérság, a vágy, a tutyi-mutyiság, az alázatosság, a szeretetéhes jóság szereplőiként. Szorosan egymáshoz préselődve, szinte kéz a kézben, hullámzó tömeget alkotva, amely kiismerhetetlen áradatként tölti meg a tereket, torlaszolja el az utcácskákat, nyomul be az üzletekbe, majd utána a legszemélyesebb környezetbe, a művész műtermébe. Némi frivolsággal úgy is mondhatnám: a mai üzletek forgatagát is gyakran ábrázoló Szabó Vladimír műveiben középkori piacként jelenik meg nekünk a világ. Hogy ez anakronizmus ? így igaz, de szerencsére az anakronizmusok legjobb válfajából. Az együttérző nosztalgia mellett drámai felhangú rezignációt is érzünk. Szabó Vlamimir színei és vonalai azt érzékeltetik: a múlt elmúlt, a múltnak el kellett múlnia. Ezért lesz szemében a világ — hogy egy rézkarcának címére utaljak — panoptikum, ahol épület, ember és állat zsúfolódik össze vásári forgatagban. Hiába, bizonyos dolgoktól nem tudunk megszabadulni. Nemcsak emlékeink kísértenek, nemcsak hibáink következményeivel kell számolnunk mindennapi munkánkban, nemcsak beidegződéseink kötnek gúzsba bennünket, hanem a rosszmájúság, a káröröm, a bujaság és a félénkség sem veszett ki belőlünk. Ezeket mutatják meg Szabó Vladimir grafikái. »-r-iermészetes hát, hogy ez az ember nem a képzelet birodalmában él. Hanem közöttünk. Közösségtudata ihlette korai, Szalay Lajos expresszív grafikáival rokon rajzait, amelyek annak idején folyóiratokban jelentek meg. Felelősségérzetből táplálkozott ötvenes évekbeli munkássága, például a Dózsa alakját megidéző festmény-sorozat, amely sematizmus és idill nélkül, a rá jellemző keserű fájdalommal szólt egy régi kor hőseiről. Nem kellett ezért megtagadnia a maga múltját sem, amikor az idők tisztultával dogmatikus előírások már senkinek sem kötötték meg a kezét. Egyre érettebb formát öltött tehát Szabó Vladimir csúfondárosan melegszívű művészete. Elsősorban festőként ismerik. Képességeinek igazi terepe azonban a rajz. Már főiskolás korában kitűnik páratlan rajzkultúrájával, amelyet ő korántsem érez még tökéletesnek. Sőt. Az álmodozások e leendő mestere nem engedi csak úgy szabadjára képzeletét. Becsületes, etikus, valóságtisztelő művészként beiratkozik az orvosi egyetemre, ahol anatómiát tanul és boncol, s csak kétéves megszakítás után, egzakt ismeretekkel gazdagodva folytatja művészeti tanulmányait. Igazolja őt az eredmény, az életmű. T^orunk — legalábbis ideig-óráig — kérdőjelet tett a képzőművészet hagyományos műfajai mögé. Elvesztette hitelét és korábbi szerepét a rajz, az egyértelmű megfogalmazásokat bonyolult ábrázolási módszerek váltották fel. Szabó Vladimir mindezzel nem törődött. Fütyült a régimódi grafika válságára. Hitt a vonal — a halvány ceruza, a színes rézkarc — erejében. Népszerűsége mutatja: a közönség is hisz neki. Vadas József Régiséggyűjtő (színes rézkarc és hidegtű) Kovácsműhely (Dózsa sorozat, olaj)