Budapest, 1976. (14. évfolyam)

11. szám november - Vértesy Miklós: A Károlyi Mihály utca

Móricz Zsigmond Hurcolkodás Már álmában hallotta. Csoszogás, topogás, csúszó lé­pések, zörej, értelmetlen zajok az éjszakában. Végre felnyitotta a szemét, és mint egy ijedt ürge a lukban, figyelt. Kint, a folyosón apró, nehéz lépésekkel többen mentek. Valami nehezet cipeltek. Az anyja szemit, mi lehet az ? Felugrott az ágyban, s maga alá kapta a lábát, guggolva figyelt, mindenki aludt a szo­bában, a papa, a mama, a három gyerek meg a Juli, aki ma éjszaka itthon volt, s nem kint a munkahelyén, az utcán. Hideg volt a szobá­ban, de nem bánta, ha meg is hűl - most is meg van hűlve, csak attól tartott, hogy kö­högni talál, s arra felébrednek az alvók, pe­dig valami volt benne, hogy nem szabad fel­ébredni senkinek, mert az nem volna jó azoknak, akik odakint hurcolkodnak. Az ablakhoz suhant, s kilesett a sötétbe. Egy pillanat múlva a vére is megállt, két ember egy nagy ruhaszekrényt vitt a gangon: az anyja szemit, tényleg hurcolkodnak . . . Megvárta, míg elmentek, megismerte, ki volt: a házmesterné szeretője, Jani. A hideg kilelte. Hova hurcolkodik a Jani? Házmes­ter Jani, csak igy hívták, mert mindig a ház­mesternénél lakott, mintha a fia volna, pedig a szeretője volt, a mama nemrég újságolta, hogy a házmesterné dicsekedett, hogy tizen­egyszer élveztek egy éjszaka, s most hurcol­kodik. Igenis, értelmetlen volt az egész. Arra nem is gondolhatott, hogy talán a Jani valakinek segít hurcolkodni. A Jani az apjával vitte a szekrényt, így hát csak a maguk szek­rényét vihették. Az anyja szemit, ezek szöknek. Már egész meg is esküdött volna rá, hogy szöknek: nagyon sok házbérrel tar­toznak. Mióta a házmesterné a szeretője a Janinak, azóta a szülei nem fizettek házbért, van már annak egy fél éve is. Ebben az egész ház lakója, mind megnyugodott: a Jani a házmesterné szeretője, tehát a szülei nem fizetnek bért. Az anyja szemit, most hurcolkodnak éjfél után, mikor mindenki alszik. Szinte reszke­tett, ahogy erre rájött, fázott is egy kicsit, hiszen a szobában nincs kályha, március eleje volt ma, de hideg van nagyon. Csak . állott kitartóan az ablaknál, és reszketve né­zett ki, hogy az istenért, csak valaki meg ne csípje a házmester Janiékat az éccakai lógás­ban. Hogy bújnak, de milyen lassan tot ,og­nak, pedig még a szuszogásuk is behallat­szott, mert biztosan tele van a szekrény, nem vettek ki belőle semmit, úgy emelik. De mi lehet benne olyan nehéz. Beleraktak. Nem lehetett benne sok holmi, de most bele­nyomtak mindent, ami fért, konyhaedényt s ki tudná mit, s viszik. J-l sszerezzent, csak akkor jött rá, mitől: I ) valami csattant. A szekrény ajtaja Vy kinyílt, s nagyot csattant. De akkorát csattant, hogy az egész ház belecsendült. Utána iszonyú csend lett, mint az egér, ha zörög, rágja a padlót, s az ember felébred, s hogy megijessze, egyet dobbant, hirtelen megáll a rágcsálásban, s csak kis idő múlva, mikor azt hiszi, az ő némasága alatt az ellen­ség is meghalt, kezd újra rágni, ezek is meg­állottak a cipelésben, még csak meg sem moccantak, oly némák voltak, mint a hulla, hogy aki felébredt, hadd aludjon el újra, s akkor indultak el s haladtak tovább ... De ő észrevette, hogy a házmesternénél égett a villanylámpa, de mikor a csattanás lett, ak­kor hirtelen elaludt, s többet nem is gyújtot­ta fel, mert biztosan félt, hogy valaki észreve­szi, és nem szabad, hogy akárki arra gondol­jon, ő is részes benne, ezért oltotta el a lám­pát, hogy másnap letagadhassa, hogy ő már aludt, és a Jani kilopta a kapukulcsot, mert rá is volt bízva, és éjfél után rendszerint Jani nyitott kaput, s azt fogja mondani a házmes­terné holnap, hogy Jani kilopta a kulcsot, és titokban elköltöztette a szüleit, hogy ne foglalhassák le a bútorokat házbérbe . . . Az anyja szemit, milyen ravaszok. A házmester­né, nahát, a szererőjét költözni engedi, hogy a Vermest, a háziurat becsapja, hogy ő nem tudta behajtani a házbért, s megszöktek . . . Március egy, biztosan ma felszólították a Jani szüleit, hogy fizessék meg a házbért, s ö éjjel meglóg angolosan. Ez mind olyan óriási volt, hogy Csibe az ablakban, ahogy ott leskelődött, egész testé­ben reszketett s drukkolt, hogy bárcsak si­kerülne a lógás. Mert őneki semmi köze nem volt ezekhez, se a házmesternéhez, de mégis, ugye, nagy dolog, hogy valaki oly bátorságot vesz magának, hogy éjfél után két órakor vagy fél kettőkor ellógjon az összes bútorával és a szüleivel és a testvérei­vel a házból s az is, hogy a házmesterné sze­relemből kockáztatja az állását, mert ha a háziúr felébred, hiszen itt lakik az első eme­let 3-ban, akkor azonnal telefonál a rendőr­ségért és zsupsz, be a kóterbe az egész. így, akármilyen nem igazságos is és vakmerő is, az ember mégiscsak azoknak drukkol, akik csinálják s nem a háziúrnak, aki azt a magas házbért szedi, s éjjel nyugodtan alszik az ágyában, míg a házmesterné folyton úgy al­szik, félszemmel, mint a nyúl . . . Szóval a kislány egész megrettent kis szívével a lopózkodók pártján volt. A válla már fájt, úgy odanyomta az ablak fájához, annyira szeretett volna segíteni ne­kik, pedig ha valaki megkérdezte volna, akkor azt mondta volna, hogy ez nem szép és nem helyes, és ilyet nem szabad csinálni, mert a vége a rendőrség lesz. De hát, hogy van ez? A kocsi lent van a kapu alatt? Ott vár az utcán, a kapu előtt ? Az anyja szemit, hát lehet kocsit kapni éjfél után a hurcolko­dáshoz ? Te mit nézel ott ? — szólalt meg a mama a háta megett, s Csibe ijedten még jobban összerezzent s visszanézett. Lógnak — suttogta, s arra a mama is visszafojtott lélegzettel figyelt. Oly izgalom lett a szobában, hogy hallani lehetett a szív­dobogást. — Kik? — kérdezte rekedten a papa. Nem is vették észre, hogy ez is ébren van. Biztos, hogy a csattanásra az egész ház fel­ébredt, s most mindenki szorít, hogy bár­csak sikerülne egynek a dolog. A nagy pro­letárház, a hatvanöt lakójával, mint egy ijedt, nagy komondor szűkölt, mi lesz, vajon a háziúr is meghallotta a csattanást? Máskor, ha a legkisebb zaj van, már mindenki nyitja az ablakot, az ajtót, s rohan ki a folyosóra, mi az ? Most ? . . . A világon senki meg nem moccant . . . Ahogy itt felébredtek valamen v­nyien s nyüzsögtek, mint a megpiszkált pondrók a ganajban, nesztelen maradt min­denki, és sehonnan se lehetett még csak egy csendes ablaknyitást se hallani. Még ők is még jobban elhallgattak, mert a gyerekek is megmozdultak, nem szabad, hogy fel is ébredjenek, mert a gyereknek nem lehet parancsolni, az rögtön kiabál . . . Megvárták, míg a kis Bimbike újra elnesz­telenedett s a más kettő is, akkor Csibe meg­súgta : — Hurcolkodik ... a házmester Janiék ... Mindenki megértette. Nagyot sóhaj­tottak. Ajhaj, ha lehetne. Ezt ők is szívesen megtennék, mert ők is fel­mondásban vannak. A mamának még ez is megfordult az eszében, hogy ez a gazember, ez a papa, ez is megölelte a házmesternét, azért kellett nekik felmondani, de ez bezzeg, ennek nincs annyi esze, hogy éccaka hurcolkod­jon el, fizetés nélkül . . . Mindent csak a fi­atalok tudnak. A Janik. Az tudja, tizenegy­szer megölelte a házmesternét, és tizenket­tedikre kinyitotta a papájának a kaput. Neki meg kell fizetni az utolsó fillérig. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom