Budapest, 1976. (14. évfolyam)

11. szám november - Tamás Ervin: Szekszárd

Lipp Tamás Lakótelep maketten - és a valóságban A tizenöt évvel ezelőtt készült Budapest-térképeken a XV. ke­rület keleti részén széles, utcák által alig szabdalt, rózsaszínűre festett, összefüggő földsávot lát­hatunk: sovány szántóföldeket, kisebb gyümölcsösöket. 1969-ben ezen a területen jelölték ki a főváros legnagyobb lakótele­pének helyét. A címerrel és pecsétviasszal dúsan díszített alapkő-letételi okmány elhelyezése után egy évvel már beköltöztek az első lakók, öt évvel később Új­palota lakóinak száma hatvan­ötezer. Tehát alig néhány év alatt — a Keleti pályaudvartól autóbusszal tíz percnyire — fölépült egy Zalaegerszeg nagy­ságú városrész. Újpalota — alvóváros. Több­ször is hallván a meghatározást, kíváncsi lettem: vajon, hogyan élnek egy alvóváros lakói? Természetesen csak aludni járnak haza. Tehát itt nincs szükség főtérre, hagyományos utcákra, terekre. így születtek a szabályos téglalapokból össze­ragasztott városmodellek, ahol nincs kiépített centrum, csak egymásra merőleges, egyforma széles utak, utcák. Pedig a főtér a „homo colo­nus"-nak, a lakótelepi ember­nek is hiányzik; a városközpont, ahol kirakatot lehet nézni, a körbefutó korzó, ahol napsütöt­te vasárnap délelőttökön a csa­lád ünnepi ruhát öltve végig­sétálhat. ,,Nem vált be az alvóváros, ma a társadalom a városrende­zőktől a városias város meg­teremtését várja el." A mondat Terike Tibornak, az Újpalotát tervező kollektíva vezetőjének tollából való. A többi között így összegezi a várostervezéssel kapcsolatos elképzeléseit a Vá­rosépítés című folyóirat hasáb­jain : ,,A városias város fogalma számunkra mindig egy, körül­belül a középkor alkotóerejének eredményeképpen létrejött vá­rosban, illetve annak külső meg­jelenési formájában definiáló­dott. Ezek a régi — ma is példa­ként emlegetett — együttesek létező társadalmi és gazdasági alapokon jöttek létre. Simulé­kony keretet biztosítottak a céhrendszerben, kézműves úton történő termelés számára, alkal­masak voltak az akkori keres­kedelmi formák számára, har­monizáltak a társadalmi struktú­rával. . . (A középkori várossal járó negatívumokról, a piszkos utcáról, zajról, sötét műhelyek­ről ne beszéljünk, ezeket nem akarjuk örökölni.) A mai várost nem lehet a régi társadalmi és gazdasági szerke­zetre felépíteni. Az egészség­ügyi előírások, a forgalomszer­vezés, a jármű- és gyalogos­forgalom szétválasztása, a gyer­meknevelési intézmények funk­ciójával és megközelítésével kapcsolatos követelmények, a napsütés mértékének előírásai, az infrastruktúrákkal szemben támasztott igények meghatáro­zók. A várossal szemben támasz­tott követelmények nemcsak szerteágazóak, hanem egymással sokszor tényleges, vagy látszó­lagos ellentmondásban vannak, hiszen a várost ezer szemszög­ből, és ezer impulzus alapján érzékeljük ..." A cikket, melyből az idézett részletek valók, szorgalmasan kijegyzeteltem, mielőtt Tenke Tiborral személyesen is talál­koztam volna makettekkel és fényképekkel zsúfolt szobájában. — Mit jelent várost terem­teni? — kérdeztem kissé roman­tikus hévvel. Az építész első mondatai gyorsan lehűtöttek. — Mindenek előtt kompro­misszumot! — felelte. — És mindennapi harcot az akadályos­kodókkal. Ezután sorra vette a „zsurna­liszták" szokásos érveit: unal­masság, szürkeség . . . — Most mindenki támadja az új lakótelepeket. Pedig, higgye el, minden és mindennek az ellenkezője is megbukott már. Svéd példa: egyre-másra ürül­nek ki a gyönyörű természeti környezetbe épült lakótelepek. Az ok: az ingerszegénység, a steril környezet. Elképzelhető, hogy a jelenlegi, szürkének és unalmasnak mondott lakótele­pek, ha megfelelő színvonalon tudnánk működtetni őket, a hét öt napján nagyon kényel­mes és célszerű lakhatási lehető­séget biztosítanának. — Ha mindenkinek lesz hét­végi háza, elviselhetőbb lesz a lakótelepi környezet is? — Nem tudom, de egy biz­tos: a monotonnak, ilyen-olyan­nak bélyegzett lakótelepi épít­kezés még mindig magasabb színvonalú, mint ugyanezeknek a telepeknek az üzemeltetése. Nézze meg a lépcsőházakat, a lakóházak környékét, az üzle­tek előtti ládahegyeket, a busz­megállókat . . . — Szereti Újpalotát? — Nehéz elfogultság nélkül tíz év munkájáról beszélni. Igen. szeretem Újpalotát. Életem egy időszaka hozzá kötődik. Tudja, egy várost megtervezni nagyon összetett feladat: számos, egy­másnak gyakran ellentmondó követelményt kell kisebb-na­gyobb kompromisszumok árán összeegyeztetni. Az építész fan­táziáját sokszor gúzsba kötik a technológiai adottságok, a mű­szaki lehetőségek, s még egy sor, előre kiszámíthatatlan kö­rülmény. Úgy is mondhatnám: kényszerpályákon mozgunk. Mégis, amikor elkészül egy ilyen hatalmas, összefüggő városrész, a magaménak, a magunkénak érzem. — Milyen sajátos követelmé­nyeket kellett figyelembe ven­niük Újpalota tervezésekor? — Az új lakónegyed terve­zésére kijelölt terület a XV. kerületnek Pestújhelyhez észak­kelet felől közvetlenül csatlako­zó, csaknem teljes egészében mezőgazdasági művelés alatt álló, kereken 136 hektárnyi része volt. Itt nem kellett lakóháza­kat szanálni, a tervezőnek nem kellett már meglevő település­szerkezethez alkalmazkodnia. Úgy is mondhatnám: Újpalotát egy fehér folt kellős közepébe álmodhattuk. A városszerkezet alapját egy tompaszögű tengely képezi, amelynek hosszabb szára 1,5 kilométer hosszú, rövidebb szára pedig 1,2 kilométer. A be­építés e tengelyek mentén zárt, urbánus jellegű. Ezzel az el­helyezéssel elértük, hogy a há­zak egyik fele a mozgalmas fő­útra nyílik, másik oldaluk pedig a csöndesebb zöldövezetre néz. Arra törekedtünk, hogy minél 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom