Budapest, 1976. (14. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Dongó Pál: A főváros gyógyfürdő- és üdülésügye

Dr. Dongó Pál A főváros gyógyfürdő- és üdülésügye Napilapjaink, folyóirataink gyakorta írnak a hazai és külföldi gyógyfürdőkről. A cikkek, tanulmányok azonban szinte kivétel nélkül csak a gyógyvizek és gyógyfürdők problémáit vetik fel, s nem térnek ki a gyógyfürdő- és üdülésügy területi vonatkozású, valamint igazgatási kérdéseire. A „Budapest" folyóirat 1975. évi november és december havi számaiban folytatólagosan közölt cikkben (Szántó László — dr. Gőbel József Budapest fürdői I—II.) már szó van ugyan a főváros területén a múltban kijelölt gyógy- és üdülőhelyekről, de e cikk szerzői is elsősorban a gyógyászatot és üdülést szolgáló gyógyvizekről, gyógyfürdőkről, valamint a tisztasági és üdülési célokat szolgáló fürdőkről tájékoztatnak. Pedig az immár 100 éves fővárosi gyógyfürdőpolitika kialakítása és érvényesítése — a gyógyfürdő hálózat kiépítésén túlmenően — területi szempontból is mutatott fel eredményeket. Ugyanis az 1930-as években — amikor Budapestet a hazai és nemzetközi közvélemény fürdőváros megnevezéssel ruházta fel — minisztériumi rendelettel (mai szóhasználatban: Minisztertanácsi határozat) gyógyhelyek és üdülőhelyek kijelölésére is sor került. A főváros gyógyfürdő" és üdülésügyei jelen helyzetének a vizsgálatánál és a jövő feladatainak meghatározásakor célszerű visszapillantást vetnünk a második világháborút megelőző évek eredményeire. * Budapest 2000 éves fürdővárosi múltját Szántó László és dr. Gőbel József írása már felvázolta. Az én mondanivalóm csak az 1930-as évek eseményeire korlátozodik. A főváros gyógyfürdőpolitikai tevékenységét a kormányzat ez időszakban is támogatta, sőt gyakran kezdeményezte. A gyógyfürdő- és üdülésügynek országosan lendületet adott „a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről, az ásvány- és gyógyvizekről' szóló 1929. évi XVI. tc. (továbbiakban: Fürdőtörvény) megalkotása. Az ebben szabályozott kérdések legnagyobb részben ma is időszerűek. Meg kell jegyezni, hogy a hévizek gyógyászati és idegenforgalmi célú felhasználásával akkor is mindenki egyetértett, mégis 38 évi előkészítésre volt szükség a törvény megalkotásához. A Fürdőtörvénynek a gyógy- és üdülőhelyekre vonatkozó rendelkezései a törvény életbeléptetésével egyidejűleg nem léptek hatályba a fővárosban; a törvény ennek rendezését a Minisztériumra (mai szóhasználatban: Minisztertanács) bízta. A Minisztérium két rendelet kiadásával tett eleget feladatának. A 9800/1934. M. E. számú rendelet a vidéki gyógy- és üdülőhelyeken szedhető díj pótlására és a Budapest területén fogyasztásra kerülő gyógy- és ásványvíz, valamint szénsavval telített víz (szíkvíz), úgyszintén az itt eladott fürdőjegyek után fizetendő díjakra vonatkozott. A 9900/ 1934/ M. E. számú rendelet pedig a Budapest területén levő gyógyhelyekről és üdülőhelyekről rendelkezett. Ez utóbbinak egyik legfontosabb pontja a „Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság" (továbbiakban: Bizottság) megszervezéséről és működésének szabályozásáról szólt. A Minisztérium 1942-ben a 2380/M. E. számú rendeletével a 9900/1934. és az ezt módosító 4200/1936., valamint a 2330/ 1938. M. E. számú rendeleteket hatályon kívúl helyezte, s a főváros gyógy- és üdülőhelyeit az 1934. évi 9900/M. E. számú rendeletben foglaltaknak megfelelően újból kijelölte. A Bizottságra vonatkozó rendelkezéseket ugyanakkor kisebb mértékben módosította. * A főváros területén gyógy-, illetőleg üdülőhely megnevezésre a következő területrészek voltak jogosultak. Gyógyhelyek: — a Gellérthegy és a Naphegy területe egységesen; ez magában foglalja a Gellértgyógyfürdőt és gyógyszállót, a Rudas- és Imre (Rác)-gyógyfürdőket, valamint a Hungária forrást, környékükkel együtt; — a Margitsziget, a Lukács- és a Császárgyógyfürdő környékükkel; — a Széchenyi-gyógyfürdő körüli terület. Üdülőhelyek: — a Széchenyi-hegy (a rendeletben még Svábhegy) és vidéke; — a Zugliget és vidéke; — a Hűvösvölgy és vidéke; — a Rózsadomb, a Szemlőheggyel és a Szépvölggyel; — a Római-fúrdő és vidéke. Az akkori gyógyfürdő- és üdülésügyi jogszabályozás szerint az egészségügyi szakigazgatás legfőbb hatáskörét gyakorló belügyminiszternek kellett a Minisztérium által megjelölt gyógy- és üdülőhelyek határait pontosan kijelölnie. A javaslatot a Bizottság elkészítette. A Minisztérium által megjelölt területek tervezett határvonalainak leírását kerületenként, térképen ábrázolták. E leírások és a térképek ma is rendelkezésre állnak. * A Bizottságnak 35 tagja volt. Elnökét és másodelnökét a belügyminiszter 3 évre szóló megbízatással nevezte ki. A tagságot az érdekelt minisztériumok, állami és fővárosi szervek, hivatalok, intézmények, vállalatok, érdekképviseletek, tudományos egyesületek képviselői alkották. A Bizottság tennivalóit az 1942. évi 2380/M. E. számú rendelet az alábbiakban határozta meg: — a székesfőváros területén levő gyógy-és üdülőhelyek közérdekű ügyeinek egységes irányítása, azok fejlődésének és anyagi érdekeinek előmozdítása; — indítványozás és véleményadás a székesfőváros területén levő gyógyhelyek, üdülőhelyek, gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, a feltárt ásvány- és gyógyvizek, valamint forrástermékek tekintetében szükséges intézkedésekre, ezek forgalmának javítása érdekében; — szakvéleményt ad a hozzáforduló hatóságok részére; — irányítja és ellátja a székesfőváros területén levő gyógyhelyek, üdülőhelyek, gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, a gyógy- és ásványvizek, valamint a forrástermékek ismertetését és propagandáját; — a tudományos fürdőkutatás és a gyógykísérletek elősegítése; — a székesfőváros fürdőügyi értékeit bemutató kiállítások és szakmai kongreszszusok rendezése; — rendelkezik jövedelmeinek felhasználásáról. A Bizottság jogképes személy volt, jogokat szerezhetett és kötelezettségeket vállalhatott. A Bizottság jövedelme az 1934. évi XVII. tc.-ben felsorolt forrásokból származott. A Bizottság ügyviteli teendőit a belügyminiszter által 6 évre kinevezett ügyvezető igazgató látta el. A Bizottság elé kerülő ügyek előkészítését 4 szakosztály végezte. A Bizottság pár éves működése mindenben megfelelt előírt kötelezettségeinek. Tényleges gazdájává vált a főváros gyógyfürdő- és üdülésügyének, megindította a balneológiai kutatást, kongresszusok, kiállítások rendezésével, nagyszerűen szervezett propagandával megteremtette a gyógyidegenforgalmat, s Budapestet a gyógyfürdőügy nemzetközi központjává tette. Az 1937-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Fürdőügyi Kongresszus alakította meg a Nemzetközi Fürdőügyi Szövetséget, Budapest székhellyel. A Szövetség főtitkára a Bizottság ügyvezető igazgatója, S zviezsényi Zoltán lett, aki nemrégiben lépett 90. életévébe. Magas kora ellenére a legutóbbi időkig értékes társadalmi tevékenységet fejtett ki a gyógyfürdők ügyében, különösképpen a fővárosi gyógyfürdők kérdéseinek a megoldása érdekében. • A főváros a második világháború után nagy lendülettel fogott hozzá a súlyosan sérült fürdők helyreállításához. Ennek eredménye, hogy jelenleg 31 gyógy-, tisztasági-, üdülési-, sport- és egyéb célú fürdő 28