Budapest, 1976. (14. évfolyam)

9. szám szeptember - Budapesti Napok Moszkvában IX. 13 —19

A város látképe tettek. Egy zajos bérházudvar a kurszki pályaudvar közelében: ide nyílott a Cskalov utcai kapu. A lépcsőház szűk és szürkére mázolt, az épületet a harmincas években „specialisták házának" építették. Hívólifttel mentünk fel (hihetetlen, de Moszkvában a régi házakban is önállóan kezelik az emberek a felvonót, még az idegennek sincs szüksége segítségre, nincs kulcs, mi több: a liftek állandóan működnek is), a felvonóból kiléptünk a belső folyosóra, ahonnan három kis lakásba vezetett ajtó. A várt luxus helyett Tamara asszony mosolya fogadott, három kicsi szoba, szép bútorokkal és relikviákkal zsúfolt, finom ételek illata az apró előszobában, és persze zene is, mert Ojsztrah nemcsak játszani, hallgatni is szenvedélyesen'szeretett zenét, magnófelvételei és magnógyűjteménye megnehezítette a mozgást a lakásban, ahol minden meghitt volt és egyszerű, olyan rendesen-rendetlen, mint az intenzíven élő és folyton utazó emberek lakása bárhol Európában. A novogyevicsi templomban és a temetőben is akkor, 1966-ban jártunk először. A templomban zavarba ejtett a vasárnap reggeli mise zsúfoltsága, a sok-sok öregasszony, az ortodox alázat. A temető inkább kuriózumnak hatott, mint szépnek. Az állatidomár síremléke, vállán a naturálisan kifaragott majommal, a színészé, aki mint Hamlet, a koponyát tartja kezében egy mellszobron, a filmrendező sírja kő-filmtekercsekkel. Csak Csehov síremléke, — egyszerű kis obeliszk egy meggyfa alatt — kapott meg úgy, ahogy az embert egy temető hangulata megfogja. (Ma már nem kuriózum Novogyevics. Túl sok személyes és nem személyes ismerős, barát és kortárs sírja szorítja össze a torkomat. Tamara asszony a Cskalov utcából idejár minden reggel Dávidjához, Suksin fényképe körül virágcsokrok százai és úttörőnyakkendők, itt nyugszik már a csupaemberség Romm és az elegáns Kozincev is. A moszkvaiak letesznek egy-egy szál szegfűt Furceva és a haláláig örökifjú Ljubov Orlova sírjára, ahogy régen is mindig vittek és visznek ma is friss virágot Majakovszkijnak és Fagyejevnek, és szelíd kis csokrokat C.sehovnak.) Moszkva — ma 1976-ra már a seremetyevói autópálya mellől is eltűntek a faházikók. És már nem csodálkozom azon, hogy errefelé is érintetlenül élnek a nyípfaligetek. Tizenhat év alatt, hússzori landolás után a különböző kifutópályákon, megtanultam, hogy a lakónegyed-építés a Szovjetunióban alig hasonlít az itthonira. Pedig a házak — egyformaságukban — hasonlóak, ellentétben például Tbiliszi vagy Leningrád és Tallinn új negyedeivel. Mi hát a más ? Mindenekelőtt a természet tisztelete. A szovjet főváros ma még nehezebben felfogható városként, mint régen. Az alvóvárosok sem alszanak, mindegyik éli a maga életét, a lakók még be sem költöztek, amikor már áll a bölcsőde, óvoda, az üzletház, az iskola, a rendelőintézet. Az építkezés még el sem kezdődik, amikor már megépül az új út, széles, korszerű, olyan, melyet az építőipar gép-monstrumai sem tudnak tönkre tenni. És mindenütt élnek a régi fák, az öreg ligetek, és minden település határán nőnek már a facsemeték, a majdani erdők. Ezt bámulom, akárhányadszor járok Moszkvában, jobban bámulom, mint a Kalinyin sugárút káprázatosan modern palotáit vagy az öreg Arbát minden tavasszal frissen festett, restaurált kis házainak barátságos láncát. A szép és nem szép Moszkvában már ugyanazt a divatcikket viselik a fiatalok, mint Pesten. A Líra nevű táncos szórakozóhelyen ugyanarra a zenére rázzák magukat, talán buzgóbban, mint nálunk, mert Moszkvában változatlanul kevés az étterem, az eszpresszóféleség, s ha már sorállás után bejutnak a fiúk és a lányok, muszáj hevesen kimozogni magukból fölös energiáikat. Visz lefelé a mozgólépcső egy új metróállomáson. Előttem, mögöttem és a másik lépcsőn, velem szemben: újságot, könyvet olvasó férfiak és nők, fémcekkert cipelő öregasszonyok, kíváncsi külföldiek süllyednek és emelkednek a magasba, a lépcső bal oldali sávja változatlanul üres. Egy bőröndöt cipelő férfi fut le éppen az üres sávon. Remélem, még eléri a vonatot. A többiek bizalma és belátása szabad utat enged mindenkinek, akinek sürgős dolga van. Húsz landolás után jó lenne huszonegyedszer is körülnézni az országnyi fővárosban, ahol az utcán leszólított járókelő nemcsak magyarázni szokott, de kérdezni is: honnan jöttem ? Milyen az én szülővárosom? S a Budapest-napokon jó lenne meglesni a vendéglátókat: vajon ők milyennek látnak minket? Harmincegy évvel azután, hogy leszedtük az elsötétítő papírokat az ablakkeretekről, és módunk nyílt rá, hogy olykor a Vörös téren, „élőben" hallgassuk a toronyóra harangját. Az új külkereskedelmi központ épületének makettja