Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Konrádyné Gálos Magda dr.: Barabás Miklós háza a Város-major utcában

Visszaemlékezések Bánki Szilárd Rebellis tanárok 1939-ben Áldott emlékű tanító apámtól hallottam először — amikor kiemelte a falusi könyvtárból a Vas Gereben könyvet —, hogy ö „a nemzet napszámosa" .. . Akkor még nem sejtettem, hogy a nevelői katedra édes rabság, ahol gyönyörű és — mi tagadás — sokszor fájdalmasan nehéz a tanítósors. Ettől a katedrától búcsúztam el nemrég. Egy évtized a rég letűnt „úri Magyarország" katedráján, és több mint egy negyedszázad a felszabadított magyar iskolában . . . Sok-sok emlék, élmény rajzik fel emlékezetemben. Hol is kezdjem? Szorongó szívvel adtam át állásért folyamodó kérvényemet 1934-ben a minisztériumban. A válasz : „Jöjjön, Kolléga úr. egy-két év múlva érdeklődni!" A következő évben csoda történt: mehettem Szombathelyre, rendkívüli tárgyat tanítani. Státuszon kívül, német társalgást vezettem, heti 2x2 órában, 76 pengőért; ez a pénz tanítványaim szüleinek zsebéből vándorolt az én koldus zsebembe. Két év múlva az ország ellenkező pólusára dobott a sorsom: egy alföldi mezőváros felé döcögött velem a vonat. Két súlyos bőröndömben ruháim, könyveim — de a szívem könnyű volt és boldog! Én, a néptanító gyereke, végre a kollégákkal egyenrangú emberként taníthatok. Egy makói orvos felesége már a vonatban jóindulatúan figyelmeztetett: csakis hintóval vitessem be éktelen nagy bőröndjeimét, nehogy magam cipeljem végig a kisvároson, mert megláthatnak leendő tanítványaim, vagy'a „férjfogó", módos lányosmamák, és akkor én, a pesti új tanár már a kezdet kezdetén erkölcsi halott leszek. És feltétlenül a Koronában szálljak meg, az a legelőkelőbb! Új címem így hangzott: i. k. ó. t. Ó, szerencsésebb mai ifjú tanárnemzedék, tudja-e valaki is, hogy a fenti betűk nevem után azt jelentették: ideiglenesen megbízott, kisegítő, óradíjas tanár. . . És hányan voltunk ilyenek! Tanítottunk, vitatkoztunk, módszereskedtünk, óravázlatokat írogattunk és — szerencsére — sportoltunk is. A nős kollégák élete anyagi vergődésbe fúlt; de fiatalságunk optimizmusa sok erőt adott. Nagy próbatétel és főként nagy lecke volt számomra a makói tanárkodás. Megfordultam ötszobás, perzsaszőnyeges alispáni meg főjegyzői lakásokban, és jártam parányi, nyomorúságos zsellérviskókban. Mi, fiatal tanárok, kuporogtunk és kuporgattunk szürke kis albérletekben. Kifőzdében ebédeltünk, ott olcsóbb volt, és magunk közt voltunk . . . A helybeli Pénzügyigazgatóság vezetője egy ízben valahol szóvá tette, hogy „ezek a szegény óradíjas tanárok beérik a kifőző prolikosztjával — holott helyük az Úri Kaszinó éttermében volna, ahol a városi értelmiség elitje ebédel!" Ám ott a Az "így éltem, dolgoztam -a felszabadulás előtt" című pályázatra beérkezett pályamű Makói iskolámról készült fénykép egy önképzőköri kiadvány címlapján, 1940-ből menü 70 fillér helyett 1 pengő 20 fillérbe került volna, ez pedig az óradíjas tanár pénztárcájának kibírhatatlan volt. Sértett önérzetünkben kérdőre vontuk a pénzügyigazgatót — a háromtagú küldöttségnek én Í-. tagja voltam —, amire a megszeppent bankember a helyi lapban kijelentette, hogy a tanárok, „a tudomány és a keresztény nemzeti világnézet terjesztői, mindenkor és mindenütt az értelmiség krémje". Ettől az elégtételtől épp oly lapos maradt a pénztárcánk, mint addig, de tartozom az igazságnak azzal, hogy megmondjam: büszkék voltunk győzelmünkre. Mégis csak szép és jó élni! — mondogattuk egymásnak boldogan. Teniszeztem, sakkoztam, az iskolai könyvtárból cipeltem haza a sok olvasnivalót. Esténként pedig sokszor egyedül csavarogtam a kisváros macskaköves utcáin, mert egy-egy zenés helyet, zónapörkölttel és egy hosszúlépéssel, hetenként legfeljebb egyszer engedhettünk meg magunknak. A szegénység és az igénytelenség ekkortájt életem jellemzőjévé vált és meghatározta személyiségemet is. De a gyerekeket szerettem és nagyon szerettem tanítani. Kellemetlenségem csak akkor támadt, amikor az alispán leányának osztályfőnöke lettem. Marika ötödikes gimnazista volt. A fiatal tanárok kezétcsókolommal köszöntötték a teniszpályán. Én más véleményen voltam, s bizony ebből is származott némi bonyodalom. A Vármegyeházán híre ment, hogy a gimnáziumhoz helyeztek Pestről egy taknyos, kezdő tanárt, aki még köszönni sem tud rendesen. Egyik délelőtt, szinte a tanítási óráról „kérettek be" tanártársammal együtt a Vármegyeházára, ahol le se ültettek, de megittunk fejenként két stampedli likőrt, azután megígértették velünk, hogy a kislány „remélhetőleg" jeles lesz vegytanból és magyarból. Szédelegve jöttünk visszafelé a Vármegyeház udvarának hatalmas jegenyefái között és keserűen nevettünk egymásra: hát miért akarjuk mi lelkiismeretünk mérlegén a hagymaszagú parasztgyereket és az úrilányt egyformán mérni, azaz osztályozni?! Pályakezdésemnek ezek az extrém élményei mélyen emlékezetembe vésődtek s nem halványodtak el az idő múlásával. Elkísértek a gyakorló gimnázium igazgatói székébe is, hogy a hospitáló tanárjelöltek, a legifjabb tanárnemzedék elé tárjam, történelmi tanulságul. .. Elmeséltem nekik azt is, hogy a választások A pesterzsébeti Kossuth Lajos gimnázium 1957-ben végzett tanulóival 1M0. mrcins. •irft84 llllér. 36