Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Gábor István: Operaszínpadunkról — elfogultan

mindez általában igényes, alaposan kidolgozott zenei formában jelent meg. Ez is azt bizonyítja, hogy az Operaház takarékosan bánik ugyan bemutatóinak számával, de amit eltervez, azt igyekszik nagyon tisztességes művészi eszközökkel megvalósítani. Erre a legmeggyőzőbb példa a Boriszé. Ámbár a sajtóban vita alakult ki arról, hogy szükséges volt-e az Operaháznak visszanyúlnia az eredeti forráshoz, levetve a Rimszkij-Korszakov-féle átdolgozást; de bármely változat mellett foglaljunk is állást, az kétségtelen, hogy ez a bemutató az orosz Ötök műhelyét különleges fénnyel világította be. Már csak ezért, az eredeti Muszorgszkij-mű szellemével való megismerkedés kedvéért is érdemes volt az ős-Boriszt előadni. Tudom, az Operaháznak sem műszaki, sem művészi kapacitásából nem futja több bemutatóra és felújításra — bár néhány úgynevezett kis felújításra szintén sor került a múlt évadban —, de azért érdemes elgondolkozni azon, hogy a szűkös lehetőségek ellenére is miképpen kellene valamilyen módon fölfrissíteni néhány régi, vagy újabb, de eddig rosszul kivitelezett előadást. Ezek közé sorolom a gyakorta játszott Faustot, a kevésbé sikerült újabb produkciók közül a tavalyi Don Juanfelújítást, és a nem sokkal régebbi A nürnbergi mesterdalnok ok-előadást. o Az évad néhány emlékezetesen nagy előadással ajándékozta meg a nézőt. Ezek között említhető meg a Borisz Godunovon kívül két olyan Verdiopera előadása, amelynek sikere elsősorban Lamberto Gardelli nevéhez fűződik. Köztudott, hogy fennállása óta az Operaháznak két alapvető zenei vonalvezetése volt: egy német, amelyet például Gustav Mahler és Klemperer neve fémjelzett, valamint egy olasz, ezt többek között Tango Egisto és Sergio Failoni művészete ragyogta be. Az olasz hagyományoknak méltó folytatója hosszabb idő óta Gardelli mester, ez az ízig-vérig romantikus lobogású, nagy olasz dirigens. Az utóbbi években főleg Verdi-repertoárunk kapott általa új, teljesebb értelmezést; és a múlt szezonban, A lombardok két évvel ezelőtti átütő sikerű bemutatója után — ezt a Verdi-művet egyébként az idén májusban valóságos magyar produkcióként adták elő Londonban — a Traviata felújítására került sor. A Traviatának ez az olasz nyelvű előadása a maga mediterrán szépségével, elragadó lírájával, érzelmi telítettségével, világos értelmezésével jogosan fogalmazza meg bennünk azt az óhajt, hogy az Operaház vezetőségének még sokáig sikerüljön Gardellit — ha teljes évadra nem is, de legalább egy-egy mű betanítására — a hazai zeneművészet számára megnyerni. Régebbi rossz példák ismeretében kérjük, óvakodjék az operaházi vezetés attól, hogy valamilyen okból ennek a kiváló olasz dirigensnek elmenjen a kedve a magyar zenei életben való részvételtől . . . A teljes képhez tartozik, hogy néhány bemutatón kívül túlságosan sok ünnepi előadásnak nem lehettem tanúja. Inkább ünnepi percekről beszélhetek, amikor a színpadon a hétköznapi előadásba beállt egy-egy kitűnő külföldi vagy hazai énekes, vagy amikor vérbeli muzsikus állt a zenekar élén. A teljesség igénye nélkül megemlítem Andor Éva nagyon poétikus Margitját a Faustban, csillogóan szép, biztos hatású Mimijét a Bohéméletben, Bende Zsolt szellemesen ironikus költőjét A török Itáliában című Rossini-operában, Begányi Ferenc robusztus erejű Porgyját és Sudlik Mária démoni Serenáját a Gershwin-operában, Ötvös Csaba Valentinját a Faustban, Kovdts Kolos Pimenjét a Borisz-ban, Kalmár Magda briliáns művészettel megfogalmazott Misijét a Légy jó mindhaláligban, Kelen Péter lírai szárnyalású Germont-ját a Traviatában. De ha már énekeseket sorolok föl, akkor szólni kell arról is, hogy a korábban említett néhány ünnepi hangulatú előadás is általában úgy jött létre, hogy egy-egy kiváló művészegyéniség vette kezébe a karmesteri pálcát, és következetes egységet teremtett színpad és zenekar között. Ilyen emlékezetes este volt az a tavaszi Tosca-produkcíó, amelyet Erdélyi Miklós vezényelt, és amelyben Giacomo Aragall megragadóan erőteljes Cavaradossija mellé Sass Sylvia lélegzetelállítóan tökéletes Toscája és Sólyom Nagy Sándor elegáns, ugyanakkor félelmet árasztó Scarplája társult. És ha már Sass Sylviát, ezt a szerepről szerepre fejlődő, nagy tehetségű művésznőt említettem, akkor ismételten szólni kell A lombardokban nyújtott kiváló alakításáról is, Gardelli dirigálása mellett. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a művésznő beszédtechnikájával még nincs minden rendben, és erre jellemző példa ,,A nürnbergi mesterdalnokok" Pogner Évája, ami egyébként sem tartozik sikeresebb alakításai közé. Azért kell erre a fogyatékosságra felhívni a figyelmet, mert Sass Sylvia kétségkívül világkarrier előtt áll, de a rossz szövegejtés külföldön is akadályozhatja sikeres szereplését. Karmesterekről szólva, említést érdemel Oberfrank Géza szuggesztív vezénylése a Boriszban. Egyébként ő dirigálta a szegedi találkozón is a „Manón Lescaut" című Puccini-operát, budapesti és szegedi művészek közreműködésével. Az ő világos Borisz Godunovértelmezésének és a rendezésnek is köszönhető, hogy Faragó András Borisza a múlt évad kiemelkedő alakításai közé tartozik. És ha a Faust előadása bizonyos szempontból — amiről még szólok — kielégítetlenül hagy is, újból és újból föl kell figyelni egy nyugdíjban levő, de szerencsére még működő, igen alapos munkát végző dirigensre: Varga Pálra. Vannak vezénylésében olyan percek — például Faust cavatinája vagy Valentin imája —, amikor érezni, hogy a karmester valósággal együtt él és lélegzik a színpaddal, és tökéletesen kezében tartja az előadást. Nagy Ferenc karmesteri fejlődéséről is örömmel számolhatok be: egy nemes hangvételű Odüsszeusz — és egy romantikus lángolású „A végzet hatalma"-előadás a bizonyíték rá. ßorberitz Tamás és Dáry Dénes néhány általam hallott vezényléséről már nem tudok ilyen dicsérő jelzőket írni; mintha a hétköznapi előadásoktól megfáradtak volna . . . o A múlt évadban ismét napirendre került néhány olyan kérdés, amely évek óta tehertételként nehezedik az Operaház vezetésére. Az egyik probléma az Erkel Színház kórusa, amely időnként pontatlanul énekel, rosszkor lép be, zeneietlenségével már-már zavarja a produkciók egységét; jó volna e tekintetben is sürgősen megnyugtató megoldást találni! Gond az is, hogy — amint már említettem — néhány előadás erősen megkopott. Rendezési szempontból sok megoldatlan részlet van A nürnbergi mesterdalnokokban, a Faustban, a Don Jüanban; ez utóbbi Mozart-opera átrendezése azért is sürgető feladat, mert ez a produkció messze elmarad a hazai híres Mozart-előadásoktól. A Don Jüanban az énekesekkel Is akad gond: sem Gáti István Leporellója, sem Kelen Péter Don Octaviója, de még az egyébként mindig kitűnő alakítást nyújtó — a Légy jó mindhalálig-ban például Pósalakit kiválóan játszó — Melis György Don Jüanja sincs a helyén. Tavaly is érintettem a kérdést, az idén sem kerülhetem meg, hogy néhány énekes gyöngébb teljesítményéről ne szóljak. Az egyik súlyos probléma a feltűnően jól indult Ütő Endre hangjának megkopása. Nagyon halvány Mefisztója fölveti azt a gondolatot, hogy igazi Mefisztó nélkül szabad-e a Faustot előadni. Ha pedig az Operaház bizonyos megfontolásokból mégis ragaszkodik ehhez az operához és a többi budapesti Mefisztó foglalt, nem kellene-e erre a szerepre külföldről vagy akár vidékről vendégművészt meghívni? Varga András hangja is problematikus; tanú erre A nürnbergi mesterdalnokok előadása. És a gyakorta színvonalas teijesítménynyel megörvendeztető Moldovdn Stefániának is nagyobb önkontrollal kellene végiggondolnia, hogy melyik az a szerep, amelyben képessége legjavát nyújthatja. Moldován Stefániával — aki egyébként nagyszerű Verdi-hősnő és Bánk bánbeli Melindája is maradandó alakítás — egy meglehetősen közepes Toscát láttam. Igaz, ez a március 12-i Tosca-előadás egészében is gyönge volt; az utóbbi időben sokat fejlődött Berczelly Istvánnak Scarpia szerepe nem tartozik az erősségei közé, és Madarassy Albert is haloványan körvonalazta a Puccini-muzsika lényegét. Az Operaház gyakran kap jogos elismerést azért, mert bátran bíz meg jelentős feladattal kezdő énekeseket. Sass Sylvia, Kalmár Magda, Csengery Adrienne, Kelen Péter, Ötvös Csaba, Kovdts Kolos pályája — hogy csak néhány nevet ragadjak ki a sok közül — éppen ettől a helyesen előlegezett bizalomtól ívelt fölfelé. Olykor azonban megalapozatlan ez a bizalom: példa rá Németh Gábor, aki a Traviata idősebb Germontjaként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És nem ő az egyetlen, aki hirtelen, váratlanul kap erejét, képességeit túlságosan próbára tevő feladatot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy olykor nagynevű külföldi művészek is némi csalódást okoznak a közönségnek. Példa erre a világhírű tenorista, Nicolai Gedda, akinek Rodolphe-ja a Bohéméletben kevéssé sikerült; Erdélyi Miklós minden igyekezete ellenére az egész előadás nem érte el azt a színvonalat, amit a kiváló külföldi művész neve fémjelzett volna Andor Évának már méltatott Mimije mellett a többiek teljesítménye — különösen Szabó Rózsáé Musette-ként — is közepes volt. Szóltam a karmester erőfeszítéséről, ami olykor a zenekar ellenállásán megtörik; és erre egy másik példa a Turandotnak az a novemberi előadása, amelyen a nagyszerű képességű Erdélyi Miklós ugyancsak nem tudta zenei elképzeléseit tökéletesen megvalósítani. o Egy-egy gyönge, vagy a közepes színvonalat ís alig elérő előadás hallatán fölvetődik a kérdés: ha száznál több magánénekese ellenére bizonyos produkciókat csak kompromisszumok és kényszermegoldások segítségével tud létrehozni az Operaház, akkor miért nem támaszkodik jobban a vidéki társulatokra. A cikkem elején említett szegedi operai találkozón kiváló hangok sokaságát hallhattam. Igaz, egyegy vidéki operatársulatnak mindöszsze tizenvalahány szólistája van, de azért megoldható lenne, hogy egy-egy kiemelkedően jó énekes a jelenleginél gyakrabban mutatkozzék be — például a már említett problematikus előadásokon — az Operaházban. Ez új színekkel gazdagítaná a pesti előadásokat, a vidéki művész számára pedig a fővárosi közönséggel való gyakoribb találkozás lehetőségét kínálná. Olykor talán vidéki karmesterek is helyet kaphatnának a két pesti dalszínház zenekara élén, arról nem is beszélve, hogy némely vidéki operaprodukciónak egy-egy estére éppen az Operaház lehetne méltó házigazdája. Ami persze fordítva is igaz: van az Operaháznak — a szólamok és a szerepkörök nem teljesen egyenletes megoszlása miatt — több olyan énekese is, aki otthonában viszonylag kevés feladatot kap, de egy-egy szerepben vidéken gazdagíthatná és színesíthetné az előadásokat. Az operaművészeket — karmestereket, rendezőket, énekeseket, díszlet- és jelmeztervezőket — az egységes magyar zenekultúra részeseinek kellene tekinteni és úgy gazdálkodni velük, hogy egyetlen szerepkör se maradjon betöltetlenül, sem vidéken, sem Budapesten. A művészek, rendezők, karmesterek alkalmi cseréje az egész országban fölpezsdíthetné az operajátszást. 29