Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról III.

Khalabresz csodálatos púpja cí­mű elbeszélés-kötetében (1919) sok bizarr epizód tanúskodik a szecesszió stiláris hatásáról. A Vérvörös csütörtök — kétféleképpen Májusi ének című novellájának két hőse közül Palcsu Ödön — vagy Ödi — az egyik, egy ka­landra készülő gavallér; a másik viszont — sajátságos módon — maga a május 23-i tüntetés. Ödönt, aki majd pánikba esik és elfut a tüntetők elől, anélkül, hogy kergetnék — személyesen megismerjük. Egy fiákerben. „Kényelmesen a kocsi sarkába dűlve nézelődött... Monoklit csíp­tetett a szemére, s elszántan, kihí­vó fesztelenséggel kezdte meg mindennapi játékát. A kocsi olda­lán előrekönyökölve hunyorgatott, majd halkan fütyörészni kezdett, de csodálatosképpen ma senki nem vette észre drága felkínálko­zását. Ma mindenkinek megvolt a kedves, magához illő párja, csak őt hordta ide-oda a fiáker csordulásig teli szívvel és árván, mint valami kényes nebántsvirágot." A tüntetők tömege viszont — természetesen ödi ijedt és utál­kozó szemével nézve — arcnél­küli, ijesztő, sőt undorító zűrza­var. Patkány-ribillió. „Most azokhoz ért, s hirtelen, mintha valami láthatatlan ököl arcba ütötte volna, megállt. Böm­bölő kusza lárma verődött felé a szomszéd utcákból. — Mi az? — szakadt ki elhűlt szájából a kérdés, és abban a pil­lanatban futni, rohanni akart az ismeretlen veszedelem elől. De hamarosan mozdulni sem tudott, vékony lábai mintha gyökeret ver­tek volna a kövezetbe, csak állt mozdulatlanul, előregörnyedve fi­gyelt. Es a lárma zuhogva nőtt, ter­peszkedett, néha-néha egy érthető, vad sikoltás is repült fel a bomlott hangzavarból, s a következő perc­ben mint fészkükből kiöntött pat­kányok, száz meg száz lucskos, szőrös, félig meztelen ember áradt elő a sötét utcakeresztezésből. — Éljen a forradalom! Ezer torok beszélt egyszerre, és a kigyulladt, forgó szemek mint összevert, vészes csillagok ragyog­tak a tiszta májusi éjszakában." Mire való ez a torzkép? Hogy a burzsoá olvasó is megijedjen, s fusson világgá, mint Ödi a no­vellában? Vagy éppen azért, hogy színesebb, olvasmányosabb le­gyen a novella, s szimpatizánso­kat toborozzon? Az Egy ember életében is ott van a két ellenfél — de mennyire másképpen! A munkások felkészültek az erőpróbára, már 1912. május 1-től kezdve. Stratégiát alakítot­tak ki, szervezték a felvonulást — ha nem tudták is, mivé fejlő­dik végül. Ellenfeleik nem Ödön­féle gavallérok, hanem a gyáro­sok szövetségének — ahogy a munkások nevezték: a kutya­szövetségnek — vezetői. Azok is felkészültek a nagy napra. De az Angyalföldről befelé' tóduló munkásoknak persze nem a GYOSZ embereivel kellett szembeszállni a Ferdinánd hídon (Élmunkás híd), hanem a lovas­rendőrökkel. „LE A NÉPNYÚZÓKKAL! ÉLJEN AZ ÁLTALÁNOS, TITKOS VÁLASZTÓI JOG!" „A rendőrök középütt benyom­ták a tömeget, karddal dolgoztak, s a lovak hangosan fújtak az izga­lomtól. Térdben előrerúgták a lá­baikat, mintha táncolnának. És va­kon neki az embereknek. Középütt hátrált a tömeg, de ugyanakkor két oldalról előre nyo­makodott. A rendőrök nem számí­tottak arra, hogy amikor ők eltá­volodnak a hídtól, ugyanakkor a tömeg egy része a hátuk mögé ke­rül, és megindul Pestre." A patkány elnevezést itt a vil­lamosok megzavarodott utasai kapják, kiket kiszállítanak, hogy a kocsikat felborítsák. ,,Olyanok voltak ezek a kocsik, mint valami roppant sárga elefántok, döglöttek és meggyalázottak." Bár csattogott a sortűz, jajgat­tak a sebesültek, még mindig népünnepély hangulatában folyt a rombolás. ,,Valakik kidöntötték az ßgyik gázlámpa oszlopát, s a vastagon kiömlő gázt meggyújtották. Ez a tűzbokor a régi vámnál égett. Akik a közelében voltak, azok hangosan nevettek, és olyan öröm vett rajtuk erőt, mintha va­lami nagyszerű játékot játszaná­nak. Ugyanitt állt egy villamosbó­dé, pillanatok alatt szétszedték az építményt, aztán nekiestek a kerí­téseknek, leakasztották a házak kapuit, s ebből a sok limlomból bari­kádokat építettek az út közepén." A Parlamentben folyik közben a vita. „Lovászi Márton odakiáltotta Tiszának: — Odakint gyilkolják a népet, így nem lehet tanácskozni. Köve­teljük az ülés fölfüggesztését! Polonyi Géza: — Hatvannyolc sebesült van már az utcán, mi lesz ebből? A rendőrök már gyerekeket lőnek halomra. Tisza fölemelkedik, és nyugod­tan válaszol: — Rosszakaratú híresztelések­kel a Ház nem törődhetik. Hivata­los tudósításom nincs, folytatjuk tehát az ülést." És itt megint más formában tér vissza a patkány-hasonlat. „Mi majdnem egész idő alatt a Parlament körül tanyáztunk, előre­törtünk, és visszavertek bennün­ket, mint a patkányok szaladtunk szét az utcákban, s mint farkasok törtünk elő a legközelebbi sarkon." Másnap a gyárak kizárják azo­kat a munkásokat, akik csü­törtökön nem mentek dolgozni. Új tüntetések, új összecsapások. Sebesültek, halottak. S töpren­gések, viták. „— Mi lesz akkor, ha a gyáro­sok nem oldják föl a kizárási hatá­rozatot? — Meg van az már csinálva. A pártvezetőség bizonyára meg­egyezett velük. Hétfőn reggelre minden rendben lesz. — S mi lesz a halottakkal, se­besültekkel, a letartóztatottakkal? -Ők az áldozatok. — A győzelem áldozatai. — Az, hogy győzelem, az csak frázis. Mindig így szerelik le a megmozdulásokat." Befelé a háborúba Az Angyalföld-ben úgy lendül mozgásba a trónörökös halála után a háború masinája, mintha mindenki csak erre várt, erre készült volna. „Akárha hirtelen jött lázbeteg­ség rázta volna meg a várost, az első pillanatokban mindenki el­vesztette a fejét, az emberek, is­merősök és idegenek csomóba ve­rődtek az utcákon, az újságok föl­nagyítva és véres lével körülöntve közölték a híreket, háborút köve­teltek a nemzet ellen, amelyikhez a merénylő tartozott, s a vezér­cikkektől bezabált emberek is há­borút, büntető hadjáratot követel­tek. Mint az olajjal öntözött tűz, úgy harapódzott tovább és tovább ez a hangulat. Plakátok jelentek meg a falakon, tüntető tömegek keveredtek ki az utcákra, harci riadókat és trágár gúnydalokat énekeltek. Az újságok kiadóhivatalai előtt nagy papír­táblákon kiírták a legfrissebb híre­ket. S mintha valahonnan valami titokzatos, láthatatlan kéz rendez­te volna ezt a cirkuszi komédiát. Vérszaggal telítették meg a leve­gőt:• Az Egy ember élete többet tud mondani azokról, akik ezt a „cirkuszi komédiát" megren­dezték. S pontosan kijelöli, hogy milyen fokozatokon át jutott el a szociáldemokrata vezetőség és sajtó a hadüzenet lelkes helyes­léséhez. Közvetlenül a szarajevói me­rénylet után még sokan nagyon nyugodtak voltak, nem osztot­ták Kassák aggodalmait a háború veszélyéről. „Este bementem az egyesületbe. Sokan gyűltünk össze, s itt min­denki a merényletről és a háború lehetőségeiről beszélt. S milyen különös, hogy ezek a munkásem­berek, a szervezet régi, megbíz­ható tagjai sem látták olyan feke­tének a helyzetet, mint én. Mintha biztosan ülnének a nyeregben, egyszerűen kimondták, hogy nem lesz háború, és komolyan hittek abban, amit mondtak. Mindenki úgy vélte, hogy az Internacionálé segít rajtunk, és úgy jelent meg előttünk ez az intézmény, mint az igazságszolgáltatás szimbóluma, mint a legyőzhetetlen és csalhatat­lan erők gyűjtőmedencéje . . . — Ma már nem ott tartunk, hogy a népeket, megkérdezésük nél­kül, a vágóhídra lehessen hajtani." De másnap a piacon a tömeg már megveri, elkergeti a szerb árusokat. Az utca hangulata háborúszagú. „— Úgy kell a kutyáknak! Akik megölték a szegény trónörököst, nem is érdemelnek azok mást. Még a bőrüket is le kell nyúzni, elég ideig ültek itt a nyakunkon. Pedig mienk ez a hely, a magya­roké. Olyan pofájuk van, mint a kutyáknak, és csak idetolakodtak közénk." A Népszava majdnem egyhó­napos bizonytalankodás, mellé­beszélés után végre határozottan és jól szólt A háború réme kísért című vezércikkében: „A magyar szocialista munkásság kötelessé­ge, hogy az uszítással nyíltan és határozottan szembe szálljon ... Bátran és nyíltan kell hirdetnünk: Magyarország dolgozó népe nem akar és nem tűr vérontást." „Az első hang, amit akár én is kimondhattam volna" — fűzi hozzá Kassák. S otthon is arról beszéltek, hogy a nemzetközi szolidaritás ellent fog állni az uszítóknak. „Anyám nyugodtan s szinte ellentmondást nem tűrőn jelenti ki: — Ha az urak akarják, akkor megcsinálják a háborút. — Nem az urak mennek a háborúba, hanem a szegény em­berek. Nem engedi megingatni magát: — Ha az urak parancsolják, akkor a szegény emberek elmen­nek a csatába." Az öreg proletárasszonynak lett igaza. Másnap hadat üzent a Monarchia, s pár nap múlva már a Népszava is beállt a há­borús kórusba. „Előre hát, gondolom magam­ban, legázolni a szegény ember­milliókat a szocializmus nevében! A szabadság nevében! Az ember­szeretet nevében!... Az ember rosszabb az állatnál, alattomosabb és gerinctelenebb, gyávább és ordítozóbb a hullarabló hiénánál." 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom