Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - dr. Tatai Zoltán: A főváros és környéke iparának szelektív fejlesztése

ben 10—15 év múlva a fővárosban a szocialista iparban foglalkoztatottaknak mintegy negyede dolgozik majd. Ez még mindig az ipar nagyfokú fővárosi koncentrációját jelenti, s a foglalkoztatásban az ipar aránya meghaladja a hasonló nagyságú és szerepkörű városokban dolgozók ipari részarányát. Az ipari terüiet szűkössége is korlátozó tényező az ipar fejlesztésénél. A városrendezési tervben korábban biztosított és az újonnan kijelölt területek lényegében foglaltak; új területek kijelölésére korlátozottak a lehetőségek. Számolni kell azzal, hogy a fővárosi ipartelepek egy részét városrendezési, lakásépítési vagy környezeti ártalmasságok miatt fel kell számolni. Ezek egy részének, valamint a célszerűen csak a fővárosban végezhető, újonnan jelentkező ipari tevékenységek számára is szükséges hosszabb távlatban területet tartalékolni. A még fellelhető és célszerűen az ipar számára kiépíthető területeket csak a fővároshoz szorosan kötődő tevékenységekre és a maximális takarékosság mellett célszerű felhasználni. Az építőipari kapacitás biztosítása a fővárosban és környékén a fokozódó lakásépítés és fenntartás, valamint az egyéb infrastrukturális beruházások megvalósításához egyre nagyobb feladat, az országosnál is lényegesen nehezebb munkaerőellátás mellett. Az építési kapacitás elosztásánál indokolt a fővároshoz közvetlenebbül kapcsolódó építési szükségletek (lakás, közművek stb.) elsődlegességét biztosítani. Az ipar nagyobb építési igénye ugyanakkor a munkaerőforrásnak még nagyobb részét kötné le. Emellett a fővárosi adottságokat — a dolgozók zömmel munkásszállásokon laknak, külön élnek családjuktól — figyelembe véve, az építési tevékenység az országosnál költségesebb is. Az ipar fejlesztéséhez szükséges infrastruktúra bővítése a fővárosban költségesebb, mint a kisebb ipari központokban. A fővárosban a közúti közlekedés és szállítás mind nehezebbé válik. Fokozódnak a közműellátási nehézségek. A lakossági igények kielégítése is csak fokozódó népgazdasági terhek mellett lehetséges. Városépítési, városrendezési tényezőkkel is kell számolni az ipar fejlesztésénél. A lakásépítési program megvalósításához jelentős nagyságrendű területek felszabadítására van szükség. E területekről számos üzem elmozdításáról kell gondoskodni. A főváros zsúfoltságának, közlekedési nehézségeinek csökkentése érdekében olyan telephelyek felszámolása is szükséges, amelyek a lakóépületek közé beékelődve működnek. Az ilyen üzemeknél egyre nagyobbak a szállítási, anyagmozgatási, munkaszervezési problémák, s ezek nemcsak a környék lakosságára, hanem az üzemekre is hátrányosak. A városi közlekedés javítása, a korszerű városszerkezet kialakítása további területek felszabadítását igénylik (úthálózat bővítése, alul- és felüljárók építése, metró stb.). Egyre inkább érezhetővé válik, hogy az elmúlt száz év ipartelepítése nagyrészt spontán módon alakult; ez a jelenlegi és a további fejlődés egyik gátjává vált. A városrendezési szempontok figyelembevételével tehát az ipar intenzív és szelektív fejlesztésének szintén egyik fontos tényezője. A környezetvédelmi tényezőknek az ipari üzemek elhelyezkedésénél és a további ipar-30 fejlesztésnél egyre nagyobb a jelentőségük. Az ipari termelés gyors fejlődése, a technológiai folyamatok sokoldalú átalakulása (mint pl. a vegyi folyamatok széles körű elterjedése), új anyagok és eljárási módok alkalmazása és más tényezők hatására az utóbbi években érezhetően szennyeződött a budapesti agglomeráció légtere, vízfolyásai, talaja, települési környezete. Károsan hat a környezetre az ipari üzemek működése, és kiszolgálásuk kapcsán (szállítás, rakodás stb.) a zajképződés is. A környezetkárosító üzemektől nagy erőfeszítéseket kíván a szennyezés további növekedésének meggátolása. A védőberendezések múltbeli elmaradásának pótlása, a további fejlesztéssel járó terhek a sűrűn beépített fővárosban jelentős többletköltséggel járnak, ronthatják a gazdasági hatékonyságot. Az agglomerációs övezet ipara részben országos jellegű nagyvállalatokból, részben helyi jellegű üzemekből áll. Az országos jellegű nagyvállalatok igen jelentős állóalappal rendelkeznek, döntő fontosságú termékeket gyártanak. A fejlesztésnél azonban tekintetbe kell venni, hogy a budepesti és az agglomerációs övezet ipara lényegében ugyanabból a munkaerőforrásból meríthet. Amenynyiben az agglomerációs övezet iparában a foglalkoztatottak száma a tervezettnél magasabb színvonalon alakul, akkor annyival csökken a fővárosi iparban alkalmazhatók létszáma. A helyi igények növekedése miatt fejleszteni kell az övezet mindennapi fogyasztására termelő — mindenek előtt az élelmiszeripari — üzemeket (sütő-, tejipar), valamint az ipari szolgáltatást ellátó hálózatot. A bedolgozói rendszer kiszélesítésére csak az olyan női munkaerőt célszerű bevonni, amely egyébként nem mobilizálható. A fővároshoz kötődő nagy területigényű és az emberi környezetet zavaró tevékenységeket indokolt a lazább beépítésű területeken, a főváros környékén megvalósítani. Azokat a tevékenységeket, amelyeket az országos ipari centrumokban célszerű elhelyezni illetve fejleszteni, indokoltabb a fővárosban korszerűen kialakított ipartelepen mint a főváros környéki falvakban szétszórtan megvalósítani. Közgazdasági, városrendezési s egyéb megfontolások alapján is a főváros és környékének ipari fejlesztését célszerű egységesen megítélni és kezelni. Társadalmi és szociális problémák A gazdasági-társadalmi munkában a szelektív ipari fejlesztésnek elsősorban a bővülő részét értékelik, pedig egyes tevékenységek visszafejlesztése, megszüntetése vagy vidékre telepítése is annak szerves részét képezi. A fejlesztendő ágazatok növekedése csak a visszafejlesztendő tevékenységek megszüntetése révén lehetséges, a korlátozott munkaerő, a területhiány stb. következtében. A visszafejlesztéshez, a kitelepítéshez is eszközök szükségesek. A fővárosban egyes üzemek megszüntetése, vagy vidékre telepítése nem kisebb, sőt talán még nehezebb politikai-gazdasági munka, mint egy üzem létrehozása vagy kapacitás-bővítése. Ügy tűnik, az üzemek megszüntetésével, kitelepítésével vagy bizonyos tevékenységek megszüntetésével járó nehézségek kapcsán az érdekeltek több kritikában, mint segítségben részesülnek. E tevékenységek nemigen kapnak elismerést; sajnos megrovást sem a végrehajtás elmulasztásáért. A szelektív fejlesztési politika értékelésében szemléletváltozásra van szükség. A szelektív fejlesztés megvalósítását, a fejlesztések visszafogását, egyes egységek felszámolását vagy vidékre telepítését nehezíti, hogy hosszabb-rövidebb ideig tartó munkaviszonyt kell megszüntetni. Az újbóli elhelyezkedés szervezetten megoldható, de a „felülről jövő" munkahely-változtatást általában kedvezőtlenül fogadják a dolgozók. Méginkább érvényes ez a vezető beosztásúakra, akik korábbi pozíciójukat veszélyeztetve látják. Ezért ők az üzemek visszafejlesztésénél, felszámolásánál jelentkező tényleges problémákat gyakran felnagyítják. A feladat végrehajtásának eredménye népgazdasági szinten jelentkezik — ugyanakkor a gondok, a költségek a vállalatoknál, a helyi szerveknél merülnek fel. E tevékenységben határozottabb, nyíltabb, következetesebb, s ugyanakkor messzemenően emberséges magatartást kell tanúsítani. A főváros, az egyes kerületek és az agglomerációs övezet települései külön-külön is érdekeltek az ipari üzemek jelenlétében. A területükön levő üzemektől a különféle társadalmi akciókhoz, a tanácsok feladatát képező fejlesztések megvalósításához — pl. óvodaépítés, iskolák karbantartása stb. — jelentős segítséget kaphatnak pénzeszközök átadásával, társadalmi munkával és más módon. A szakmunkásképzés és a távlati szakmunkáserő iránti igény összehangolása rendkívül nehéz. Az igények kevéssé találkoznak a szülők és a fiatalok elképzeléseivel. A képzést bizonyos iparágakban — mint pl. az üvegcsiszoló, bőrdíszmű, konfekció stb. — célszerű lenne elsősorban vidéken végezni, így a fővárosban a tanulók nagyobb arányát lehetne a kereskedelem, az egészségügy és más, a fővároshoz kötődő tevékenységek felé irányítani. A fővárosban a munkaerőhelyzetből adódó megfelelő vállalati magatartás érdekében a munkaerő kötöttebb tervezésére vagy a szabályozók megfelelő alakítására lenne szükség. Jelenleg azonban nem mindig a népgazdasági hatékonyság és szükségesség dönti el a vállalatok munkaerőellátottságát, hanem gyakran az egyes vállalatok sajátos munkakörülményei (egy műszak, könnyebb fizikai munka), a jövedelmi színvonal (amely nem mindig a végzett munkával arányos) stb. * A fővárosban az ipar szelektív fejlesztése mindenképpen végbemegy. A népgazdaság számára azonban nem mindegy, hogy ez a folyamat tudatosan vagy spontánul zajlik-e le. A következő hónapok során kidolgozásra kerülő, valamennyi iparvállalat helyzetét és adottságait figyelembe vevő részletes szelektív fejlesztési programnak biztosítania kell a fővárosi és a főváros környéki ipari tevékenység tervszerűbb, hatékonyabb növelését.