Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Vargha Balázs: Déry Tibor ezer alakban IV.

óriás-1, nem észlelnénk semmi kirívót. Nem jutna eszünkbe számonkérni Déryn, hogy különcködik, a kuriózumokat hajszolja, formalista játékokba téved stb. Itt egy minta. Proletárnegyed az első szabad nyáron: „Angyalföldön még kevés gyár dolgozott, a villamosok is gyéren közlekedtek. Egy-egy teherautó söpört olykor végig a néptelen Váci úton, amelybe két oldalt az üres mellékutcák csak napfényes csendjüket eregették. Ha a házak falára olykor felkúszott egy magányos járókelő fáradt árnyéka, megmegállapodott rajta, mint egy tűnődő pók, majd egy idő múlva riadtan tovább kúszott, s lebukott a sarkon. A kövezetet kiverte a gaz, a palánkokon tavalyi plakátok ásítoztak. Estére az utcák kihűltek s mire besötétedett, a lepedékes falú, üres gyárépületek körül már csak a patkányok falták egyetlen ételüket a csendet." A befejezetlen mondat nyugodt epikájához képest ez a felvétel zaklatott, ideges. De a Kéthangú kiáltás kísértet járásához mérve ez lehetne a klasszikus realista regénystílus. Hiszen ennyi nyugtalanító elem a Háború és békében is van. És helyén van. Ez az egy bekezdésnyi nagyvárosi tájkép rendkívül takarékosan él szóképpel. Hol itt a formalista tobzódás ? Egyetlenegy metafora: a pókforma árnyék futása a napsütött falon. S ezt az egyet közrefogja két alig-szókép a csendről: a mellékutcák a Váci útra eregetik csendjüket, a patkányok pedig a csendet falják éjszaka, mert nincs más, amit egyenek. Hogy a tavalyi plakátok „ásítoznak" — ez is metafora, de olyan közkeletű, hogy alig is tűnik fel. A többi mondat még nyelvi eszközzel sem idéz fel egyebet, mint ami egy forró nyári napon jelen volt — jelen lehetett — a Váci úton. Latin dal a Nagykörúton A kisregény a Teréz körútról indul el. Az első szereplő, akit személy szerint megismerünk, egy énekes koldus, aki a második lapon meghal, s ezzel végképp el is tűnik szemünk elől. Csak a dala marad meg, egy nagytermetű, angyali szelídségű, s különlegesen jó memóriájú fiatalember emlékezetében. A koldus dala csakugyan dal, ahogy a carmen-1, az antik óda nevét szó szerint fordíthatjuk. Mert latinul énekel, saját hárfakíséretével : „Eheu, fugaces, Postume, Postume, Labuntur anni,nec pietas moram Rugis el instanti senectae Adferet indomitaeque morti." Latin ének a Nagykörút nyüzsgésében. Eléggé keresett ötlet. De akkor sem lehet érte Déry Tibort elmarasztalni. Mert ő — akár tudva, akár csak sejtelemszerűen — Kassák Lajostól vette át ezt a figurát. Az ő Angyalföldiében jár-kel egy züllött tanító, klasszikus verssorokat kántálva. Plágium? Nem gondolom. Regényírás közben annyi mindenre kell figyelni az írónak, hogy talán észre se veszi, mikor súgja fülébe a múzsa egy másik író ötletét, régen olvasott motívumát. Bevallom, boldog volnék, ha kiderülne, hogy Déry csakugyan látott-hallott 1945-ben egy latinul éneklő hárfást. Ez persze nem enyhítene azon a meghökkentésen és azon a kontraszthatáson, ami egyenesen belerántja az olvasót ebbe a kisregénybe. A latin énekről ugyanis az óriás fiatalemberen kívül senki nem vesz tudomást. Az emberek folytatják mesterségüket, az üzletelést. „A szomszéd kapualjban egy asszony fatálcán kukoricaprószát árult, mely a legyek támadása ellen vékony tüllfátyollal védekezett, mellette egy ősz hajú, pápaszemes férfi élesztői s egy sárga félcipőt kínált a köréjük öblösödő tömegnek. Odébb a téren már állt a délelőtti vásár. A kávéház bedeszkázott ablakai előtt hosszú sorokban topogtak az árusok, viseltes férfiruhát, rétest, fehér kenyeret, dunyhahuzatokat, használt női fehérneműt, zseblámpát és karkötőórákat ajánlgattak; egy férfi egy sor feketére lakkozott vadonatúj bányalámpát csörgetett a karján, egy idős, szemüveges hölgy, csíkos férfinadrágban, fején zöld turbánnal kanárimadarát kínálta cserébe egy tábla füstölt szalonnáért Horatius ódája a kisregény végére magyaros álízeket vesz fel. Szaknyelven szólva: folklorizálódik: Hajaj bugaci posztume, posztume. Akit hiába keresnek ... Juli, aki elátkozta a demokráciát, s a jómemóriájú óriás, aki megjegyzi a latin éneket — ők a kisregény szerelmespárja. A legboldogabbak, aztán meg a legboldogtalanabbak. Mert Julit behálózza egy kocsmáros-keritőnő. Otthagyja a szerelmes szent nyomort. Az óriás pedig elkezdi keresgélni ezen a mérhetetlen nagy Budapesten. De csak közös emlékeiket találja meg. „A Váci úton s a Szent István körúton már jártak kettesben. — Befizetsz nekem egy krémesre? — kérdezte volt Juli egy cukrászda előtt. Lábát egy kissé szétterpesztve, előrehajló nyakkal állt a kirakat előtt, s kinyújtott mutatóujjával megbökte az üveget. — Hogyhogy, nincs pénzed? — kiáltotta csodálkozva. — Az anyja kiskésit, hát az lehet, hogy neked nincs pénzed? Hova tetted... ? A bankba ? Vagy már megint nőkre s pezsgőre költötted? Tessék szégyenkezni! Kétszer is megfordult a krémes urán, a vágyakozásnak egy elbűvölő mozdulatával, kissé oldalt hajtott fejjel, szétnyíló piros ajkakkal s indulatosan ragyogó fekete szemekkel, aztán bosszúsan kiköpött, s meggyorsította lépteit. — Miért nem választanak meg téged királynak — mondta, s belekarolt ifj. Kovácsba —, hisz te vagy a legerősebb ember az országban! Juj, akkor úgy belakhatnék krémessel, hogy rögtön szörnyethalnék az élvezettől. Te meg bánatodban felkötnéd magadat a Mátyás-templom tornyára az aranykoronával a fejeden . . . . . . A Személynök utcába befordulva, az emlékezet hirtelen elhallgatott. Az utca olyan üres volt, hogy az óriás fuldokolni kezdett. Ha megembereli magát, folytathatta volna a félig árva párbeszédet a lány nem járta környezetben is, amely egyszerre kiborította magából minden sötétségét, de ehhez nem maradt ereje. Futni kezdeti, az új hídépítkezés felől (Kossuth-híd! V. B.) már hallani lehetett a villanyfúró magas sivítását." Juli fecsegésében Móricz Zsigmond Csibéjének mondatai visszhangzanak. „Csibe csipog ..." De Móricznak volt módja ahhoz, hogy szakszerű lejegyzéseken tanulmányozza a kültelki mondatszerkesztés töréseit, görcseit, és eredeti ötleteit. Juli, akit Déry teremtett, folyamatosabban, választékosabban beszél, mint a fajtájabeliek, vagy akár annak a korszaknak az egyetemistái. Mint minden iró, aki ad a mesterségére, Déry is nagy búvára a nyelvnek, értője a titkainak. Ingerülten szokott helyreigazítani nyelvi hibákat, nyelvhelyességi téveszméket. De a tökéletesség utáni vágyában, a legkifejezőbb, legrugalmasabb prózastílus kialakításának izgalmában nem figyelt eléggé arra, hogy prózában a hibák is elengedhetetlenek. Az író nem ajándékozhatja meg minden rendű és rangú szereplőjét a maga fölényes nyelvi készségével. * Déry Tibor ezer alakban . . . Elmélkedésünk címe nemcsak arra utal, hogy Déry önmagát, saját írói arcképét sokféle formában rajzolta meg — Parcen Nagy Lőrinctől, az érzékeny erkölcsű úriembertől a rabelaisi csapongású Kyvagiokén Polikárpig —, hanem arra is, hogy prózastílusa, az írói formálásról alkotott véleménye is sokszor módosult, hatévtizedes írói pályája alatt. Induláskor arra törekedett, mint minden fiatal író — persze csak az, aki modernnek szeretett volna számítani —, hogy írása bátor, szokatlan, meglepő legyen. A Kéthangú kiáltás ebből a szándékból született. A két háború közti legnagyobb vállalkozása, A befejezetlen mondat a szigorú realista stílus önként vállalt fegyelmével készült. A felszabadulás után újra megpróbálta fiatalkori formajátékait, de már nem az expresszionizmusra, hanem a többször eltűnő, majd ismét felbukkanó európai szürrealizmusra tekintve. Aztán megini a realista ábrázolásmód erősödött meg műveiben; lehet, hogy a kritikáknak is engedve, de sokkal inkább azért, mert belátta, hogy szellemi befolyása csak így szélesedhet ki. Ifjú írónak lehet esztétikai tanácsokat adni. Vagy megfogadja, vagy nem. De illik-e, szabad-e egy matuzsálemi korú írótól olyasmit kívánni, amit eddig nem adott? Hiába, ő már úgy marad klaszszikus írónak, hogy a beszéddel való jellemzés nem éppen az ő specialitása. 23