Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Kőszegi Kontra György: Milyen lesz a főváros hegyvidéke?

Réei villa a Lóránt úton és az Istenhegyi úton lencszer annyi embernek jut hely, s ugyanannyi fa, virág marad az emeletes ház, mint a földszintes épület körül. Csakhogy nem kilencszer, hanem tizenkétszer, tizenötször annyi ember akar a hegyvidéken lakni. S a fák recsegve-ropogva dőlnek, mert azon az egységnyi területen nem egy, hanem két-három, sőt négy társasházat is felépítenek. A nem éppen rózsás jövő képe három egymás melletti, kilencemeletes pontház képében magasodik elénk nem messze az Orbán tértől, az Istenhegyi út mentén. Holott a budapesti városrendezési szabályzat kimondja: „A jövőben ugyanazon a területen ugyanannyi lakás megépítése 9—10 emeletes pontházak létesítésével, vagyis csak lényegesen kisebb beépített felület igénybevételével, és így a növényzet fokozottabb megóvásával történhet" (kiemelés tőlem, K. K. Gy.). Kik laknak a hegyvidéken? A statisztika szerint csaknem fele-fele a munkások és a nem fizikai dolgozók aránya. De az ember egy pillanatig sem gondolja, hogy a hegy alján, a régi, szürke bérházakban jómódú maszekok és sikeres táncdalénekesek élnek. Mint ahogy a Fodor utca, Kakukk út, Szendrő utca környéki társasházak láttán sem tételezi föl senki, hogy azokat gyári munkások építtették. A házak áráról itt nemigen beszélnek, legalábbis a kívülálló előtt nem. Az egyik építkezésen nézelődő mérnök — megtudom tőle, hogy másodállásban vállalta az építésvezetést — legyint, amikor az építkezés költségeiről érdeklődöm: — En csak a kivitelezéssel törődöm, a többi nem érdekel . .. Kénytelen vagyok becsléssel próbálkozni. Egy tágasabb lakótelepi lakás félmillióba kerül. A hegyvidéki társasházak téglából épülnek, sokszor egyedi tervek alapján, alapterületük nagyobb, s az építőanyag szállítási költségei is borsosak. Vegyük hozzá, hogy itt a telek is jóval drágább, a környezetet és a kilátást külön meg kell fizetni. Háromnegyedmillió itt egy lakás? Vagy csak hatszázezer? És ha „csak" hatszázezer — kik tudják megfizetni? Az OTP-kölcsön ehhez az összeghez képest elenyésző. Kik tudnak készpénzben kifizetni négyszázezer forintot egy lakásért? Vagy lottón nyerték? Ilyenek legfeljebb tucatnyian lehetnek. Kik építtetik tehát itt a társasházakat? — Nagyon nehezítette a tanács munkáját — mondja a volt vb-titkár —, hogy a tizenkettedik kerületet némelyek „értelmiségi", „kiváltságos", mások „gazdag" kerületnek tekintették. Pedig itt is dolgozó emberek élnek . . . így igaz. Dolgozó emberek élnek ebben az országban itt is, másutt is. De mégis, kik azok a dolgozók, akik néhány évi munkával összehozzák a félmilliót? Feltehetően nem kizsákmányolással jutnak a pénzhez, nem profitból építtetik az exkluzív házakat. Nem hasonlíthatók azokhoz az egykori kiváltságosokhoz, akik itt a régi társasházakat — „Melinda", , Hargita", „Majestic" stb. — építtették, üdülési célra, pesti luxuslakásuk mellé. Az új tulajdonosok a munkájuk révén jutottak zöldövezeti lakáshoz. Akkor sem értem. * A középkorban a Duna jobb partján hatalmas őserdő terült el. Majd az erdők kivágásával párhuzamosan szőlőt telepítettek, rácok és svábok költöztek ide (innen a régi Svábhegy elnevezés). A fejlett szőlő- és borkultúrának a nagy filoxéra-járvány vetett véget. A terjeszkedő Pestnek romantikus nyaralóhely kellett. A kis telep egyre bővült a Svábhegy közepén. A múlt század közepén itt vett „majort" Jókai, Eötvös is házat épített, Erkel Ferenc a Diana úton nyaralt. A Svábhegynek saját iskolája, vendéglőjt épült, később vasútja, majd vízműve és vízgyógyintézete. Egyre kedveltebbé vált a hegy, már a hegyoldalt is kezdték beépíteni nyaralókkal. Aztán akadtak véglegesen ideköltözők is. Bérházakat emeltek a Hegyalja peremén, villákat az Istenhegyen. És lassan összeért a hegy lába és csúcsa. Az alsó és a fölső szektor ugyan még ma sem forrt teljesen eggyé, de a tendencia jól követhető. Hegyes vidéken építkezni soha és sehol nem olcsó mulatság, s ez meghatározta, kik váltak a hegyvidék lakóivá. A zárt struktúrájú társadalom pedig még zártabbá tette az itt lakók körét. Az első nyitás csak az államosításkor történt. Új emberek jelentek meg a hegyi villák kertjeiben, a régi üdülő-társasházakban. Az „őslakók" fanyalogva tűrték a kényszerű inváziót. Majd hosszú évekig nyugalom