Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Gál Éva: Az eltűnt Óbuda

szerint itt korábban egy nagyobb középkori — egyelőre közelebb­ről meg nem határozható — épület állt.) Amikor 1728— 1729-ben Zichy Péter özvegye, Bercsényi Zsuzsanna — Ber­csényi Miklós leánya — áttette székhelyét Zsámbékról Óbudá­ra, a majorság helyén megépült az első óbudai Zichy-kastély. Erről sem tervrajz, sem ábrázo­lás nem maradt fenn, csak Bél Mátyás 1737-ben megjelent ,,No­titia Hungáriáé . . ."-jában ol­vashatjuk rövid leírását. 1745-ben, Bercsényi Zsuzsanna ha­lála után fia, Zichy Miklós lett Óbuda földesura, aki ekkor az egész uradalom székhelyét ide helyezte át. Az első szerény kastély helyén Zichy Miklós 1746—1752 között felépíttette a Fő tér 1. sz. alatt ma is álló barokk kastélyt. Miután az óbu­dai uradalom 1766-ban a Magyar Kamara kezelésébe került, a kastély előbb az uradalmi pre­fektus székhelyévé lett, majd az 1780-as évektől a Hadfeszerelési Bizottság (Montours-Commissi­on) vette át az épületet. Ettől kezdve a szüntelen átalakítá­sokkal egyre inkább lezüllesz­tették; a szép barokk kastély­parkot is ezekben az években rombolták szét. Az óbudai jószágigazgatóság — prefektorátus — 1786-ban a Fő tér 4. sz. alatt ma is álló, akkor még földszintes épületbe költözött, amelyet egy jobbágy­házból alakítottak át erre a cél­ra. A XVIII. század végén építet­ték át mai formájára, emeletes­sé. A mai Hídfő utcát erről az épületről nevezték egészen az egyesülésig Prefektorátus utcá­nak (1873 után a mai Harrer Pál utcával egynek tekintették, s annak eredeti nevét — Szent­endrei utca — rá is kiterjesz­tették). Az urasági tiszttartó és kasz­nár lakása, továbbá az uradalmi présházak, pincék és dézsmaház egy utcával odébb, a mai Polgár utcában kaptak helyet, nagyjá­ból a mai BRG-gyár helyén. El­képzelhető, hogy ezen a hatal­mas — s jobbágyok közt soha ki" nem osztott — telken régebben, a középkorban szintén valami nagyobb középület állhatott (egyelőre ezen a területen még nem folyhatott régészeti feltá­rás). A földesúr pincéibe 9000 akó — több mint 4800 hektoli­ter — bor fért be. A rosszabb minőségű borokat a földesúr helyben mérette ki az urasági kocsmákban, s a lakosságot kü­lönféle utakon-módokon kény­szerítette a bor megvételére. A legnagyobb uradalmi kocs­ma a présház mellett működött, s első bérlőjéről, az 1720-as években itt élt Vogl Jánosról még a XIX. században is Vogl­kocsmának nevezték. Az 1720— 1730-as években még két ura­sági kocsmáról tudunk: a mai Mókus u. 1. sz. helyén létesült Mókus-kocsmáról (Zum Eich­katzl), amelynek épülete a leg­utóbbi időkig fennállott, továb­bá a bécsi országúton, az ún. országúti malom (Strassenmühl) melletti Kerék-kocsmáról (Zum goldenen Radl). Ez utóbbit nem bérlőjéről nevezték Radl-kocs­mának még a XIX. században is (mint a műemléki topográfia tévesen írja), hanem cégéréről, amelyről már 1750-ben törté­nik említés. 1746—47-ben Zichy Miklós az akkor épülő trinitárius kolostor közelében, a kiscelli dombon új kocsmát építtetett. Az Arany Szőlőfürthöz (Zum goldenen Trauben) címzett kocsma első­sorban a kiscelli kegyképhez sereglő zarándokokat látta el; 1784 után, amikor a kolostor épületét a katonaság vette át, hamarosan megszűnt. Ugyan­csak rövid ideig működött az első óbudai téglavető mellett (kb. a mai Bécsi út és Tégla utca sarkán) egy urasági bormérés, amely olyan kicsi volt, hogy még cégért sem tettek rá, csak Weinschank beim Ziegelofen né­ven emlegették. A legkésőbb létesült urasági kocsma a mai Laktanya és Sorom­pó utca sarkán, a Zichy-urada­lom egykori majorsága helyén az 1780-as években felállított, a Vörösfenyőhöz címzett kocsma volt (Wirthshauss zum Lärch­baum), amely még a XIX. század második felében is működött. Temetők Óbuda XVIII. századi gyors nö­vekedése miatt a temetők helyét gyakran kellett változtatni, rész­ben azért, mert a város hamar kinőtte őket, részben azért, mert környékük mindig újra és újra beépült. 1744-ig a plébánia­templom körül volt a város te­metője (1739-ben a mai Miklós tér helyén külön pestistemetőt is nyitottak). 1744-ben a város akkori nyugati szélén, a mai Kiscelli utcai postaépület kör­nyékén új temető nyílt (ugyanez időtől kezdve a kálvinistáknak külön temetőjük volt, ennek he­lyét azonban nem ismerjük). Nem egészen négy évtized alatt ez az ,,új-temető" is megtelt, s az 1780-as években a katolikus temetőt áthelyezték a mai Rak­tár, Kerék, Kórház és Vihar utcák által határolt területre, ahol a XIX. század végén szűn­tették meg a temetkezést. A zsidó temető az 1720-as évektől kezdve a XIX. század végéig a mai Laktanya utcában volt. Sír­kövei végül már a prágai zsidó temetőéhez hasonló sűrűséggel sorakoztak. A temető melletti, a Dunához vezető kis utcát ezért nevezték el Kő utcának. Lakóházak A XVIII. századi Óbuda ki­csiny jobbágy- és zsellérházaiból egy sem maradt fenn a XX. szá­zadra; csak a gyakorta középko­ri alapokra épült falaik és az átalakított házakban megmaradt régi épületrészek kerültek elő itt-ott, a legutóbbi idők bontá­sai alkalmával. Bél Mátyás le­írásából is tudjuk, hogy a hódolt­ság után újjáépült városban a lakóházak legtöbbjét nád vagy szalma fedte, falaik pedig főként vályogból készültek. A lakó­helyiségek (családonként általá­ban egy szoba) sötétek, nedve­sek, alacsonyak voltak. A nyitott tűzhelyes konyhában a füst a tetőtérben hagyott nyíláson át távozott. Ilyen körülmények kö­között a házakat állandóan javít­gatni kellett, s még így is gyak­ran esik szó a korabeli forrá­sokban „igen rongyos", „dűlő­félben levő" házakról. Sok mindent lehetne még el­mondani — és kellene még fel­kutatni — a XVIII. századi Óbu­dáról. Amely eltűnt ugyan s ke­vés nyomot hagyott, mégis sok tekintetben benne élt — ha gyakran rejtve is — a későbbi vá­rosban: az utcák girbe-gurba vonalvezetésében, a hegy-, a dűlő- és utcanevekben. írásunk egyik célja éppen az volt, hogy bizonyítsuk: van még fel­kutatni való Óbuda túlságosan is feldolgozottnak vélt történeté­ben. XVIII. századi hangulatot idéző utcakép! Bach Melitta reprodukciói a Kiscelli Múzeum fotótárában őrzött XIX. századi felvételekről

Next

/
Oldalképek
Tartalom