Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Gál Éva: Az eltűnt Óbuda

Az óbudai belterület térképe 1778-ban (részlet Kneidinger térképéből) A lakott terület Óbudáról az első részletes és pontos várostérkép 1778-ból maradt fenn. Kneidinger András kamarai földmérő ebben az évben egész sorozat térképet készített az óbudai uradalom minden helységéről, ezen belül magáról Óbudáról is hármat. Közülük az Országos Levéltárban S 11 No. 38 jelzettel őrzött térkép kifejezetten a belterület pontos ábrázolására törekedett, s ezt el is érte, miként más forrásokkal való egybevetése mutatja. Ez a térkép Óbuda lakott területét már csaknem akkorának ábrázolja, mint a XIX. század közepén volt, az utcahálózatot pedig szinte pontosan olyannak, ahogyan a legutóbbi időkig fennállott (kivéve az Árpád-hídfő környékét, ahol az 1940 körüli szabályozás sok utcát teljesen eltüntetett vagy megváltoztatott). Óbuda lakott területét 1778-ban keletről a Duna, délről a mai Nagyszombat utca határolta; északon a mai Sorompó utcáig, Miklós térig és Raktár utcáig terjedt a beépített terület; nyugaton az akkori Erzsébet utca (1875-től Majláth utca), kb. a mai Szentendrei útnak a Flórián tér és a Raktár utca közti szakasza volt a legszélső utca, majd a Flórián térnél a lakott terület határa kiugrott nyugat felé, kb. a mai Solymári utcáig; innen azután megint délkelet felé fordult, s nagyjából a mai Szőlő utca. Szőlő köz, Korvin Ottó (a szabályozás előtti Pacsirtamező) utca vonalában érte el a város déli határát. Az 1778-as térképen ábrázolt beépítettség azonban akkor még nem nézett vissza hosszú múltra. Az egykori adóösszeírások a város egy részét Neu Alt-Ofennek, vagyis Új-Óbudának nevezték. Ez a városrész azoknak az új telepeseknek a házaiból alakult ki, akiket 1745-től kezdve Zichy Miklós költöztetett a helységbe — részben az 1739-es pestisjárvány folytán felére csökkent lakosság pótlására, részben a legnagyobb földesúri jövedelemforrás, a szőlőművelés további fellendítésére. Az új lakosoknak a szűkös óbudai szántóterületből már nem jutott, legtöbbjük tehát nem lehetett telkes jobbágy, csak házas zsellér. Az ő kis vályogházaikból keletkeztek Új-Óbuda utcái, mindazok az utcák, illetve útszakaszok, amelyek a mai Fényes Adolf utcától, a Flórián tértől, a Vöröskereszt utcától nyugatra, illetve északra esnek: az 1778-as térképen látható utcák közül: a Pacsirtamező, a Kiscelli, a Szőlőkert utca, a Szőlő utca egy szakasza, az 1940 körül megszűnt Pacsirta utca (1875 előtt Új utca), a Föld, a Solymári utca, a Vörösvári út, a Kórház utca nyugati szakasza, az Erzsébet és Miklós utca, az Akác köz, a mai Harrer Pál és Laktanya utca felső szakasza. Ezek közül a Kiscelli és a Miklós utcaelnevezés már 1750-ben előfordul; a ma is érvényben levő óbudai utcanevek közül ez a kettő a legrégibb. Az előbbi az útirányról kapta nevét (az akkor már álló kiscelli kolostor felé vezetett), a másik a földesúr keresztnevéről, illetve védőszentjéről (akárcsak az Erzsébet utca, amelyet Zichy Miklós feleségéről, Berényi Erzsébetről neveztek el). A XIX. század közepéig azután nem sokat változó településnagyság tehát 1750 körül alakult ki. Ázelőtt a város sokkal kisebb volt: északon a mai Kő, Kert és Vöröskereszt utca, Nyugaton a Flórián tér, az 1940-ben megszűnt Calvin (1875-ig Magyar) utca és a mai Fényes Adolf utca voltak a szélső utcák. A lakóházak száma természetesen ugyancsak jóval alacsonyabb volt 1750 előtt, mint a század második felében. 1778-ban a térkép mintegy 650 házat tüntet fel (s ezt a számot az adókönyvek is igazolják), 1745 körül viszont csak 320—330 épület volt Óbudán. A lakóházak száma tehát alig egy harmad évszázad alatt megkétszereződött; ez rendkívül gyors fejlődés, hiszen a következő 70—80 évben már csak százzal emelkedett az épületek száma (a XIX. század közepén 750 körül volt). A lakott területnek ez az 1750 körül kezdődő rohamos növekedése Óbuda akkori általános — gazdasági, demográfiai stb. — fellendülését tükrözte. Korábban, tehát a XVIII. század közepe előtt a lakott terület lényegében megfelelt a középkori Óbudáénak. De volt egy időszak, amikor Óbuda még ennél is kisebb területre húzódott össze: a hódoltság idején és közvetlenül utána, a XVII— XVIII. század fordulójáig. Az erősen megfogyatkozott lakosság ekkor a régi, középkori Óbudának csupán egy központi magját lakta: a mai óbudai református templomtól keletre és északra eső területet (nagyjából a mai Calvin köz, Zichy utca, Lajos utca, Vöröskereszt utca, Flórián tér által határolt négyszöget). A török időket itt átvészelt eredeti magyar lakosság részben a középkori nagy kőépületek (királynéi vár, prépostsági templom és palota stb.) romjaiból kitermelt kövekből, részben a megmaradt falak közé építette lakóházait. 1698-tól kezdve az újonnan telepített német co/onusok építették be — sok esetben ugyancsak a középkori alapfalak felhasználásával — az egész „régi Óbuda", vagyis a középkori város területét. Ezen a határon a város lakott része csak a XVIII. század közepi nagy telepítési hullám eredményeképpen nőtt túl — a fentebb már ismertetett módon. A városközpont A XIX. század második harmadáig a mai plébániatemplom környéke volt a lakosság életének központja. Itt kapott helyet a ma is ismert és fennálló épületek mellett (templom, plébániaépület) a községháza, a katolikus iskola, az úgynevezett nagy — vagy felső — községi kocsma, a kálvinisták oratóriuma, majd temploma és iskolája, a zsidók zsinagógája és iskolája s a piac. 1744-ig a plébániatemplom mellett volt a város temetője is. A mai plébániatemplom 1744—1749-ben épült. Előtte is ezen a helyen állott a templom, terjedelmi okokból itt csak utalni tudunk ezekre az összefüggésekre. -v?* • í'V Az 1834-ben épült régi óbudai városháza a Fő téren (a mai Tanácsháza helyén) 41