Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Rab leányok, rab asszonyok Budán

bergi kereskedőházzal közös konzorciumának alaptőkéje harmincezer arany volt. János király halálakor Bornemissza és Pálczán — a közeledő török ellenében — Ferdinánd király felé hajlott. Amikor 1541-ben Ferdinánd csapatai megostromolják Buda várát, Bornemisszáék —a várat védő Fráter Györgyöt elárulva "— a mai Schulek Frigyes lépcső helyén állt Szent Mihály gyalogkapunál beeresztik az osztrákokat. Fráter György védői azonban észreveszik a cselt, s kiűzik a Mátyás templomig előrenyomuló csapatokat. Bornemissza — vesztét érezve — megugrik. Ám itt marad Bornemissza felesége, gyermekei és mérhetetlen vagyona. Bornemisszánét és gyermekeit a leleplezett árulás után — az egykorú naplók szerint — házuk ablakán át akarják alá hányni, „hogy mind darabokra vágnák, az vírikben innának. De az Fráter Gyergy nem engedi..." Amikor aztán Szulejmán szultán azzal tesz pontot Ferdinánd és Fráter György párharcára, hogy elfoglalja Budát, Bornemisszánét fiával és két lányával együtt a szultánnak szolgáltatják ki. Fogságba esik Pálczán Péter felesége is. Ő és gyermekei a törökök fogságában pusztulnak el. Bornemisszáné fogsága köré történetírónk, Takáts Sándor szép legendát szőtt. Eszerint — csakúgy, mint az ostromlott Pisa legszebb asszonya, a híres Monna Vanna — Bornemisszáné is „női becsületét" áldozta fel, csakhogy megmentse szeretett városát, Budát. Gárdonyi Albert utóbb szétfoszlatta ezt a legendát. Bornemisszáné nem lett háremhölgy! Vagyonát, a készpénzben talált tizenegyezer aranyat nyomban elkonfiskálták. Ő maga húsz évi fogság után szabadult meg. Amikor 1S64. február 15-én I. Ferdinánd király Bornemissza Tamást és feleségét címeres nemeslevéllel jutalmazza, egy szó említést sem tesz érdemeik között Bornemisszáné „áldozatáról." Ám sorsa mégis a magyar rabnők bús sorát szaporítja. A török világban a rabnő éppen olyan portéka lett — árucikk —, mint a rablott pénz, az ékszer, vagy az elhajtott marha. Mint Szegedi Kiss István keservese mondja „A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásáról" című versezetében: Ruhájukat rólok éktelenül levonják, Az szegény rabokat mezítelenül hagyják, Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral Előttök hajdogálják. Éhségnek miatta mind el szakadozának, A szomjúság miatt nagy-sokan meghalának, Az vad lovak hátán nagy-sok gyenge szüzek Halálra vágyadának. Nagy-sírván anyjoknak az gyermekek kiáltának: „Adnál vizet innom, édesanyám" — azt mondják, Ő édesanyjoknak csaknem hasad szívek, Hogy ezek azt sem adhatják. Szégyelljük mondani: menyeken, lányokon, És gyermektelen szép asszonyi állatokon, Az minémű szeplők ő rajtok lette— nek Kiért, Isten, verd torkon ezeket! Török himnusz Buda szépségéről Ám nem mindenkinek volt ilyen szomorú a sora a török kor Magyarországán. Elsősorban a törököknek nem. A XII. századi Abu Hamid al Garnati himnikus megnyilatkozásai mellé sorolhatjuk a török-Buda nagyszívű és nagynevű török poétájának, Vüdsudi Mehmed Ibnu-I-Abdu-I-Aziznak (+1643) szerelmetes panaszát Buda leányairól. Mehmedünk napfényben is, holdfényben is megleste a budai hévizekben feredő lánykákat. És ekként énekelt: Temetjük a telet. Támad a kikelet: Üdvösség kél. Szívet derít a tavaszi szél, Tavasz derít immár szívet-lelket Török-Budánk felett. És, óh, felüti fejét a rózsabimbó, Fülemüléknek vágyódó szava megered. Új dalokat dudorásznak a szerelmesek. Oly szép vagy Budavár, mint maga Isztámbul, Tündér szépséged nem kullog mögötte, hátul. Pest partja meg, akár csak Galata, Ha kisebb is kevéssel. De az a táj kietlen, kopár vidék. Ennek bezzeg a köve márvány S illanó tündér benne minden lány, Csodaszép, tarka szivárvány. Buda és Pest: pazar képeskönyvnek Két lapja ez, Melyet a Duna szétválaszt, összeköt, Keretez. A mi Dunánk maga az Élet Vize! Kizöldül minden, amerre lép. E világ áldása kék vize: paradicsomi halat tálal az igazhivő asztalára. És Buda fürdői? Azoknak sehol sincs mása, Brussza hévize pocsolya őhozzája! Mikor meg paradicsomi kék vizében sellőknek serege úszik — mert hableány itt a lány, valahány, Buda fürdőiben a menyország tükrét látod. És szívedbe bánatos szerelem kúszik: El se hiszed, ha vízben látod e bűvös nőket, el se hiszed, hogy úsznak: mintha a vizek tenyerükön hordoznák őket. Ha kávézni mégy Budán, költőknek társasága vár. Ha oskolát látsz, gyere! Tudósok tanyája! Buda bölcsei cukorszívű papagályok És drága, daloló filomélák a budai poéták. Kincses Arábia kertjeinél szebbek itt a rózsák, Buda palotáit a Paradicsom lányai róják, Boldog Budánkért én, az igazhitű, Tán még a mennyei Dzsennet-kertet is odaadnám.. . (A vers filológiai fordítása Mészáros Gyulától származik: Századok 31. 385. 1908. Itt most csak a vers hangulatának visszaadására törekedtem.) Török rabnők magyar fogságban Láttuk, milyen volt a török kezére került magyar rabnők helyzete. Ennek a szomorú állapotnak azonban fonákja is volt: nem könnyebb a magyar fogságba esett török nőknek, a „bulyáknak" sorsa sem. 1572-ben Musztafa budai pasa két török leányt és egy elrabolt török aszszonyt követel vissza a magyar királytól. Ezeket a török nőket Kun Péter egri főlegény Szeged és Csongrád között ejtette foglyul. Az elfogott török nők Musztafa pasa levelének írása idején részben az egri kapitánynál vannak. Részben? Igen. A két török leány közül az egyik megkeresztelkedett. A másik, mint a pasa tudtára jutott, vízbe ölte magát. Musztafa most követeli: mind a keresztény vallásra térített leányt, mind a fogoly török asszonyt szolgáltassák vissza. Egy másik török leánysors: egy Musztafa nevű töröknek a leányát 1686-ban, Buda ostromakor ejtették fogságba. Megkeresztelték, majd 1696-ban az újkeresztény Anna MáriátWolf budai főstrázsamesternek adták oda mint szolgálót. A fiatal leányt egy szép napon gyermekgyilkossággal vádolták meg és kegyetlenül megkínozták. Teljes ártatlansága csak kínvallatása után derült ki. Anna Mária azonban ekkorra megutálta a keresztényeket s a „szeretet vallását". Megtudta ezt a leány „tulajdonosa", a bécsi Kamara. És nehogy Anna Mária újra törökké és muzulmánná legyen, tíz esztendőre bilincsben eltöltendő kórházi cselédi szolgálatra ítélte... Münchhausenék keresztlánya és a Kártigám regény Noha jócskán távol esik megszabott időnk felső határától Buda felszabadításának ideje, az 1686-os év, a török fogolylányok sorsának azonossága bátorít arra, hogy átlépjem ezt az időhatárt. 1972-ben Doris Derdey, a wernigerode-i múzeum tudós munkatársnője közölte velem: a halberstadti anyakönyvek egyikében egy magyarországi vonatkozású keresztelési bejegyzésre akadt. Az adatból valóságos kisregény kontúrjai bontakoznak ki. Eszerint 1686-ban, Buda ostromakor Johann Ernst von Grote, a brandenburgi (porosz) csapatok ezredese Budán egy kis török fogoly leánykát vett magához. A kislányt — kinek atyja Budán a törökök egyik tüzérkapitánya volt — hazavitte. A leányt keresztényi hitre oktatták, majd ünnepélyesen megkeresztelték. A keresztségben Grote pártfogoltja a Krisztina nevet nyerte el; keresztszülőinek egyike a nagyhírű Münchhausen bárócsalád tagja volt. Azt hiszem, a fenti emlék szolgálhatott alapjául egy későbbi nagyregénynek! 1772-ben jelent meg „Posonban, Füskuti Landerer Mihály költségével és betűivel" Mészáros Ignátz uram könyve. A mű — amelynek sorain ükanyáink merengve csüngtek — teljes címe: „Buda várának (1686. évi) visszavételekor a' keresztények fogságába esett egy Kártigám nevű török kis asszonynak ritka és emlékezetes történeti, mellyeket némelly különös fel-jegyzésekből magyar nyelvbe foglalt Bodó-Baári és Nagy -Lutsei Mészáros Ignátz." A regény szerint Kártigám az anatóliai pasa leánykája volt. Beszélt franciául is. A szépséges leánykát egy bizonyos Andró gróf, a Budát meghódító brandenburgi sereg tisztje fogta el. A lány fiatalsága, szépsége annyira meghatja a gyengédlelkű Andró grófot, hogy hazaviszi — cselédnek, a felesége mellé, Párizsba. Kártigámot a gróf felesége is megszereti. A leány keresztény vallásra tér, s a Krisztina nevet kapja. Kártigámra utóbb szemet vet XIV. Lajos király. A rátarti hajadon azonban a roi soleil helyett a toszkánai nagyherceg iránt érez vonzalmat. Ekkor újra elrabolják. A bonyodalmak sorozata után kiderül: Krisztina-Kártigám valójában nem is török eredet! Magyar leányka ő a legjavából: magyar főúr leánya. Csakhogy már bölcsőjéből is elrabolták! Végülis újra találkozik Kártigám és a toszkánai herceg, s — análkül, hogy a gótai almanach erről tudna — egymáséi lesznek. Amit ekként ecsetel a sok előnevezettel ékes honi író: „A' jó' s hű szerentse viszi embert nagyra, Az igaz jó erkölts emeli nagyobbra: Nyelv, ruha tsalhatnak: kit melly Haza szülte? Példa e kettőben Kártigámnak élte." Melly igazságoknak ő megszívlelését az olvasó szíves figyelmébe ajánlani el nem mulasztom. 42