Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Gerő László a Herder-díjról

Wellner István A régész dilemmája Amuzeális emlékek védelméről szóló törvényerejű rendelet és az annak végrehajtásáról szóló miniszteri rendelet értelmében, ha a föld felszíne alól földmunka (építkezés, bányaművelés, mezőgazdasági munka stb.) során muzeális jelentőségű ingóság vagy építmény kerül elő, a munka felelős vezetője köteles erről a területileg illetékes múzeumot 24 órán belül értesíteni. A bejelentéssel egyidejűleg köteles a lelőhelyen folyó munkálatokat felfüggeszteni és gondoskodni arról, hogy a lelet és környezete a szakértői vizsgálatig a további kutatások lehetővé tétele érdekében érintetlenül, a megtalálás időpontjának megfelelő állapotban maradjon. A múzeum viszont köteles a lelőhelyet haladéktalanul megtekinteni, a felszínre került muzeális tárgyat biztonságba helyezni, illetve a feltárult műemléki jelentőségű építmény állagának megóvásáról intézkedni. Ha pedig megállapítást nyert, hogy az érintett területen további muzeális tárgyak, építmények felszínre kerülése valószínű, a múzeum köteles haladéktalanul Intézkedni a leletmentő ásatás megindítása iránt. Törvények, rendeletek szabályozzák a lakásépítést is. Ezek pontosan előírják a teendőket, beleértve az átadások határidejét. Mindkét jogszabály helyes, egyszersmind magyarázatot ad a régész dilemmájára. Két, jogilag is és erkölcsileg is egyformán kényszerítő rendelkezés végrehajtása között kell választania. Természetesen nem mindig és mindenütt, de például az óbudai szanálások során elég gyakran. Mint köztudomású, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumtól a Filatori gát HÉV állomásig és a Dunától a Bécsi útig új, modern városnegyed épül. Úgyszintén köztudomású: ugyanitt volt majd két évezreddel ezelőtt a római katonai tábor és az azt körülvevő táborváros. Itt Óbudán — a mai Flórián tér 3. számnál —folyt 1778-ban az első hazai tudományos igényű régészeti ásatás. Ekkor tárta fel Schönvisner István, a pesti egyetem professzora a római légió nagyobbik fürdőjének egy részét és még ugyanabban az évben egy latin nyelvű könyvben a tudományos világ közkincsévé tette ásatását. Mária Terézia rendeletére a becses ókori maradványokat eredeti helyén fenntartották és immár három év híján két évszázada csodálhatják meg az érdeklődők a padló alatti légfűtéssel ellátott vízmedencét és gőzkamrát. Egy évszázada pedig már valóban rendszeresen folyik fővárosunk ókori elődjének, Aquincumnak a feltárása — csak éppen a katonai tábort és annak környékét nem lehetett átkutatni, az ott álló roskatag, földszintes házak miatt. Azóta várják régészeink, hogy lebontsák ezeket az épületeket és így szabaddá váljék a terület az archeológia számára. A régi, düledező házakat már kéthárom éve tervszerűen, folyamatosan bontják — de helyüket rögtön be is építik. Jó ha néhány hét marad a régészek számára a törmelék-kupacok elhordása és az új épületek alapozása között. De az építtetők néha ezt a két munkafázist összekapcsolják: a már úgyis ott levő markoló az omladékok dömperekre rakása után belemarkol a földbe és folytatja munkáját az alapárok fenekéig — ami mélyebben van, mint a római kori épületek alapozása. A régész sajnos gyakorlatilag akkor is tehetetlen, ha néhány hetet adnak is neki kutatásokra. A legjobb esetben húzhat néhány 10—20 méter hosszú és egy méter széles kutatóárkot — ami az egész felülethez viszonyítva elenyészően csekély, csak ezrelékekben kifejezhető terület. A régésznek sincs röntgenszeme, nem lát bele a földbe, nem tudhatja, hogy a feltáratlanul maradt helyeken — az összterület 99,5%-dn! — mi megy veszendőbe. (Sokszor megkérdezik, nem maradt-e ránk az ókorból valami térképféle, ami megmutatná, hol álltak a római kori házak. Ilyen térkép bizony nincs és az archeológus is jórészt csak a szerencséjére van utalva.) A kutatóárkot általában ott jelöli ki Óbudán, ahol a még álló házak, törmelékkupacok, különböző felvonulási épületek, bódék között szabad hely maradt számára. A mai Óbuda központja sűrűn be volt építve az i. sz. Il-lll. században, így valami ókori lelet egész biztosan elő fog kerülni ebből az árokból. Ha egy ép padló — főként ha mozaik —, akkor a régész rászán néhány napot és feltétlenül követi azt. Ha csak rossz állapotban levő falakat vágott át, akkor azokat beméri, lerajzolja, fényképezi és fájó szívvel lemond teljes kiásásukról. Nemcsak fájó szívvel, de rossz lelkiismerettel teszi ezt; hanyagnak, felelőtlennek érzi magát, amiért nem harcolt körömszakadtáig, hogy az egész ókori épületet feltárhassa. Hiszen minden épület más és más; mindegyik egy-egy új adat az ókori város topográfiájához; mindegyik rejtegethet valami szenzációt, valami meglepetést! Azt sem tudhatja a régész, hogy árkától néhány arasznyira mi lappang a földben. Hogy valami van ott, az bizonyos, hiszen ezen a területen minden négyzetméteren van valami. Tőle pedig azt várják, hogy a terület 1/2%-ának átkutatása után adja írásba: a feltárást befejezte, a területen további régészeti lelet nem várható és az építkezést szabadon el lehet kezdeni! Ezután pedig jön az építőipari kivitelező vállalat a maga gépóriásaival. A régész nem is tudja, mit kívánjon inkább: exkavátort vagy cölöpverőt. Ha az előző jön — azaz az épületnek „hagyományos" alapgödröt ásnak —, a gép ugyan mindent kimarkol, de legalább nagyjából látni lehet, hogy mi is volt ott; ha az utóbbi jön, úgy veri le a cölöpjeit, hogy azt se lehet látni, mit pusztított el és mi maradt meg a cölöpök között. Így a régész semmit sem tud meg a terület múltjából — de legalább a szíve sem fájdul meg. Mi történik, ha az építők földmunkája során érdekes régészeti lelet kerül napvilágra? Két eset lehetséges: vagy tudomást szerez róla a régész, vagy nem. Ha nem, akkor ugye nincs semmi probléma, lehet folytatni a munkát, lehet betonozni, csövet fektetni, majd az árkot betömni. A kivitelező vállalatok számára kétségtelenül ez az előnyösebb, akár a munka folyamatosságát, akár a határidők betartását és főként ha az ezekkel összefüggő prémiumot és nyereségrészesedést nézzük. Ezért azután akadt építésvezető, aki a műemléki törvényben és az építési kódexben előírt bejelentési kötelezettsége ellenére egyszerűen megtiltotta beosztottjainak, hogy a régészeti leletet „észrevegyék", bejelentsék. Nem tudok róla, hogy valakit megbüntettek volna ilyesmi miatt! De ha megbüntetnék is, a bírság öszszege úgyis csak töredéke lenne annak az összegnek, amit az archeológia támogatása miatt elszalasztana. Tehát — mondjuk meg őszintén — jobb üzlet az ó- vagy középkori épületet elpusztítani, mint megmenteni, a műemléki törvényt áthágni, mint betartani. A múzeumok adnak ugyan leletbejelentési jutalmat, de az a 10—20, vagy a legjobb esetben néhány száz forint még a segédmunkások szemében sem olyan nagy összeg. (Hacsak nem érdeklődik az építőipari dolgozó különlegesen a múlt idők hagyatéka iránt, az ő számára nincs is dilemma.) Más a helyzet, ha a régész — bármilyen módon is — tudomást szerez a leletről. Lehet, hogy csak egy-két órára és csak egy-két négyzetméternyi területen akadályozza az építők munkáját. De az is lehet, hogy hosszabb időre és nagyobb területre van szüksége. A múzeumok indokolt esetben törvényadta joguknál fogva 8 napra állíthatják le az építkezést. És ezt már óhatatlanul megérzi minden építőipari vállalat. Sőt esetleg 8 napnál is hoszszabb időre van szükség a régészeti feltáráshoz; ebben az esetben a a múzeumok a műemléki felügyelőségek, a tanácsi építési osztályok, tehát hatóságok segítségét kérhetik. Az építőipari munkát általában át lehet kissé szervezni, a kérdéses helyen dolgozókat pár méterrel arrébb lehet foglalkoztatni, kölcsönös jóakarattal és megértéssel sok mindent el lehet intézni. (Épp az óbudai szanálások során bőven volt erre példa, és az utóbbi egy-két év során olyan jó kapcsolat alakult ki az építésvezetőségek és a muzeológusok között, hogy lassan talán ez lesz az általános.) De azért — kár lenne tagadni — néha a régészeti lelet előkerülése, a régészek tevékenysége miatt mégis csúszik a határidő. Hol a távfűtés vezetékének nyomvonalát kell megváltoztatni, hol egy tervezett autóparkolót kell „arrébbtolni" — és mindez időbe kerül. Hiszen a múzeumi, műemléki és építőipari szakembereknek, beruházóknak és kivitelezőknek össze kell ülniök és néha többszöri megbeszélés után megegyezésre kell jutniuk. Ezután el kell készíteni a módosított terveket, azokat engedélyeztetni kell, jónéhány vállalat, intézmény, hatóság pecsétje kerül az aktára, aláírja tervező és kivitelező, előadó és osztályvezető — ahogy ez már lenni szokott. Az építkezés pedig, nem indokolatlanul, de mégiscsak.d//.' Fontos, néha nemzetközi viszonylatban is jelentős tudományos érdekből; de az épület csak néhány héttel, esetleg csak néhány hónappal később lesz beköltözhető. I^s talán itt van a régész igazi C dilemmája. Az ő kérésére, az 6 szakvéleménye alapján állították le az építkezést, ha közvetve is, de őmiatta költöznek családok késve új otthonukba. Nem kell az országos vagy a fővárosi lakásépítési tervekre, az erre vonatkozó párthatározatra hivatkozni; mindenki tudja, a saját bőrén tapasztalja, milyen a lakáshelyzet. Tudja a régész is; ha esetleg nem neki saját magának, de kollégájának, hozzátartozójának ez a legégetőbb problémája. Azt pedig senkitől sem lehet kívánni, hogy békés türelemmel vegye tudomásul új lakásba költözésének elhalasztását. Senkit sem nyugtat meg, hogy azért kell néhány hónappal tovább albérletben vagy társbérletben laknia, mert épülő új lakásánál egy kétezer éves épület romjait találták meg Akinek nincs megfelelő lakása, az nem ókori maradványokra vágyakozik. A lakás primér életszükséglet, a múzeum-és műemlékügy csak másodlagos A múzeumi dolgozóknak természetszerűleg ugyanazok a problémái, mint a többieknek; ugyanúgy igényli az új lakótelepeket, közmű- és üzlethálózattal, iskolákkal, szolgáltató vállalatokkal, megfelelő közlekedéssel stb. 34