Budapest, 1975. (13. évfolyam)
2. szám február - Részletek Nagy Lajos Pincenaplójából
pince nedves, dohos. Hideg van. Az emberek nagy része náthás és köhög. Villany már karácsony óta nincs. Eleinte gyertyával világítottunk, volt bőven, most már a viharlámpákra került a sor. Csakhogy a petróleum is fogytán van. Még előkerül egy-egy gyertyacsonk. Egyesek parafinból, sztearinból csinálnak mécsest. Nem szegény kispolgárok a pince lakói, jól felszerelték magukat még idejében. Milyenek lehetnek azonban a viszonyok a proletárházakban ? Mit esznek ott ? Adnak-e a társai annak valamicskét, akinek semmije sincs ? És micsoda védettséget éreznek azok, akik földszintes házak pincéiben bújtak meg? Éjjel jól aludtam, bár sokat köhögtem. A pince nedves, a kenyér napokon át nem szárad meg, a papír szinte lucskossá válik, az ágy alá a földre letett bőrönd korhadni kezd, az ágynemű párás, olyan, mint a lázas, izzadó betegé. Senki nem hordja fel szellőztetni az ágyneműt. Általában nem védekeznek a fertőző betegségek ellen. Nem látok elégséges tisztálkodást. Mosdást a műhely vízvezetékénél igen, de mást nem, például porolást, kefélést. Mi lesz, ha a tiszta fehérneműek mind szennyesekké válnak ? Nincs váltás, mosni itt alig lehet vagy szárítani, vasalni. Milyen állapotok lehetnek például egy józsefvárosi földszintes proletárházban? Hiszen ott a pince is alkalmatlan, szűk odú, fölötte nincs magas épület, óriási a veszély. A munkából élő szegényeknek élelmiszer-tartalékjuk sem lehet. Ha az ember el akarja képzelni, hogy mi van ilyen helyen, megáll az esze. Tegnap szóltam házbeli illetékeseknek, hogy a tisztálkodási propagálást el kellene kezdeni, de talán kényszerrendszabályokra is szükség van. Védekezni kell a tetű ellen. Tetű, illetve tífusz, ez a legnagyobb veszély most. Úgy látszik, egészen hiába beszéltem. A cigarettát dohányból sodrom, azaz kész cigarettám már nincs. Szerencse, hogy még maradt kevéske cigarettapapírom. Azért van hiányom mindenféle szükségleti cikkben, mert már hónapok óta nem lehetett vásárolni semmit. Ezért nincs elemem a zseblámpáimba, nincs gyufám, cigarettám . . . Karácsony előtt kártyát akartam venni, már azt sem kaptam. Alig van valamink. Van fél üveg lekvárunk, húsz deka tésztánk, két kiló babunk és ugyanannyi borsónk, harminc deka szalonnánk, kevés teánk, cukrunk, lisztünk és — vége! De nem is vártunk hosszú ostromot. Nem hittem, hogy ezek a csirkefogók ilyen sokáig tudják a bőrüket védeni. Ha erre számítunk, talán jobban iparkodtunk volna. Van még egy darab tíznapos kenyerünk. Nem száraz, dehogy száraz. Sőt nedves. Minden nedves itt. A dohány, a cigaretta is megnedvesedik. Csodálom, hogy az irkámba még lehet írni. Úgy látszik, hogy megint megélénkült a harc. Hogy ugatnak ezek a közeli légelhárító blöffök! Mert azok. Tud valaki esetet, hogy a légelhárító ágyú eltalált egy repülőgépet ? Még az ő ugatásuk is szélhámosság. Hiteles híreket persze nem hallani. Valaki a pincénkből kijár az Amerikai útra. Mondjuk így: hivatalba. Eddig naponként kijárt. Hát az istennek sem mondana jó hírt. Nem képes rá. De nemcsak mondani nem képes a jót, hanem, úgy látszik, észlelni sem. Mi a helyzet? — kérdezem tőle esténként. Hátha egyszer elernyed és megnyílik a szája. De nem, ő szilárd, ő tántoríthatatlan. A felelete mindig ez: Fogalmam sincs semmiről. Ez a felelet persze ilyenformán szól nekem: Az ön számára nincs közlenivalóm. Pedig látom a drukkját, az ideges lábrázását, a gondterhes ábrázatát. De hát neki fogalma sincs semmiről. Rajta is kaptam már, hogy mások számára, akikkel jobban megértik egymást, van híre. Összebújnak és suttognak. Ha elhallgatnak, komoran néznek a földre. Nehéz írni. Sem hely, sem világosság. Megtörténik, hogy fölmegyek a lépcsőházba, a falra fektetem az irkámat és állva úgy írok. Macskakaparás az írásom, zagyvák a mondataim, ismétlődők, semmitmondók a szavaim. Az ebédem volt: borsófőzelék és krumpli. Gyenge ebéd. Ugyanaz lesz a vacsorám is. Feleségem fekszik. Nincs petróleumunk, a folyosót, a lépcsőket nem világítjuk. Ha fölmegyek, ha lejövök, gyufát kell gyújtogatni. De gyufa sincs. T. ad itt-ott egy skatulyával. Annyiszor kell kigyújtani, hogy két nap alatt vége egy skatulyának. Muszáj a gyufával is takarékoskodni. Gyakran a sötétben tapogatózva járok. Mint a vak. De amikor ezeket a nyomorúságokat leírom, csak a tényeket jegyzem föl, különben tisztában vagyok azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz képest, amit másoknak, sokaknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában. A mi bajaink apró nélkülözések, igazi bajunk csak az állandó életveszedelem. Nagyobb bomba elől hiába szaladunk a lépcsőházból a pincébe. Hogy a vég közeledik, azt az is mutatja, hogy pincetársaim közt mind gyakoribbak az összeütközések. Alig bírják már egymást. Civakodnak, pletykáznak egymásra, gyanúsítgatják egymást lopással, néha talán nem is alaptalanul. Minden alkalmat megragadnak az emberek, hogy egymás ellen forduljanak a düheikkel. Különösen az erősebbek a gyengébbek ellen. Jellemző apróság az is, hogy G.-nénél jártam, s ott azt hallom, hogy az elmúlt éjszaka a házból minden férfit és nőt — bizonyos korban levőket — elvittek az Operához torlaszt építeni. Ezt itthon elbeszéltem. Z. úr — egyike a különféle parancsnokoknak — rám támadt: — Miféle rémhírt terjeszt már megint a Nagy úr? Mennyi rosszindulat van ebben az egy kis mondatban! Elmondtam valamit, amit hallottam, miheztartás végett. És már: rémhírt tejesztek.Sőt: már megint! Mintha máskor is terjesztettem volna rémhírt. Holott mindig hallgatok. Maga ez a szó, hogy rémhír! Aki ezt a szót használja más ellen, az mindig rosszhiszemű. Rémhír nincs, a valóság maga olyan rémséges, hogy az erről szóló hír mindig rémhír. Ezt így is megfogalmaztam már: rémhír az, ami igaz. Tegnap esti hírek szerint, amiket egy hadimunkás hozott, az oroszok már a Bajza utcánál vannak, a Józsefvárosban pedig a Német utcánál. Más közlés szerint a hatodik kerületben a Munkácsy utcánál folyik a harc. Most már reménykedek. Nehezen megy nálam a reménykedés. Évek óta, sőt egy egész életen át hozzászoktam ahhoz, hogy az ellenség szívós, hogy a lehetséges változatok közül ritkán igaz a kedvező. G.-né elmondta, hogy tegnap este lenn aludt a pincében. Tíz óra tájban nyilasok jelentek meg a házban, és razziát tartottak. Zsidókra vadásztak, mindenkit igazoltattak. G.-né félvér, igen zsidós arca van, a rendeletek szerint zsidónak számít, mert zsidó volt a férje. De vannak a férje kereszténységét igazoló hamis iratai. A nyilas megnézte az iratokat, megnézte G.-nét, és azt kérdezte: — Mennyibe kerültek ezek az iratok? Ő mosolyogva felelte: — Sokba. A nyilas nevetett, visszaadta az iratokat, és ment tovább. Kedélyes esetnek is elfogadhatja ezt akárki. De én megrémültem. A szívemben éreztem valami furcsa, mélységes fájást. Amilyent elájulás előtt érez az ember. Még most is igazoltatnak! Razziáznak! Ezen jár az eszük. Van rá idejük. Van hozzá lelkük. Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem, és tartott a felszabadulás pillanatáig. De nem, rosszul mondom, még azután is tartott. Megvallom, hogy még ma sem múlt el egészen. A szörnyű érzés él, csupán alszik. Intenzív emlékezéskor megmozdul bennem. Mi lesz, ha fölkerülünk a napvilágra? Micsoda híreket kell majd hallanunk ? Kik vesztek el ? Mik pusztultak el ? Mi eddig szerencsések voltunk, de hogyan éltek át ezer veszélyt mások ? Jaj, csak kiszabadulnánk már a napvilágra! Milyen jó lenne nyugodtan sétálni a ligetben! Megvannak-e még a szép fák? Milyen jó lenne már este kávéházban ülni és olvasgatni, újságot, hadihirek nélkül. Milyen régóta gyötör engem az átkozott elsötétítés. Ha elűzték a németeket és a gyászmagyarokat, talán rögtön kivilágítják az utcákat. Este, világított utcán, veszélytelenül járni! Micsoda gyönyörűség! Egy szem kenyerünk nincs, de kenyérért menni most már nem lehet, a mai napon már nem is kísérletezem. Most, este fél nyolckor, szélcsend van. Különben egész nap hallatszottak a robbanások, és rengett alattunk a föld. Az előbb künn voltak néhányan az udvaron, hogy meghallgassák az oroszok megafonon mondott szózatát. A jó fülűek azt mondják, hogy sok szót lehet érteni. Én sakkoztam éppen. Sietve véget vetettem a játszmának, s rohantam föl az udvarra. Hallottam a hangot, de a beszédet nem értettem. Óriási dolog ez is. Mert már messze nem lehetnek. A robbanások hangjáról kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépő. Halálosan fenyegető. De még ennél is szörnyűbb a repülőgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettől életben maradtam. De a repülő zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestől-lelkestől ezer darabra szakadsz. Éjjel, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most, most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és ... jaj, talán már nem is élek, csak úgy automatikusan folytatódik bennem a megindult képsor. Csak már kikerülnénk innen! Sürgősen. Azonnal. Itt vannak-e már? Mert már egy óráig sem lehet ezt az egész mindenséget elviselni. Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg először, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: — Itt vannak az oroszok! — Egy férfi kételkedett ebben: — Honnantudja? — M.-né felelt: — Láttam orosz katonákat. — Hol ? — Itt az utcánkban. — A férfi még mindig kételkedett: — Milyenek voltak? — M.né leírta a ruhájukat. Aztán észbekapott: — De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek. — A férfi nagy nehezen: — Csakugyan itt vannak. Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé. Négy orosz katona futott el a házunk előtt, a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elől szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban. Örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna. No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége, vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most, az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább élés működik. Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hoszszú ideig, talán egész életünkön át. 17