Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Nemes György: Törökőr, 1945

Visszaemlékezések Nemes György Törökőr, 134-5 Abútorok! Soha nem gondoltam rá: milyen meghatározó szerepük volt életemben nemcsak a lakásoknak, melyeket fiatal koromban gyakran változtattam, hanem a bútoroknak is, amelyek között elteltek éveim. Csak mostanában, régi dolgokon gondolkozva, döbbenek rá, hogy jószerével egész életemben nem voltak bútoraim. Debrecenben szüleimnél volt egy díványom, aztán mikor egyetemistának feljöttem Budapestre, a Dohány utcában, nagynénémnél szintén egy díványt mondhattam a magaménak, az sem az enyém, csak aludhattam rajta, ügyelve: pirosszínű álmaim föl ne gyújtsák a dívány szövethuzatát. Csupán díványom volt a Baross utca valamennyi lakásában, melyet szüleimmel és testvéreimmel végiglaktam. Mikor anyuka meghalt, szétszéledtünk; én apukával maradtam együtt, s az Ó utcában, kuplerájok tőszomszédságában vettem ki egy ódon-mocskos házban félkomfortos udvari kétszobás lakást. Bútorunk: két ágy, két szekrény, egy konyhaasztal, egy kredenc, két hokkedli s egy kis asztal két félkör támlájú székkel. Könyveimnek cukros ládákból magam eszkábáltam össze polcokat. Mikor két év múlva, egy újabb költözés alkalmával elmozdítottuk, kiderült, hogy a könyvládák hátlapja tele van svábbogarak jól megtermett fehér petéivel. Szomszédunk ugyanis egész nap borjúlábakat pucolt egy csarnoki kereskedőnek, s a megtisztított lábakat, melyekért mindig csak hajnalban jöttek, este ablakunk alá rakta ki a folyosóra egy kosárban. Alighanem itt gyűltek össze garden partyra, majd hozzánk jöttek szerelmeskedni a ház svábbogarai, s hölgyeik az én cukrosládáimat rendezték be szülőotthonnak. Innen költöztem 1937-ben a Népszínház utcába, abból az alkalomból, hogy végre huszonhét éves koromban, megrögzött agglegény, rászántam magam a házasságra. Az Ó utcához hasonló jó környéket kerestünk; a Conti, a Víg és a Fecske utca ugyanolyan homályos ablakú nyilvánosházakkal volt tele, mint ahol én laktam, s mivel errefelé elég olcsón lehetett lakást bérelni, gondoltuk, itt el lehet kezdeni egy hosszú lejáratú tisztességes házasságot. A Népszínház utcai ház kapuján, mely a Conti utcára nézett, cédulák lógtak: méltányos bérű lakásokat hirdettek. Havi 83 pengőért (volt 73-ért is, de ott egymásba nyíltak a szobák, s mi fényűzni akartunk) kivettünk egy kétszobás udvari lakást. Kétszáz pengőt kerestem havonta, kétszáz pengőt, melyről József Attila csak álmodott, s amely egy korabeli sláger szerint így vésődött a tudatomba: Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel. Feleségem új diplomájával nem tudott elhelyezkedni, apukának se jövedelme, se nyugdíja, úgyhogy rendkívül viccesen indult házaséletünk. Apuka szobáját az ágyával, egy szekrénnyel s egy kis asztallal takarosan berendeztük, akárcsak a konyhát a kredenccel, a hokkedlikkel és a szemétládával. A másik szobát viszont a magunk ízlése szerint akartuk bebútorozni. E célra háromszázötven pengőt gyűjtöttünk össze. Egy Rökk Szilárd utcai kárpitosnál saját terveim szerint két díványt rendeltem. Méret: 8o-szor 180 centiméter, lábak: feketék, mert ez jól illett a korhoz s a bordó huzathoz (métere egy pengő, az egyik gyárban protekciósán beszerezve). A szomszéd asztalos puhafából kérésemre összerótt egy minden oldalán nyolcvan centiméteres kockát, s miután ezt is — mint egy koporsót— feketére festettem, el volt vetve az ágynemű tárolásának a gondja. Egyik sarokba került a kocka, tőle jobbra és balra derékszögben a két dívány. Szobánk vicces hangulatát emelendő, feketére festettem könyvládánkat (a svábbogarakat, jóllehet azok is feketék, mellőztem), a félkör támlájú két széket és egy kis asztalt. Aztán fölkerekedtünk, s kivillamosoztunk Újpestre, hogy ott valamelyik készítőnél vásároljunk egy olcsó, de értékes hármasszekrényt. Újpesten a négy évszak mindegyikéről utca van elnevezve. Mivel nekünk Vivaldi Négy évszakából az ősz tetszett legjobban, az Ősz utcát választottuk. Az Ősz utcai mester többmázsás fekete szekrénye elég nehezen került föl negyedik emeleti lakásunkba. A szállítók közben többször kapcsolatba hozták a jóistent egy szerelmi aktussal, s a szekrényt minduntalan le akarták gurítani a lépcsőn, mondván, hogy ilyen dögnehéz bútor még nem volt a kezükben. — Nagyon értékes, nehéz fából készült szekrény ez — mondtam a feleségemnek, mikor első este ránéztünk a gyönyörűen fénylő fekete bútordarabra. Ősz volt, ám hamarosan hideg lett és fűtenünk kellett. Egy éjszaka különös lövöldözésre ébredtünk: — Pakk, pakk, pak-pak-pakpak. — S egy idő után megint: — Pakk, pakk, pak-pak-pak-pak. Akkor még nem szereztünk személyes tapasztalatot a géppuskaropogásból. Csak füleltünk a sötétben: ki lőhet és honnan. A lövések a szekrény felől érkeztek. Másnap több szomszéd segítségével kissé megmozdítottuk a szekrényt, hogy szemrevételezzük a hátát. Ott már ujjnyi repedések húzódtak, ajtajait csak ketten tudtuk kiráncigálni, becsukni többé az életben nem lehetett. Néhány mázsa víz, melyet a szállítók a szekrény fájában cipeltek föl hozzánk, a melegben elhatározta: elillan tőlünk. A békés pak-pakozás 1937-ben csak azt jelezte, hogy az ügyefogyottra békeidőben is lőnek; akkor még nem sejtettem, hogy ebből néhány év múlva éleslövészet lesz. (Nemrégen a Népszínház utcában sétáltam. Harminc éve nem jártam egykori lakásunk táján. Bementem a kapu alá, fölnéztem az aládúcolt körfolyosókra. Böngészni kezdtem a lakók névsorát. Mindössze két ismerős névre bukkantam. Egy nő — alkalmasint a mostani házfelügyelő — megszólított: — Ön mit keres itt? Ránéztem; nem, ő nem a kövérkés arcú Wandáné, az egykori házmester, aki a kisfiamat mindig e szavakkal próbálta megfegyelmezni: „Mit kiabálsz a folyosón?", mire a harmadfél éves gyerek így válaszolt vissza: „Mit kibadálsz te a fosolyón?" — Magamat keresem — feleltem, s csodálkozó tekintetétől lesújtva, kisomfordáltam az egykori kapun, mely most nem résnyire volt nyitva, mint 1944. október 20-án, szökésünk estéjén.) Megírtam már: hogyan hagytuk el — mondjam: álruhában? — ezt az otthonunkat, melyben, úgy látszott, hosszú ideig meggyökeresedünk, hiszen nyolc éven át laktunk itt. Menedékhe-33