Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Mándy Ivánés teremtményei IV.

Valósággal megvadultak. Dobogtak, ököllel verték a hinták oldalát, fel-le csúszkáltak a rúdon, egymás nyakába ugrottak, egymás fiilét húzták." Ennek a mondókának a ritmusa tér viizsza Csutak céllövöldéi diadalsorozatában. Itt is fellép a gyerekek alkalmi kórusa, de , most nem Soponyainak kontráznak, hanem Csutak sikerének szurkolnak. Ez a jelenet már kezd átváltani álomba, győzelmes fantáziálásba. Hiszen mindenki tudja, hogy a céllövöldék kikopott csövű légpuskáival egy hivatásos mesterlövész találatai sem tudnak olyan világmozgást kiváltani, mint itt Csutakéi. Pedig szinte gyámoltalanul kezd hozzá. „A szurkolók sziszegtek, pisszegtek. Apró, türelmetlen füttyök. — Csönd! — hallatszott egy szigorú hang. Mesterlövészek ilyenkor lehunyják az egyik szemüket. De melyiket? Jobb szem? Bal szem? Tökmindegy. Lehunyta mind a két szemét. — Durr! (Ki sütötte el ezt a puskát?) Csörömpölés, elragadtatott kiáltás. Csutak eltalálta a derék kovácsot. A derék kovács már időtlen idők óta ott ácsorgott az üllő előtt. De most egyszerre félelmetes dühvel verte az üllőt. Csutak a kakukkos óra felé fordult. (Most csak a jobb szememet hunyom le.) A lövés eldördült. A kakukk kiugrott az órából, és rémülten kakukkolt. Ki következik? (Lehunyom a bal szememet, jobb szem, bal szem, csak az a fontos; mi a fontos?) Újabb lövés. Egy nyúl fölbukott a vadász előtt. A vadász meglepetten hátratántorodott ..." A céllövölde bábsereglete: megdermedt világszínpad, tele kirobbanni kész feszültséggel. De rendszerint csak lőnek, lőnek a pancserek, s minden mozdulatlan marad. Egy nagy rendezőnek, egy puskás istenségnek kell jönni, hogy mindez megelevenedjék. S nagyon rövidke idő múlva megint belefagyjon a néma várakozásba egy névtelen naiv festő alkotása, a céllövölde-világegyetem. „Csutak a nyulat nézte, ahogy a vadász előtt áll. A vadászt, aki megint vállára akasztotta a puskát. Az elnémult kakukkos órát. Az indiánt, aki felemeli tomahawkját, de nem sújt le senkire. A cowboy lányt az indián előtt. Feléjük intett, aztán elindult." Megy, egyre beljebb a valószínú'tlenségek világába. A céllövölde esetlen szerkezetei után a hajdani panoptikum viaszfiguráinak raktárába téved be. A kiselejtezett történelembe, amelynek felöltöztetett bábjai egy-egy közismert eseményt jelenítettek meg valamikor, újsághírt, amelyet mindenki olvasott. De Csutakék már nem tudják a megfejtést, legfeljebb hozzáfantáziálnak a nyugdíjazott viaszbábokhoz. Kati és Csutak a rejtélyes raktárban. ,,— Mind ide került, akinek valami esete volt. — Ezeknek mind esetük volt? — Persze. Csutak körülnézett. Az esetesek ... — Mit gondolsz, Csutak, ez a nő bevásárolni járt a szatyrával? Mit gondolsz, ebben a szatyorban csak tarja volt meg karaj meg velős csont? Csutak úgy gondolta, jobb ha meg se kérdezi, mi volt abban 11 szatyorban. Megállt a fiiTta1

lány előtt. — De hogy csak igy szaladgáljon hálóingben! — Kis szünet, majd elgondolkozva: — Talán kergette valaki. — Vagy ö kergetett valakit. így rohant utána, késsel a kezében." És frakkos civilek meg csákós katonatisztek közt feltűnik egy köpenyes mozdulatlan arca: Gyáva Dezső. Vagy mégsem az? Mikor aztán már minden lehetetlenség megtörténik, virágos kalapú nénikék meg felszerelt tűzoltók röpködnek a levegőben, s az Állatkert szétfoszlik a levegőben, Pálmaházzal, Madárházzal, Elefántházzal együtt, akkor feltűnik egy kert, egy kis ház, egy hinta és a hintán valaki leng. Nem ugrik le, nem szalad el, bevárja a leszámolást Csutakkal. Ő az, Gyáva Dezső. „Pár lépés és Csutak megállt. Egyszerűen nem tudott továbbmenni. Valaki felöltőben, puhakalapban hintázott a kertben. Mélyen lehajtotta a fejét, nem látszott az arca, és lassan, nagyon lassan hintázott. . . Hópelyhek keringtek körülötte, lusta, nedves hópelyhek. Mind sűrűbben esett. Szakadt a hó, ahogy ott állt a kertben a hintázó alak előtt . . ." A pesti vurstli és állatkert vidéke itt teljesen absztrahálódik. Hinta, hóesés, puhakalapos hintázó alak — ez akár egy hollywoodi műteremben is játszódhatna. Csutak visszatalált Zsámboky mozijába. Félszeg emlékművek Aki árván, özvegyen marad, vagy akit elhagy a szerelmese, az mindenben emléket lát, mindent emlékművé avat. Legalább egy darabig. Aztán a tárgyak, színhelyek lassan visszakapják eredeti prózai szerepüket. Izsmán Géza, a Mi van Verával? egyik hopponmaradtja zarándokúira indul, Vera emlékhelyeit megkeresni. „Bevágott egy kis utcába, aztán egy hosszú, szűk utcába. Kopott táblájú presszó a sarkon. Egy szilveszter éjszaka után itt ültek Verával. Különben éppen Veránál szilvesztereztek, aztán úgy hajnal felé lejöttek ide ... Kopár, téli fák. Játszótér üres padjai, a tömpe orrú autó a ház előtt. Benézett a kapuba. Lakók névjegyzéke. A kis kártyák, akár a szétszabdalt inggallérok, amire ráfirkáltak. Mindjárt megtalálta azt a nevet. Várhegyi Dezső, II. 5. Beljebb ment az udvar felé. A hátsó lépcsőház mellett a házmester ajtaja ... Felnézett arra a saroklakásra. Sötét az ajtó üvegje, a konyhában se ég a villany ... Hirtelen megállt. Fent a előszobai villany felgyulladt. Vera mamája most jön ki a szobából. Pillanatra benéz a fürdőbe, aztán már megy a konyhába. Közben csapkodja az ajtókat. Vera papája meg kiszól. — Na ... mi van itt?! — Géza szinte hallotta ezt a hangot..." Gézának ez a bérház egy szerelem síremléke, ahol valóságos emberek laknak ugyan (Vera szülei), de neki már csak fantomok, akik képzelt ajtókat csapkodnak és képzelt mondatokat kiáltoznak. Vera már nincs ott. Németországban él Hans Jürgennel. A szüleinek is fantom lett Vera, aki időnként belemond valamit a telefonjukba. Vera otthoni emlékműve a falra van rajzolva ceruzavonásokkal. „Anya kikísérte az idegent, apa meg bent maradt. A vonalat nézte a falon. A vonalakat, strigulákat, bejegyzéseket. Egy hosszú, függőleges vonal, több apró vízszintes. Egy-egy évszám. 1953. I. 15. X. 8. 1954. III. 17. Az apa keze végigcsúszott a falon, végigkísérte az emelkedő vonalakat. Aztán megakadt. Semmit se nőtt egy év alatt. Akkoriban ő volt a legkisebb az osztályban. Aztán egyszerre tessék, itt van. 1955. VI. 10. Ugrásszerűen ! Ez az utolsó dátum. 1955. VI. 10. Az utolsó bejegyzés. Egyszer még bejöttek, hogy odaállítsák Verát a falhoz, híg/ megmérjék, de aztán egy fiú is bejött, és akkor már semmi sem lett a dologból. Csak nevettek. De min nevettek annyira?" Ez a tétova végigtapogatása a falra írt vonalaknak, ez a jellemző Mándy-mozdulat mégegyszer előkerül, hangsúlyosabb helyzetben. A Nevek a falon című novellában egy kórházi kislány, aki nem tudja még, hogy az anyja is meghalt, és bekötött szemmel botorkál a betegek közt, régi bekarcolt feliratokat talál a vöröstéglás falon. „Willinger Margit bejött 1914 júniusában, itt volt a sebészeten ... Isten veled, János kórház, már én többet a műtőbe nem megyek! Kunt Anna kiment 1909. június 2-án, viszszajött 9-én, és most itt tölti szomorú napjait ..." És így tovább. „Egy darabig az udvarban járkált, tébolyodva járkált a sétányon, aztán nekiütődött a falnak. Keze megtalálta a falat, a kórház falát. Ujja végigcsúszott a kusza ceruzaírásokon, karcolásokon, végigfutott a neveken, ahogy betűzte: Kunt Anna, Willinger Mar ... Ceruzakapszlit húzott elő a köpenye zsebéből, aztán kaparta a falat, oly kétségbeesetten, mint aki be akar hatolni ebbe az időtlen, vénséges falba." Miért? Hogy ő is megörökítse a nevét? Vagy hogy kivájja magát innen? Rosszallva szoktuk nézni, hogy műemlékek, jeles barlangok falát elcsúfítják jelentéktelen emberek nagyzoló feliratai. Viszont áhítattal bámuljuk egy ugyanannyira jelentéktelen pompéji léhűtő fali firkáját, vagy középkori kőfaragók üzeneteit az utókornak. Ezek a sóhajok a kórház falán ehhez az áhítatot keltő csoporthoz tartoznak. * A „hálás utókornak" írom ide, ne kelljen majd sokat töprengeni, hova építsék be Mándy Iván emléktábláját: „A város túlsó végén egy presszó elhagyott, emeleti része. Az utolsó előtti asztal az ablak mellett. Itt kiraktam a cetliket. Megint elkezdtem azt a furcsa műveletet, ami egyátalán nem hasonlított az íráshoz." Tehát az emeleten, az utolsó előtti asztal az ablak mellett. 23