Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Szántó László-Dr. Göbel József: Budapest fürdői I.

Kabos Ede elbeszélése Kis komédiások Annak a szürke szobornak a vasrácsozata mögé bújtak, melyre porlepett, aranyos betűkkel van fölírva: Macula non est in te! Előttük az óriási Rókus végtelen ablaksorából sápadt lámpafény sugárzott ki, egyegy villamos monoton csöngérezése, fiákerek dübörgése hallatszott, de ember sehol sem járt. A hűvös őszi éjszaka úgy borult le az alvó fővárosra, mint valami zuhogó zápor: megtisztította a levegőt, s hazakergette az embereket. Csak a csillagokat nem tudta elkergetni az égről: intenzív, egyenletes fénnyel sugároztak le az acélszín égboltról. A nagyobbik gyermek, a fiú felkúszott a szobor talapzatára, s hosszan eltekintett az éjszakába. Megfogta a szobor kiszögellő sarkát s önmaga hajladozva nézett el a gáz-soraival végtelennek tetsző Rákóczi úton. Aztán leszólott a leánykához: — Elvesztett bennünket... A kisleány halk, sirámos hangon mondta: — Dini, gyere le, én félek itt. Egy ugrással lenn termett. Vézna karocskáival — egy tízéves, leszikkadt gyermek karjaival — átfogta a reszkető leánykát, s kívül kerülve a rácsozaton, odavitte a Rókus porladozó fala alá. Azt a nagy, foszlott kendőt, melyet eddig a karja köré csomózva hordott, leoldotta. — Vedd magadra, Marga. Takarózzál be jól. Aztán maga segített a kisleánynak. A kendő lehajló csücskét, mikor az egészet már átkötötte rajta, felhajtotta a leány fejére, s leborította véle a remegő apróság bomló, szalmaszín haját. A Marga hideg homlokán még úgyis le-lecsüngött egypár vékony, puha tincs, s a fiú, míg elbabrált véle, megcsókolta hosszan, édesen. — Jó így, Marga ? — Nagyon. Megfogták egymás kezét, s egyszerre mind a kettő reszketve állt meg. Mögöttük, a Rókus sötét épületéből, mintha jajgatás hallatszott volna. A fiú, aki bátrabb volt, visszanézett, de nem vett észre semmit. Komoran, beteg csöndességgel pihent az a kietlen betegraktár: belül ezer meg ezer nyomorultnak felsíró fájdalmával, kívül pedig színtelen közönyös csönddel. A fiú vigasztalta testvérkéjét: — Semmi. Nyilván nagybeteg van odabenn. Hát nem emlékszel, mikor anyó odabenn feküdt, s meglátogattuk, mennyi beteget láttunk ? Azok is jajgattak... Marga összeborzongott. — Emlékszem. Egy kisleány is volt ott. A mamája után kiabált, aztán egyszerre felült, vér jött ki a száján és leesett... A fiú utána mondta: — Meghalt. Félve néztek vissza. Nem tudták felfogni, hogy mire való az a templomféle ott szélről. Egy alsó ablaka olyan volt, mint a mesebeli kísértetek szeme: olyan zöldes fakó. Távoli helyükről nézték hoszszan, s egyszerre a Rókus mögül egy sötét alak tűnt fel. Dini mondta: — Szaladjunk, a rendőr megint jön... S aztán szaladtak. Az égen apró hegyes csillagok szaladtak velük versenyt, lenn pedig, a néptelen úton, hideg, jeges szél vagdosott arcukba. Hirtelen egy mellékutcába fordultak, de meg kellett állniok, mintha egy végtelen zsákba kerültek volna: áthatolhatatlan vastag sötétség terült el előttük. Marga erősebben kapaszkodott a fiú karjába: — Dini... S a fiú csókolta hosszan, melegen. — Ne félj, ismerem az utat, vezetlek ... Egy sarkon piros lámpás világa szórt némi fényt a homályba. A fiú szólott: — Ide bemegyünk. Az éjjeli kávéházból lárma hangzott ki. Mikor az ajtó elé értek, valami fojtó melegség csapott az arcukba, de a két didergő gyermeknek nagyon jólesett. Egy ideig sütkéreztek a kiömlő melegségen, s lelkük elől elveszett a folytonos zaj: mulatozók vad, kicsapongó lármája; csak azt érezték, hogy ott nagyon jó lenni, nem fojtogatja őket az utálatos, nedves-hideg levegő, mely kijjebb, az utcán, nekik esett volt. A kisleány még a kendőt is megoldotta a dereka körül. Dini rátette kezét a kilincsre: — Hát gyerünk... Benn a kávéházban egyszerre szemükbe csapott a mindenfelé sistergő gáz összefolyó fénye, fertőzött, füstös levegő omlott feléjük, s a két gyermeknek be kellett hunynia a szemét. Akkor már ott állott előttük egy leberetvált arcú, kopott frakkos, kappanhangú pincér: — Mit akartok ? Marga ránézett esdekelve, s eltaszítva Dinit, aki beszélni akart, így felelt: — Ne kergessen el bennünket. Édesanyánk beteg, pénzt kell hazavinnünk orvosságra. Ó, édes bácsi, ne kergessen el bennünket. .. Olyan lágy, édes volt a hangja, hogy a kasszából egy kifestett arcú leány, otthagyva udvarlóit, közelebb jött a leánykához, és lehajolt hozzá. Marga engedte magát csókolni, aztán a leányhoz fordult: — Kérje maga is a bácsit, engedje Dinit játszani. A pincér megszólalt: — Hát mit tudtok ? Megint Dini akart válaszolni, de a csöpp leányka elébe vágott: — Ó, nagyon sokat. Dini művész. A múltkor egy cirkuszban voltunk, s egy nagybajuszos úr ígért neki pénzt, sok pénzt, ha hozzá jön, s megy vele mindenfelé játszani. Azt mondta, hogy csináltat neki új, aranyos ruhát, kap mindennap meleg ételt meg pénzt, ha vele megy cirkuszosnak. A kisleány megsimogatta hallgató bátyja karját s folytatta: — De Dini nem ment, Dini szereti a mamát, szeret engem. . . S a nyakába csimpaszkodva, megcsókolta. Dini komolyan tartóztatta magától. — Na, Marga! Megharagszanak, ne itt... A kasszírnő köré fiatal, borzosképű emberek gyűltek. Közéjük szólt a kifestett arcú: 20