Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Vértesy Miklós: Budapest első helytörténésze

Gárdonyi Albert X Tapjainkban virágkorát éli a helytörténeti -i-N kutatómunka. Fővárosunkban különösen fellendítette ezt a mozgalmat a televízióban néhány évvel ezelőtt rendezett kerületek közötti nagyszabású vetélkedő és Budapest egyesítésének centenáriuma. Sajnálatos, hogy mindeközben egyetlen méltató szó sem hangzott el Gárdonyi Albertről, akit pedig joggal nevezhetünk a főváros első helytörténészének. Gárdonyi Albert 1874. december 24-én született a Szepességben, Eperjesen, régi cipszer családból. Családneve Grünn volt, amit 1903-ban magyarosított Gárdonyira. Vasúti raktáros apját később Miskolcra helyezték át, fia itt végezte el a gimnáziumot. Szüleit korán elveszítette, és — mint önéletrajzában írta — „anyja halálának hatása alatt" papi pályára lépett: érettségi után felvételét kérte a premontrei rendbe. Két évig a jászói prépostságban hallgatott teológiát, azután a bécsi Pazmaneumba küldték, ott szerezte meg 1896-ban a hittudományi doktorátust. Utána visszakerült Jászóra, s most már ő tartott bibliatörténeti előadásokat a kispapoknak. Ám nem érezte jól magát; környezete, a szerzetesi élet kötöttsége nyomasztóan hatott rá. 1899 nyarán egy séta közben — mint barátainak később elbeszélte — kilépésre határozta el magát és még aznap elhagyta Jászót, azzal sem törődve, hogy nincs biztosítva a megélhetése. Nem sokáig maradt állás nélkül: 1899 szeptemberében napidíjasként alkalmazták a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Gyors elhelyezkedését elősegítette sokoldalú tudása. A magyaron kívül hibátlanul beszélt németül, franciául, latinul, jól értett angolul és olaszul. Még szerzetes korában, 1897-ban beiratkozott a budapesti tudományegyetem jogi karára, emellett történelmi és paleográfiai órákat is hallgatott. 1901-ben jogi, 1907-ben pedig bölcsészettudományi doktori oklevelet kapott. A könyvtáros és levéltáros A Nemzeti Múzeum könyvtárában a levéltári osztályra került. Két évre Fejérpataky László, az oklevél- és címertan egyetemi tanára titkárnak vette maga mellé. Ez a hely Gárdonyinak kitűnő alkalmat kínált történelmi, numizmatikai és könyvtörténeti tanulmányokra. Élt is ezzel a lehetőséggel; öt év alatt 47 tanulmánya, könyvismertetése jelent meg a Magyar Könyvszemlében, a Turulban, a Numizmatikai Közlönyben és az Ethnográfiában. A Széchényi Könyvtárban mégsem dolgozott sokáig, mert olyan légkör alakult ki Fejérpataky környezetében, ami önérzetét bántotta. Családjának később elbeszélte: éreztették vele, hogy nem dzsentri vagy értelmiségi családból származik. Ezért megfelelő előmenetelre sem számíthatott. Az állásváltoztatásra jó alkalom kínálkozott 1903-ban, amikor a főváros újonnan szervezett könyvtárába pályázatot hirdettek egy könyvtárosi és egy könyvtártiszti állásra. A tanács 1904. márciusában az előbbire Szabó Ervint, az utóbbira Gárdonyit választotta meg. Gárdonyi mindenben támogatta Szabó Ervint, helyeselte elgondolásait a könyvtár célját, közművelődési szerepét, feldolgozó munkáját, beszerzési politikáját illetően. Irodalmi működése a Fővárosi Könyvtárba történt kinevezése után más irányú lett. Mint maga írta, „a könyvtár rendeltetésének megfelelően" társadalomtudományi tanulmányokkal, közgazdasági és városigazgatási kérdésekkel kezdett foglalkozni, a könyvtárak múltja helyett inkább a jelen terveivel és a jövő feladataival. Cikkei jelentek meg a német iparfelügyeletről, Nagy-Britannia mezőgazdaságáról, a munkanélküliségről, munkásotthonokról, a munkaközvetítésről. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy ezekre a témákra Szabó Ervin irányította a figyelmét és hogy az ő befolyására vett tevékeny részt a különféle egyesületek munkájában. A többi között hosszabb ideig ügyvezető titkára volt a Magyar Társadalomtudományi Egyesületnek. Gárdonyit sok minden érdekelte; a legjobban mégis a történelem. Ezt Szabó Ervin is látta, és amikor lehetőség nyüt arra, hogy kitűnő munkatársa a Fővárosi Levéltárba kerüljön, ennek érdekében minden befolyását latba vetette. így történt, hogy a tanács 1911. december 23-án levéltárossá, két évvel később pedig főlevéltárossá választotta. A választás nagy nyereséget jelentett a Levéltárnak, mert Gárdonyi személyében olyan vezetőt kapott, aki az akkor még meglehetősen rendezetlen irattárat elindította a komoly tudományos intézetté fejlődés útjára. Kiselejtezte a különféle ügyosztályokról ide került, semmiféle gyakorlati vagy történelmi értékkel nem rendelkező iratokat, egyesítette a külön kezelt, de azonos tartalmú anyagot (pl. a pesti és budai árvaszéki, bírósági, közigazgatási stb. aktákat). Elrendelte új leíró leltár készítését, mutatók szerkesztését a tanácsülési jegyzőkönyvekhez, az örökségbevallásokhoz, telekosztályokhoz. Összeírta, hogy milyen természetű anyagot kellene kiadni. Két okmánygyűjteményt maga rendezett sajtó alá; az egyik a főváros egyesítére, a másik kölcsönügyeire vonatkozik. Pestnek és Budának középkori levéltára teljesen megsemmisült. Ennek tulajdonítható, hogy mikor 1870-ben majd 1887-ben Salamon Ferencet megbízták a három város történetének megírásával és az idevonatkozó kútfők összegyűjtésével, Salamon ez utóbbi megbízásnak nem tudott eleget tenni. 1911-ben Csánky Dezsőt, az Országos Levéltár főigazgatóját kérték fel erre a feladatra, s ő haláláig 102 Árpád-kori oklevelet gyűjtött össze. Yértesy Miklós Budapest első Csánky gyűjteményét Gárdonyi 320 oklevéllel egészítette ki és 1936-ban sajtó alá bocsátotta. Külföldi tanulmányútjai során a firenzei és főképp a vatikáni levéltárban számos, budapesti vonatkozású oklevelet maga másolt le; közülük a legrégibb 1296-os, a legújabb 1766-os keltezésű. Többségük mindmáig kiadatlan, kéziratukat a Szabó Ervin Könyvtár őrzi. A magyar jakobinusok földi maradványainak őre Az 1795-ben kivégzett magyar jakobinusokat titokban földelték el, sírjuk sok évtizedig ismeretlen maradt. Gárdonyi nem sokkal levéltárosi kinevezése után átnézte a budai levéltár 1795-ös anyagát, abban a reményben, hogy temetésükkel kapcsolatban valamilyen adatra talál. Ez a kutatása eredménytelen maradt — ám a véletlen később mégis nyomra vezette. Ugyanis 1913-ban, mikor a Vérmező birtokjoga miatt a főváros vitába keveredett a katonai kincstárral, őt bízták meg, hogy nézzen át minden, a Vérmezőre vonatkozó iratot. Ekkor került kezébe Hainiss Frigyesnek, Buda város hites mérnökének egyik jelentése. Hainiss ebben azt javasolta, hogy a mai János kórház mellett elterülő katonai temetőt bővítsék ki azzal a területtel, ahová Martinovicsot és társait temették. Jelentéséhez egy, a sírok helyét feltüntető térképvázlatot is mellékelt. Ez a hely a mai Vörös Hadsereg útja és a Kútvölgyi út által bezárt háromszög csúcsa. Gárdonyi felfedezését a Világ című napilap 1914. január 18-i számában hozta nyilvánosságra. A fővárosi tanács pedig egyidejűleg elhatározta a sírok feltárását. A földmunkák vezetését Bartucz Lajosra, az embertani tanszék tanársegédjére bízta. Az ásatásokat 1914. április 29-én kezdték meg. Az első sírt május 20-án, tehát éppen a kivégzés évfordulóján találták meg. Pár nappal később a többire is rábukkantak. Bartucznak ezután egykorú dokumentumok (arcképeik, életkoruk, alakjukról, magasságukról szóló leírások, a lefejezésükről készített jelentés) segítségével sikerült mind a hét vértanúnak a maradványait meggyőző hitellel azonosítani. A csontmaradványokat hét fehér tölgyfaládába zárták, lepecsételték, lelakatolták és a Fővárosi Levéltár egyik sötét raktárhelyiségébe vitték. A tanács elhatározta, hogy Martinovicsékról egy emlékfüzetet ad ki, és csontjaikat 38