Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Gábor István: Operaházi esték — néhány kérdőjellel

Gábor István FÓRUM Operaházi esték — néhány kérdőjellel Az elmúlt szezonban körülbelül huszonöt operaelőadást láttam a két budapesti dal­színházban, az Operaházban és az Erkel Színházban. Tekintve, hogy a két színház összesen körülbelül 500 előadást tartott az évadban, s ebből nem egészen száz volt a balettestek száma, a fennmaradó négyszáz­ból a huszonöt még a statisztikai követel­mények szempontjából sem rossz arány. Ha ehhez hozzáfűzöm, hogy a véletlen ki­választás elvének is eleget tettem azzal, hogy családi okok miatt — kiskorú opera­rajongó fiam kedvéért, aki a hét végén ki­aludhatta magát — túlnyomórészt szombat este vagy vasárnap délelőtt hallgattam elő­adásokat, akkor talán jogot szereztem ah­hoz, hogy a negyedszáz előadás tapasztala­taiból levonhassak néhány általánosítható következtetést. Mielőtt bármely tapasztalatomról külön is szólnék, egy valamit nagyon határozottan le kell szögezni: meglehetősen sok külföldi operaest ismeretében állíthatom, hogy a budapesti Operaház hétköznapi előadásai az átlagot tekintve semmiben sem maradnak el Európa többi operaházaiétól, sőt, némely híres külföldi zenei intézménnyel föl is ve­szik a versenyt. Hallottam olyan hétköz­napi, sok évvel a bemutató vagy felújítás utáni produkciót, amely akár premiernek vagy vendégjátéknak is beillett volna. És ezzel a tapasztalattal — amelyet persze a továbbiakban finomítani és árnyalni szeret­nék, a bírálattal sem fukarkodva — szoro­san összefügg a másik: nem mindig lehet a papírformából kiindulni, a plakáton olvas­ható nevekből következtetni az előadásra. Sok minden csak aznap este dől el, az is, hogy X és Y milyen formában van, és az is, hogy miképpen áll össze vagy esik szét a produkció. Éppen ettől az esetlegességtől olyan bonyolult és szövevényes az operaművé­szet, és valószínűleg ettől a kiszámíthatat­lanságtól olyan kiszámíthatatlanul érzé­kenyek az operaházi művészek is. De mit lehet tenni; ha már egyszer arra vállalkoz­tam, hogy néhány kérdésről írok az elmúlt szezonnal kapcsolatban, akkor vállalnom kell az őszinteséget is. 1. Ez az írás nem foglalkozik a bemutatók­kal, mert azokat valamennyi napi- és heti­lap részletesen értékeli. Az Operaház hétköznapjairól szólni viszont azért is ér­demes, mert ez a jelenlegi zenekritikának egyik teljesen elhanyagolt területe. Ré­gebben természetes volt, hogy a zenekriti­kusok a repertoár-előadásokra is benéztek, és néhány tömör sorban erről is beszámol­tak lapjukban. Valószínűleg a rohanó élet, a zenei események sokasága okozza, hogy a kritikusnak — eltekintve néhány kivételtől — erre ma már nem futja az idejéből. Pedig jogos óhajuk a művészeknek, hogy a szakma akkor is meghallgassa őket, amikor nem bemutatón vesznek részt, vagy ha nem valamely világhírű külföldi énekessel együtt lépnek fel. És a közönséget — amely hét­köznap este ugyanannyit fizet belépőjegyé­ért, mint a bemutatón — szintén érdekelné a szakember véleménye. Ezért hiszem, hogy talán nem haszontalan beszámolni egy évad tükrében a hétköznapokról, amelyek oly­kor a művészeknek és a nézőknek is ünnepi eseményt jelentenek. Mert ilyen is van. Két Bánk bán-előadás az Erkel színházban: az évadnyitó és a március 15-i este — valóságos ünnep, premier han­gulatú produkció volt, mindenekelőtt egy nem fiatal, már nyugdíjban levő nagy mű­vész, Simándy József jóvoltából. Csaknem negyedszázad óta valósággal összeforrott ez a szerep a kiváló énekessel; ahogyan II. Fülöp áriáját és Ozmint hallva sokak fülé­ben Székely Mihály hangja cseng, ugyanígy Bánk szinte elválaszthatatlan Simándytól. Ez a nagyszerű művész, aki okosan gazdál­kodott talentumával, ma is olyan bensősé­ges lírával alakítja a népétől, hazájától, fele­ségétől megfosztott nagyúrt, mint húsz évvel ezelőtt, hangja a híres Hazám, ha­zám. .. áriában ma is változatlan szépséggel szól. Egyébként ez az az előadás, amely alig alig kopott meg, alig veszített fényéből. Ez Simándyn kívül másoknak is köszönhető: Moldován Stefánia megrázó erejű, nagyon drámai Melinda alakításának — a művész­nőnek ez az egyik legjobb szerepe; más közreműködését már némi kritika is illet­heti —, Radnay György hiteles, zeneileg is nagy gonddal kimunkált Tiborcának, Só­lyom Nagy Sándor érces hangú Peturjának. Emlékezetes volt a másik Erkel-opera, a Hunyadi László előadása is, december 7-én. Itt a Simándy-nyújtotta nagy és megrázó élménnyel nem találkozott ugyan a néző — bár Róka István, Gáti István, Pálos Imre, Lehoczky Éva jól megállta a helyét —, ellen­ben részese lehetett egy szépen eltervezett, jól átgondolt, filmszerűen pergő produk­ciónak: egy kitűnő összjátéknak. Dr. Ke­nessey Ferenc rendezésében játsszák mind­két Erkel-operát. Dőry Dénes karmester, az évtizedek alatt az operára reárakodott álromantikus, álpatétikus rétegeket lehán­totta a műről. A repertoár-műsoron végigtekintve, a két Erkel-operához hasonlóan egységbe ötvözött, ma is a bemutató emlékét idéző produkciót keveset láttam. Talán csak a Don Carlos — Mikó András rendezése —, a Salome — Nádasdy Kálmán állította szín­padra —, a Bajazzók és a Fidelio — mind­kettőt Békés András rendezte — előadásai mutatnak föl hasonló értékeket. Ide lehetne sorolni tulajdonképpen a Rózsalovagot is, amelynek rendezése — Mikó András mun­kája — másokkal ellentétben nekem általá­ban tetszik. De az előadást megterheli Várhelyi Endrének inkább Kisfaludy Károly pipázgató parlagi nemeseire emlékeztető, semmint bécsi hangulatot árasztó, alapvető­en félreértett Ochs-alakítása. Az általam látott többi előadás kontúrjai elmosódottak. Az énekesek — jórészt azért, mert szerepeiket a felújításkor kü­lönböző időpontokban, kevés próbával vagy úgyszólván próba nélkül vették át —, egymástól eltérő, különböző stílusban ala­kítanak,gyakran elavult opari manírokkal és rossz rutinnal. Széteső produkció a Lam­mermoori Lucia, A trubadur, a Gianni Schicchi, A cigánybáró. Különösen szomo­rú, hogy a Tóth Aladár korszakából ránk­örökített Mozart-hagyományok mennyire megkoptak, elszürkültek. Itt most az el­múltszezonban felújított és erősen megbí­rált Don Jüanról nem akarok szólni; de megemlítem a repertoáron szereplő másik két Mozart-operát: a Szöktetés a szerájból-t és a Cosi fan tutté-t. Mindkét előadás játék­stílusa meglehetősen fakó, unalmas, és a produkció is széteső. Érdekes, hogy a Pa­rasztbecsület is — pedig ez a dicsért Bajaz­zókkal egy estén szerepel, ugyanazon rendező felújításában — a megfáradt előadá­sok közé tartozik. Elhibázott a Carmen rendezése is, amit a kritika annak idején szinte egységesen szóvátett, az Operaház mégsem vonta le belőle a megfelelő tanul­ságokat. Pedig Mikó András, aki az elmúlt szezonban Monteverdi operáját, az Odüsz­szeusz hazatérését fenséges pompával, látványosan, Britten Koldusoperáját rop­pant mulatságos ötletekkel tarkítva ren­dezte meg, bizonyára megtehetné, hogy revízió alá vegye munkásságából azt, ami kevésbé sikerült. Ha az elején említetteken kívül egysége­sen emlékezetes, kimagaslóan szép hétköz­napi előadásokról nem számolhatok is be, helyette örömmel szólok néhány jelentős énekes- és karmester-teljesítményről. Ilyen például Melis György hősies Escamillóia a Carmenben, a hazafiságtól lobogó és baráti szeretettől áthatott Posa márkija a Don Carlosban, Sámsonja Szokolay operájában (ezt a produkciót az NDK-ban láttam, az Operaház berlini vendégjátékán). Színészi remeklés Radnay György Toniója a Bajaz­zókban; ez a tehetséges művész a pálya delelőjére érve — vagy azon már túl is haladva — az utóbbi időben egyre elmé­lyültebb színészi játékkal, egyaránt értékes hangon formálja meg az operairodalom hagyományos és modern szerepeit. Két jó Canio-alakításról is szólhatok a Bajazzók­ban: Szőnyi Ferencéről és Karizs Béláéról. Mindketten másképpen vallanak ugyan a 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom