Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Mándy Iván és teremtményei III.

azzal a megvesztegető mosolyával, és könnyedén a vállamra vert. — Mit lógatod az orrod? Hiszen tudod, hogy megbosszullak! Ó, igen, Zé, a fekete, minden sérelmet megtorolt. Most Pázmán tanár urat vette űzőbe, aki olyan gyalázatosan megszégyenítette az osztály előtt... .. .A fekete lovag hol előtte, hol mellette bukkan fel. Nem vitás, hogy már régen a homlokára karcolhatta volna a szégyen bélyegét. Hiszen Pázmán tanár úr igazán nem ellenfél. Csakhogy előbb még egy kicsit meg akarja izzasztani az öreget. Feléje döf a kardjával. — Feleltetünk? Bekergeti egy kapu alá a latin nyelv tanárát. Végighajszolja a kapualjban. Föl a lépcsőn, le a lépcsőn. A tanár úr kétségbeesetten szuszog, már alig lélegzik. A harmadik emeleti lépcsőfordulóban eldobja aktatáskáját, és térdre hull. — Kegyelem! — Nincs kegyelem! Zé felkacag, és a tanár úr homlokán már ott a jel. A nagy Zé betű." A Mi az, öreg? egy álommal kezdődik. Jellegzetes mozi-álommal. Egy füstóriás, füstszörnyeteg gomolyog elő a szállodai szobában. Füstkezek kúsznak elő. ,,A hang is valahonnan a magasból jött. — Az egyiket elviszem: a kettő közül az egyiket. De melyiket. .. ? Egymás mellett álltak; apa és fia. Valósággal összepréselődtek... És akkor a fiú egy mozdulatot tett. Tulajdonképpen csak hüvelykujja rándult egyet, ahogy apa felé mutatott. Senki se vehette észre. Talán még az se ott, a magasban. Nem volt ez jel, nem volt ez semmi. Csak éppen a hüvelykujj mostmár úgy maradt előrecsúszva." Az igazi filmkamera és az álom bennünk működőfilmoperatőrje pontosan így csinál semmiségekből nagy pillanatokat, nem-jelből jelet. Negyven év múlva is hazajáró, sőt csak akkor igazán megvilágosodó képzeteket. Mándy Iván nagyon sokat tud az emlékezés természetéről. Például azt, hogy fejünkben végtelen raktár nyugszik, tele régi limlommal, slágerszövegekkel, képesújságokkal, bútorokkal, dísztárgyakkal, házakkal, mint egy filmgyár díszlet- és kelléktára. S ebből a lomtárból egy dramaturg válogatja ki a megfelelő emlék-elemeket. Egy dramaturg, aki különlegesen vonzódik a kínos, szégyenteljes helyzetekhez. A Mi van, öreg? egyik jelenetében például Aller Képes Családi Lapja és egy Chaplin-film mozdul elő a kelléktárból. így: „Apa, tudod, hogy egy időben Pimpók papának hívtunk téged!? Alighanem én ragasztottam rád ezt a nevet. Te pedig kedélyesen vigyorogtál, Pimpók papa, hát persze, és aztán egyszer csak hozzám vágtad a ruhakefét. Éppen a télikabátodat kefélted az előszobában, én meg Pimpók papáztam. Egy szót se szóltál, csak hozzám vágtad a kefét. Pimpók papának vége volt. De azon a délutánon szinte láttam, ahogy ott áll a lépcsőházban, a lift mellett. És a Chaplin-rendőrök is ott voltak. Akik a Chaplinfilmekben Chaplint üldözik, és mindig átesnek egymáson. Az ablakpárkányon ültek, térdüket verdesték a gumibottal." Kétféle halhatatlanság: Chapliné, akit ismernek a mai gyerekek is, és Aller Képes Családi Lapjáé . . . A föld alatt Csutak, aki nem annyira egy Mándy Ivánnal, mint Zsámboky, de legalábbis édes öccse, Csutak egyszer az Állatkertbe ment. (A „kis" földalattin utazott, s kiderült, hogy ez a jámbor, ódon közlekedési eszköz — egy gyerek szemében — fölér a ligeti szellemvasúttal. „Az ablakhoz tapadt. Sötét fal futott mellette, komor, szürke oszlopok. Váratlanul bukkantak fel az oszlopok. Férfiak, akik éppen inget váltanak. Az alagút világosodni kezdett. A kocsi kibújt a föld alól. Az ajtó szétpattant, Csutak kint volt.. . Csutak nézte, nézte a korlátokat, és akkor a korlátok egymásra csavarodtak. Átnyúltak egymáson, átkulcsolták egymást. Mindjárt birkózni kezdenek. Arcok a korlátok vasrúdjain. Arcok, kezek, lábak. Sovány, vigyorgó arc a füles sapka alatt. Maszatos kéz. Harisnya, kopott orrú, cipő, ahogy átfordul a rúdon. Csutak kicsit közelebb ment. Az előbb nem volt itt senki, most pedig. . . Az egyik fiú mintha integetne." Az egész jelenet a „mintha" jegyében folytatódik. Mintha ezek a maszatos gyerekek korláton átfordulási bajnokságot rendeznének edzőjük vezetésével, mintha Csutakot is hívnák, hogy nevezzen be, mintha lökdösnék, fenyegetnék. . . Aztán eltűnik az egész fura csapat, mintha álmodta volna őket. János, azaz Zsámboky is járt egyszer a földalatti alagútjában. De ez teljesen álom volt. S ez az alagút a beláthatatlan múltba vitte el, anyjának lánykorába. ,,Alakok tűntek fel. Katonatisztek, hosszú köpenyben, emeletes csákókban. Valahogy mind meggörbültek, akár a megtörött szivar. Kezüket hátrakulcsolva igyekeztek valahova. Az egyik bevárta Jánost. Feléje fordította az arcát. Egy mosoly emléke jelent meg a ráncok között. — A kedves mama a függöny mögül kukucskált. — A kedves mama? — Az ön édesanyja. Egymással szemben laktunk akkoriban. Azt hitte, hogy nem veszem észre, de hát persze észrevettem. Ott álltak a sötét alagútban. Egy pillanatra mintha valami dübörgést lehetett volna hallani. Az öreg tiszt megérintette János karját. Elindultak. . . — Képzőbe járt a kedves mama. Ha véletlenül összeakadtunk az utcán, mindig elejtette a könyveit. — Csöndesen nevetett. — Össze voltak szíjazva a könyvei, aztán mégiscsak szétpotyogtak. .. Hanem tudja, szigorúan bántak vele. Szigorú neveltetésben volt része. Sok mindent láttam onnan az ablakból. Legszívesebben kiszakította volna karját a tiszt kezéből. Elrohant volna, hogy ne is hallja. — Verték... és nemcsak pofonokat kapott. Volt a házban egy kis korbács. Önnek sose beszélt erről? A kis korbácsról? — De igen, talán. . . .. .Az alagút hirtelen véget ért. Kint voltak a Hősök terén. Alig lehetett világosabb, mint odabent. A vezérek szobrai a hajnali szürkületben. Egymás mellett és mégis magányosan. Mintha már régen összevesztek volna. Mintha már régen egy szót se szólnának egymáshoz." A föld fölött, anya emlékeiben másképp hangzott ez a szörnyűség. Idill volt, büszke, győztes idill. ,,— Mennyit sétáltunk Gábor bácsival, megvárt a képző előtt. Ott állt, amikor kijöttünk a lányokkal. Ó, nagyon irigyeltek, mert Gábor bácsi igazán fess ember volt. Hova menjünk, hajadon? Kijössz velem a ligetbe? Üljünk be a Gerbeaud-ba? Tudod, úgy hívott, hogy hajadon. Na, hajadon, veled már megint valami baj van. Mi a baj, hajadon? Mindjárt észrevette, ha történt velem valami. Végigsétáltunk a Kossuth Lajos utcán, a Váci utcán, aztán ki a korzóra. A lányok majd megpukkadtak az irigységtől." így mondta el anya a Mi az, öreg?-ben egy félárú vasúti jegy alkalmából, amit 1908-ban állítottak ki dr. Berendi Gábor részére, s valami fiók mélyéről felbukkant egyszer. Megbolydul az utca Két jelenet: az egyik aFabulya feleségei-bői, a másik az Egy ember álmá-ból. Nem reálisabb egyik sem a másiknál, de nem is álomszerűbb. Mitől bolydul fel az utca a Fabulya feleségei-ben? Egyszerű költözködéstől. Vagyis színtiszta, mindennapos realitástól. Soksok ház elé kipakolják egy-egy napon a bútorokat, cuccokat. Bárki szemügyre veheti őket, megjegyzést tehet a holmik tulajdonosára. De fél nap múlva vége a nyilvános szemlének, minden visszabújik a családi intimitásba. Fabulya és barátai érzik a fél nap groteszk lehetőségeit, s nem hagynak semmit megjátszatlanul. „.. .Micsoda, mit motyog Turcsányi? Hogy Fru egy presszóban könyveket és ébresztőórát adott át Fabulyának? Tessék? Miért állt Fabulya egy biedermeier asztal mögött a Szentkirályi utcában? Az is a lányé volt? Aztán később hozták a székeket, a lány meg a bátyja. Fabulya leült az asztal mellé ott az utcán. — Foglalj helyet, Turcsányi — mutatott a másik székre. — Fru mindjárt fordul egyet. — Fru fordult egyet és állólámpával tért vissza. — Tudod — mondta Fabulya —, egy-két holmit elhoz hazulról, mégis a gyerekkor emléke. A szülők, nincsenek otthon, és Fru meg a bátyja.. . Mindjárt itt lesz a kocsi. — Körülnézett az utcán, mint a szobájában. — Feketét nem parancsolsz?" A párja ennek egy álom. Felvonulás az Andrássy úton. Ami már eleve jó alkalom a meglepetésekre. De a kép komótosan indul, azzal az alig észrevehető lehetetlenséggel, hogy a biliárdasztalt is kirakták az utcára. „A napfény átsütötte az utcákat. Végig lehetett látni az Andrássy úton a Liget felé. A vendégek kisasztaloknál a kávéház előtt. Egy biliárdasztalt is kihoztak. Piros és fehér golyók a zöld posztón. Keresztbe fektetett dákók. Senki se biliárdozott. Senki se reggelizett. Újságot se olvastak, pedig az asztalokra odatették a lapokat. János felemelte az újságot, de aztán ő is csak a Körút felé nézett. Biciklisták tűntek fel. Betöltötték az utcát, ahogy lassan elgördültek. Régimódi, négykerekű biciklik. Komoly, szakállas kerékpárosok. Mögöttük atlétatrikós fiúk és lányok színes karikákat hajtottak. Egy sor sportsapkás férfi. — Mozigépészek — mondta valaki a kávéház teraszán.. . ...Öreg autók gurultak el. Tömpe orrú, csukott fedeles kocsik. Ziháló roncsok, autóvázak." 23