Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Mándy Iván és teremtményei II.

Gyermekkori kép, anyával Irodalmi városképek Vargha Balázs Mándy Iván és teremtményei II. 22 Morális nagyítóüveg Legjobb, legkínosabb könyvét a szüleiről írta. Már a címe is nyomasztó: „Mi az, öreg?" Az apa mondata ez a fiához. Tökéletlen, szerencsétlen mondat, zavar, sőt rajtakapottság hangzik belőle. Nincs mit mondania, nincs mit kérdeznie a fiától, azért kérdez így, eleve lehetetlenné téve az érdemleges választ. — Mi az, öreg? — Semmi. És miért „öreg?" Ebben a könyvében egy nagy írói találmányt játszik végig Mándy Iván. Előrántja apjának — halott apjának — réges-régi mondatait azért, hogy kiemeljen, megismételjen belőlük egy-egy szót, s ezzel bizonyítsa, hogy az egész szöveg hamis, erőltetett. A fölényesen, látványosan megfogalmazott apai mondatok meghullafoltosodnak a morális nagyítóüveg alatt. Nem stiláris - morális. Igaz, hogy a fiú az írómesterségge! tanulta meg, hogyan lehet elhangzott szavak vegyvizsgálatát elvégezni, nemesfémtartalmukat a csengésük alapján megítélni. Mégsem attól gyötrődik, hogy az apja rosszul fogalmaz, hanem attól, hogy milyen siralmas életet próbál szépre fogalmazni. Sikertelenül. (Kórházban.) „ . . .apa már kint fogadta a kertben! Igen, valósággal fogadta. Egy padon ült. Körülötte néhány kórházi köpenyes, félkaréjban. Egy zömök, fehér bajuszos férfi János felé fordult. — Hogy az ön édesapja mi mindent produkált! — Mi mindent ? — Ó, hát ö finanszírozta a Burgtheatert! — A Burgtheatert! — Micsoda film volt! Művészi alkotás! János megmerevedett. És csak nézte apát ott a padon . . . A Burgtheater! De apa, hát együtt láttuk a moziban! Ötvenfilléres helyár. Igen, igen, ott ültünk a negyedik vagy ötödik sorban. Te finanszíroztad! Mit finanszíroztál? Azt mondd meg, mit finanszíroztál te valaha." Ezt nem az apjának mondja János. Nem is mondja, csak gondolja. Megállt a konyhában, s dühödten nyomogatta kezében a zacskókat, egy másik kórházi látogatásra indulva. Az apa szavai körbejárnak, visszatérnek. S mikor mások idézik őket, még leleplezőbben hangzanak: (Családi tanács, menteni a menthetőt, szétfejteni az apa összebogozott ügyeit.) „Az öreg Lux a rezgő szakálla alatt az idegen tőkéről makogott. — Gyula idegen tőkét akart behozni. Sándor a nadrágtartóját rángatta. — Miért ? Sose árt egy kis friss vérkeringés! Hallod apa! Idegen tökét akartál behozni ? '.Egy kis friss vérkeringést ?" „Hallod, apa?" — Ez a mondat állítja meg az emlékek szitálását egy-egy pillanatra. Sokféle hangsúllyal. Nemcsak számon kérve. Részvéttel is. „Hallod apa?" — ugyanolyan semmirevaló kérdés, mint a „Mi az, öreg?" Nem hallhatja, mert nincs. Csak a holmik, amik itt maradtak. Iratgyűjtők, papírok. „Kihullott egy levél. Nem is levél. Inkább csak néhány sor, címzés nélkül, valamilyen Ágitól. Megfigyelted már, kedves, hogy a suttogásban mennyi a fojtott vágy ? Hm, a fojtott vágy . . . Hallod a puha, lágy hangot, és egész testeden végigbizsereg a láz. Olyan, mint a lágy simogatás. Hallod, kedves, a suttogást? Ne is simogass most, tudós ujjaid ne játsszanak a bőrrel. Tudós ujjaid, apa! Zsámboky az ujjait mozgatta a levegőben. Közben eltűnődve figyelte.