Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Mándy Ivánés teremtményei I.

A diák Mándy Iván Irodalmi városképek Vargha Balázs Mándy Iván és teremtményei I. 22 Kritikusok és olvasók Mikor a különös hangulatú futballista-regény, Apálya szélén, megjelent, több kritikus is élt (visszaélt) a ziccerrel, s kielemezte, miért került Mándy az irodalmi pálya szélére. Az elemzés minden esetben intelembe fordult át: hogyan játssza bele magát az író a bolyba, az irodalmi pálya sűrűjébe. Azon gondolkozom: önszorgalmukból tévedtek-e azok a kritikusok (kevésbé mértéktartóan és pesti szlengben fogalmazva: vágták haza magukat), vagy Mándy állította nekik ravaszul a csapdát? Mert ez a csupa lélek, csupa figyelem író olykor álarcot ölt, a közönyösség, esettség álarcát. S a kritikusi nomenklatúrában ez már olyasféle nagy bűnök szomszédságában lelhető, mint az arisztokratizmus meg a dekadencia. Az a furcsa, hogy A pálya szélén okából olyan dolgokat kértek számon tőle 1965 körül, amiket 1952 körül volt szokás. Ami igaz, az igaz: Mándy sohasem volt falujáró, s nem írt traktoros-riportot. Viszont sokat üldögélt eszpresszókban. Dehát nagyjából eldőlt már, hogy egy írót nem az életkörülményeiről vagy éppen a mimikájából illik megítélni, hanem az írásaiból. Ám vegyük hozzá azt a nem egészen illetékes szempontot is: az olvasóiból. Mándy Iván akkor sem jár rosszul. Büszke lehetne, ha erre bármi kis hajlama volna: a legjobb olvasók az ő olvasói. A gyerekek majdnem mind. A nagyobbacska fiatalok közül a szenvedélyes irodalombarátok. A felnőttek közül mindenekelőtt az írók. S ez nagy rang. Bár nemcsak ők olvassák. Hogy az életkorban felfelé haladva szűkül olvasóinak serege, piramisformát képezve, ez éppen nem aggasztó. Ennél többet, szebbet nem kívánhat egy író: nőttön nő olvasóinak utánpótlása. A kezdet kezdetén Egyérintő című elbeszéléskötetének végén, utóhang vagy inkábbösszegezésképpen megírta: „Mit akarhat egy író?" A végső válasza igen kurta: ,,Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint." De mikor és hogy ismeri fel valaki a tehetsége törvényeit? És egyáltalán, hogy van-e tehetsége? Ugyanennek az írásának az elején Mándy Iván éppen az ötödik osztályt hagyta abba (tehát az akkori iskolai számolás szerint 15—16 éves), áll a Tisza Kálmán téren (fiatalabbak kedvéért: Köztársaság tér) és nem tudja kitalálni egy drámának a kifejletét. A dráma erősen ibseni ihletésű volt. Illetve lett volna, ha sikerült volna azt megírnia, hogy a családfő, a nagy öreg lejön emeleti magányából a többiekhez, a családhoz. De nem jött le. „Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se." Léptek dobogása fentről, öszszenézések lent, de szó egy se — ebből dráma nem lehetett. Az abszurdot akkor még nem volt, aki kitalálja. „A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle. Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni." Amiből logikusan következett: „Nem tudok cselekményt bonyolítani. De még csak elkezdeni se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett." A „tehetsége törvénye" tehát első változatban inkább a tehetetlensége törvényeként jelentkezett. A másik próbatétel színhelye szintén a Tisza Kálmán tér volt. A lökést pedig Flaubert szolgáltatta hozzá, az ifjú Maupassanthoz címzett felszólításával: „Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától." Szellemes, de inkább megsemmisítő, mint serkentő jótanács egy kezdő írónak. „Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Alég sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerűit." Nemcsak egy fát lehet meggyűlölni, hanem Flaubert-t, az irodalmat, s a világot, ami nem hajlandó ilyen módon irodalommá átlényegülni. „Igy voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablakból visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát."