Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Granasztói Pál: Avignontól Barcelónáig

ceiben nyomban érzékeltem. De gyönyörű város volt; maga a főtér is jó arányú, több szép épülettel övezett, itt volt az óratorony is, amiről nevét kapta. Szomszédságában a már-már nyomasztóan hatalmas egykori pápai palota bonyodalmas, több századon át épített, toldott, növesztett kőtömege. Benne óriási termek, freskók, egy kihűlt, de ma is döbbenetes múlt. Közelében, dombon park, ahonnan hatalmas kilátás nyílt a Rhőne-ra és a környező szép, lankás tájra, a félbemaradt — vagy félig lerombolt — középkori hídra. Szemben a legszebb vártornyok egyikére, amit valaha láttam: a Tour Philippere. Onnan, a folyam túloldaláról lesték a középkorban az ellenerők a pápák életét. Bent a főtér körül tekervényes sikátorok voltak, hirtelen felbukkanó gótikus és román emlékekkel, kapuzatokkal, elnémult, igen régi házakkal. A főutca — nappal még elevenebb, jobbnál jobb üzletek soraival. Átmentünk egyik nap a Rhone túloldalára, és ott a meseszerű, elszunnyadt kis francia várost, Villeneuve-lés- Avignon-t találtuk; onnan nézve a pápai palota, bonyodalmas, tornyos, káprázatos tömegével olyan volt, akár ma — távolról — egy nagy iparüzem. S a végső emlék, búcsúzóul, amikor innen továbbindultunk délnek, életem egyik legszebb vasúti emléke. Nem kis felülfizetés árán a hírneves Talgo expresszre váltottunk jegyet, egyrészt mert kíváncsi voltam rá, másrészt kilenc óra helyett öt óra alatt tette meg az utat Barcelonáig, így ezzel a vonattal délután indulva még aznap este odaérkezhettünk. Genfből jött, Katalán Talgo-nak nevezték; a másik Párizs és Madrid között közlekedik. Csaknem gyermeki szorongással vártam az állomáson, miféle vonat lesz ez. A kanyarodóban levő állomás peronján álldogálva végre feltűnt a lassan, félkör alakban beérkező vonat, akár egy sokszínű hernyó, alacsony, egymásba fonódószínes kocsik sorával. A kocsik azért voltak alacsonyak, mert lépcső nélkül, egyenesen a peronról lehetett a vonatba beszállni. Avignon számára külön kocsikat jelöltek meg, így könnyen megtalálhattuk, hol szálljunk be a hoszszú kocsisorba. Kis előtérféle és kalauz fogadott; az előtérben a csomagokat kellett elhelyezni, a kalauz a helyünkhöz kísért. Bent olyan ülések voltak, mint a repülőgépeken, sőt megfordíthatok is, szemben egymással, hátrább hajtva pedig az ülést, aludni lehetett benne. Csend honolt a kisebb teremszerű kocsikban, a nyári hőségben is friss, hűvös, kondicionált levegő. Egy hangszóró olykor megszólalt, kedves női hang mondta be négy nyelven az állomást, ahová közeledünk s hogy ott merrefelé lehet átszállni. Olykor halk, kellemes zene szólt. Úgy tűnt fel először, hogy lassan megyünk. Majd látva a gyorsan elsuhanó távírópóznákat, a néhány másodpercre feltűnő és eltűnő állomásokat, érzékelhettem — akár valaha, alacsonyan szálló repülőgépen is, a földön az árnyékát megpillantva —, mily gyorsan haladunk. A lassúság kezdeti érzése onnan eredt, hogy simán, zajtalanul rohant a vonat, nem csattogva, dübörögve, huzatokkal, mint más vonatokon. Az ablakokat nem is lehetett nyitni. A hosszú úton alig néhány helyen álltunk meg. Nímes-et, Montpelliert, Narbonne-t láttuk így a vonatból. A spanyol határ után nemsokára spanyol zene kezdett szólni, majd tudatták, hogy érkezünk Barcelonába, alig néhány órás utazás után. Felemelő érzés volt. Új ország, új város, ahol még nem jártam. Avignon még erősen bennem élt, de távolodva tőle már akkor tudtam, és azóta még inkább tudom, hogy a legszebb, legvonzóbb városok egyike volt, amit valaha láttam. Barcelonáról alig tudtam mást, mint azt, hogy a legnagyobb és legjelentősebb spanyol városok egyike, nagyrészt új kikötőváros. Antonio Gaudi-ról is tudtam, bár műveit még nem láthattam. Azt, hogy ez a város milyen régi, római, sőt még előbbi eredetű, ennek nyomaival, hogy mily hatalmas és nagyszerű gótikus katedrálisa van, körülötte szép óvárossal — a valóságban csak itt érzékelhettem. Gaudiról, műveiről, igen nagy hatásukról már máshol írtam. (,,Az idő és a művek". Magvető, 1974.) Másféle, fontosabb meglepetés ért, hasonló, de jóval nagyobb szabású, mint Avignon-ban. S ugyanolyan látomásszerű, nyomban a megérkezéskor. A Ramblas-on, Barcelona egyik legfőbb útján foglaltunk előre szobát. Már esti órában, fényesen kivilágított városba érkeztünk. A taxisofőr nehezen találta meg az utat és a szállodát, ahová törekedtünk, s ennek köszönhetem, hogy akkor nyomban újféle képzetem támadt Barcelonáról, szinte filmszerű és más, mint amit vártam. Mert első ízben érzékeltem azt a nagyságot, azokat a hatalmas méreteket, ami annyi spanyol várost, építkezést jellemez, és hogy maga Barcelona is mily nagyszabású. Forgalmas, kivilágított, a mi egykori Andrássy utunknál szélesebb sugárutakon — avenidákon — tekeregtünk ide-oda, hol egyikbe, hol másikba lehetett egy-egy pillanatra belátni. Olyan sűrűn keresztezték egymást, mihez hasonlót csak Párizsban láttam — nagyrészt ugyanabból a korból is valók, mint azok —, s hozzájuk képest itthon a Népköztársaság útja és a Nagykörút keresztezése szerénynek, egyetlennek tűnik. A taxi kanyargásai szinte körhintaszerűvé tette az egészet, én is forgattam a fejemet — hol ez, hol az az avenida tűnt fel, köztük hatalmas terek, s mindenütt eleven élet, nagy forgalom. Végre megérkeztünk a Ramblasra, a szállodánk elé. Persze itt is nyomban lementünk az utcára, akkor már késő este voU- A Ramblas nem „avenida", nem nyílegyenes, a városba hasított út, hanem kissé egyenetlen, kanyarog, néhol emelkedik. Olyasféle, mint Párizsban a Boulevard Saint Germain, amit éppen ezért a legjobban szeretek. Más tehát, mint az avenidák. Nemcsak egyenetlenségei miatt, ami történelmi eredetű — valaha folyóvíz vagy árok volt itt —, hanem mert voltaképpen ugyanaz a kiképzése, a szerepe, mint Avignon-ban a Place de l'Horloge-é, csak hosszabban; nem tér-, hanem útvonalszerűen, mintegy két kilométer hosszúságban. Szélessége csaknem anynyi, mint az avignoni főtéré, és a kiképzése is hasonló. Itt is kétoldalt viszonylag keskeny úttest húzódik, s az út közepén széles fasoros sáv. Szegélyén teraszok, hömpölygő tömeg, a középső rész sétányszerű, padokkal és sokféle bódéval, üzlettel, virág-, gyümölcsárusítókkal, sőt állatkereskedésekkel is. Mind nyitva a késő esti órákban — madarakat, papagájt, nyulakat, tengeri malacokat, sőt majmokat is lehetett volna vásárolni. Sokan nézték az állatokat, játszottak a majmokkal, akár az állatkertben. Mert itt is szinte özönlöttek az emberek. Újságot, cigarettát is lehetett venni. Nem szívesen, de otthagytuk a Ramblas-t, fáradtak voltunk és aludni mentünk. De a szobánkból, mint Avignon-ban is a térét, sokáig hallhattuk ennek a varázslatos útnak a zsivaját. Reggel a Ramblas is kihaltabb volt. De nem okozott csalódást, olyannak mutatkozott valóságosabban is, mint este, első megpillantásra, látomásként. Végigjártuk, csaknem mindenütt ilyen volt. Nápoly óta először láttam ilyesmit, sőt még ott sem láttam; az avignoni térhez hasonló városi teret, utat, amit olyannyira az élet telít, azt, hogy a közepét az embereknek, gyülekezésüknek, forgataguknak képezik ki. A gépkocsik lassan, kíméletesen közlekednek itt is. A város közepe tehát a lakosságának, a sétálóknak, a gyalogosoknak, a gyülekezőknek a színhelye. Hiszen még Párizsban is a boulevardokon gépkocsik tömege zúdul a középen, s csak a szélükön sorakoznak a teraszok, ahol üldögélni, nézelődni lehet. Láttunk persze Barcelonában sokféle mást is, emlékezeteset — így az egész várost Kolumbus hatalmas emlékoszlopának csúcsáról, ahová liften lehet felmenni. Innen látszik a tenger és az óriási kikötő, másik irányban a menedékes hegyoldalakban és a partokon mind nagyobbodó, közel kétmilliónyi lakosú s még mindig növekvő város — jóval nagyobb, mint gondoltam. De talán a legerősebben mégis a Ramblas hatott reám. Olyannak tűnt — akár Avignonban a főtér —, mint egyetlen, hatalmas, városméretű kerti vendéglő, ahol az ember üldögélhet és életet lát. Ilyen arányokban voltaképpen ugyanaz, amit otthon kerestem, kívántam és ritkán találtam, s aminek vágya már régebbről, talán délről, Itáliából eredt. Város és élet, házak, terek, utak, kertek, emberek, szokások, ételek és italok összetartozása. Harmadnap, szép, nagy hajóra szállva és lassan kiúszva a nyílt tenger felé az azúrkék vízen és a mélytüzű felhőtlen égbolt alatt — Mallorca irányába — is ez járt eszemben, távolodva Barcelonától. A dél és a tenger tenné ezt? Hiszen germán eredetű vagyok. De a germánok, az északi népek is mindig dél felé törekedtek. Előbb népvándorlások, később hódítások, legújabban turisztika formájában. Itt mintha közelebb volna egymáshoz az élet és a föld, a víz, a természet, az ember és a környezet, a káprázatok és a valóság. Amióta egykor Velencében ezt első ízben megéltem, mintha mindig ezt kerestem volna! De azt, hogy mi van mögötte, mi az ára mindennek, csak emígy, nézelődve, látogatva aligha tudhatom. Mallorca szigetéről is — a világnak talán egyik legszebb helyéről — hazagondolva, nem egyszer jutott eszembe a Balaton, a Duna. Idehaza talán mégis inkább tudom ... Utazni jó, sokszor felemelő, de mindinkább hiszem: főként azért is, hogy magunkhoz, a magunk tájaihoz, valóságához jussunk közelebb. 20