Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - A címlapon: Az újpesti fürdő (Csigó László felvétele)

kérdései. Ám e problémák megoldását már nem a korábbi merev restriktív eszközöktől (pl. a letelepedés engedélyhez kötésétől) várták, hanem — az országos területfejlesztési célkitűzésekkel összhangban — a budapesti termelőerők rekonstrukciók útján való szelektív és intenzív fejlesztési feltételeinek kialakításával, a városellátó hálózatok (lakás, közmű, közlekedés stb.) összehangolt, gyorsabb ütemű fejlesztésével és folyamatos biztosításával. Az MSZMP Központi Bizottságának a munkásosztály helyzetével foglalkozó 1958. évi határozata célul tűzte ki — az építőipar fejlesztése és az anyagi erők koncentrálása mellett — az állandósult lakáshiány belátható időn belüli felszámolását. Ehhez kapcsolódóan került sor a 15 éves lakásépítési terv kidolgozására is. Gazdasági rendszerünk átalakítása, a gazdasági növekedés hatékonyabbá tétele, az extenzívről az intenzív fejlődés útjára való áttérés hosszabb folyamat. Ennek eredményeit az utóbbi években nemcsak az ipari foglalkoztatottság és struktúra átalakulása — ezen belül a fővárosi arányok jelentékeny, a túlzott koncentrációt mérséklő hatása — jelzi, hanem a bevándorlási folyamat fokozatos csökkenése következtében Budapest egyre kisebb lakosságszaporulata és a tercier ágazatok növekvő súlya is. Újabb lakásigényszintek A magasabb színvonalú lakossági szolgáltatások között alapvető a lakásellátás, mert ez a szükséglet mással nem helyettesithető. Az évről évre több, magas lakóértékű új lakás már nemcsak a peremkerületek fokozottabb városiasodását jelenti, hanem az általános lakáshelyzet, ha még nem is kielégítő, de már alapvető, a dolgozók széles körét érintő javulását is. Ez tette lehetővé, hogy lakásügyi jogszabályaink a lakásigényeket 1971 óta általában az addiginál személyenként félszobával nagyobbra limitáltan határozták meg. A kisebb alapterületű szobák elterjedése is közrejátszhatott abban, hogy a lakásigények mértékét az érvényben levő jogszabály nem meghatározott szobaszámban, hanem az együttlakó személyek számától függően a következőképpen állapította meg: 2 személyig 1—2 lakószoba 3 személyig 1,5 — 2,5 lakószoba 4 személyig 2—3 lakószoba Minden további személy után 1/2 szobával több jár. Az igényszintek emelése önmagában is az életszínvonal kedvező alakulására utal; bizonyos mértékig pedig érthetővé teszi a lakásigények növekedését számos, eddig latens igény felszínrekerülése. Részben ezzel magyarázható, hogy az évről évre több megépült és használatba vett új budapesti lakás ellenére is egyre újabb lakásigénylőket kell nyilvántartásba venni. Ez azt is jelenti, hogy az igénylők számítanak kérésük — nem túl hosszú időn belüli — kedvező elintézésére; továbbá azt is, hogy egyre reálisabban kell — és lehet is - felmérnünk lakásépítési ellátási feladatainkat s megoldanunk a legsürgetőbb lakásgondokat. Mivel az emberek a jót, a kedvezőt a fejlődés természetes velejárójának tekintik, s inkább a bírálhatót, a saját szempontjukból hátrányosat tartják szem előtt, indokolt, hogy az 1954— I974közötti helyzetet, a bekövetkezett mélyreható változást főbb vonásaiban összefoglaljuk. Tendenciák (1954-1974) A lakáshelyzet javulása e két évtized során felgyorsult. Ez két tendencia következménye: aj az épülő — ezen belül az új — lakások számának és szaporulatának fokozatos emelkedése ; b) a népesség csökkenő gyarapodása. 1974-ben a tervezettnél mintegy 12%-kal több lakás készült el. Az év folyamán megépült és használatba vett 15,5 ezer lakás 3,5-szerese a 20 évvel ezelőttinek. A mintegy 13 ezres lakásszaporulat ennél is nagyobb arányú. Még kedvezőbb a kép, ha figyelembe vesszük, hogy 1954-ben csak 2680 új lakás épült — vagyis az összes létesült lakásnak alig több mint 60 "„-a —, míg az utóbbi évtizedben az egyéb építkezési módok (átalakítások, leválasztások stb.) aránya szinte elenyésző. Az elmúlt évben a tanácsi lakásépítés először haladta meg a 10 ezret. Az egyéb állami építkezésekkel együtt pedig 1974-ben már állami erőforrásból több mint ötször annyi lakás épült, mint két évtizeddel ezelőtt. A lakáshelyzet fokozatos javulásához jelentősen hozzájárul, hogy a népességgyarapodás a két évtizeddel ezelőttinek csaknem egynegyedére — az elmúlt évben csupán 10 ezer körülire — csökkent. Ugyanakkor — s ez különösen jelentős — 1974-ben a lakónépesség növekedésének 40%-a (akárcsak az 50-es évtizedben) ismét természetes szaporulatból adódott. Az elmúlt 20 év során (1954-től 1974 közepéig) Budapest népessége mintegy 225 ezer fővel, lakásállománya kb. 196 ezerrel gyarapodott. Százfőnyi népességszaporulatra tehát 87 lakásszaporulat jutott. Míg ez az arány 1954-ben 18, 1958-ban, illetőleg 1960-ban már 37, 1970-ben pedig 67 volt — addig a IV. ötéves tervidőszak éveiben várhatóan a lakásállomány növekedése már több lesz 100-nál, tehát meghaladja a népességét. Az utóbbi 20 évben a fővárosban újonnan épült 185 ezer lakás nagyobb része lakótelepekre koncentrálódott. Ezáltal különösen a külső kerületek lakásállománya modernizálódott. Az új lakónegyedek és a velük együtt megvalósult ellátó intézmények a város e korábban inkább falusias, gyéren beépült területeit mindinkább nagyvárosiassá változtatták. Az állami és szövetkezeti építőipar döntően házgyári lakásai beosztásuk, felszereltségük, beépített bútorzatuk, korszerű fűtésmódjuk következtében jobban megfelelnek a mai követelményeknek, még ha méretük sokszor csak szerényen illeszkedik is a lakók szükségleteihez. A családok és a lakások összetétele alapján másokkal összhangban mi is megállapítottuk (dr. Németh László—dr. Rédl Károly: Nagyobb lakás — kisebb gond, Budapest, 1966. december, 30—32. old.), hogy a lakásépítkezéseket a két- és többszobás lakásokra kell koncentrálni, mert csakis ilyen méretekkel lehet hosszabb ideig gyökeresen javítani a lakáshelyzeten. A nagyobb alapterületű lakások építése költségesebb ugyan, de az egy férőhelyre jutó költség a férőhelyek növekedésével fordított arányban áll. És a nagyobb lakások építése gyorsítja a lakáshiány megoldásának ütemét. Utaltunk — többek között — a differenciáltabb lakástípusok bevezetésének indokoltságára, a lakásnagyság és a családtagok összetétele közötti összhang fontosságára, arra, hogy gyakran már a kiutaláskor zsúfoltak a lakótelepi lakások, s ez a körülmény a lakásigényeket újratermeli. Az 1966-ban felvetett problémák azóta kedvezőbbre fordultak. A népesedéspolitikai határozatok alapján hozott tanácsi intézkedések javítottak a nagycsaládosok lakáshelyzetén. Egészében pedig, ellentétben a korábbival, nem az egy-, hanem a két- és többszobás lakásarány vált egyre dominánsabbá. (Jelenleg a többszobás lakások aránya a 690 ezres állománynak közel 60%-a, vagyis csaknem annyi, mint 15 évvel ezelőtt az 1 szobásoké volt.) Mindezekből az értékelhető, hogy a főváros általános lakáshelyzetében a kedvező tendenciák jutottak túlsúlyba. * Az utóbbi évtizedek fejlődése és az elért fejlettség alapján a lakáskérdés megoldására joggal tekinthetünk több mint mérsékelt derűlátással. Nemcsak azért, mert — különösen a 15 éves távlati lakásépítési terv megvalósulásával — a budapesti lakáshelyzet eddigi javulása is jelentős, hanem mert az ország és a főváros vezetői továbbra is a lakáskérdés megoldását tekintik az egyik legfontosabb és fővárosunk fejlődése szempontjából talán a legdöntőbb feladatnak. Budapest világvárosi színvonalát — de a lakosság közérzetét is — jórészt az határozza meg, illetőleg az befolyásolja, milyenek itt az épület- és lakásviszonyok, milyen a kapcsolódó ellátóhálózat (a középfokú intézményeket is beleértve) fejlettsége. S ha e tekintetben még jelentős is a bepótolnivaló — a nem túlzott lehetőségek ellenére, de az eddig elért eredmények és tapasztalatok birtokában egyre közelebb kerülhetünk e kérdéskomplexum szempontjából előnyösebb helyzet kialakulásához. A csepeli új városközpont (Siklós Péter felvétele) 4