Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: Polgári leányiskola a századelején

H. Boros Vilma Polgári leányiskola a század elején A magyar népoktatási törvény a kiegyezés utáni évben, 1868-ban született meg. A nők sok küzdelme és harca után számukra is lehetővé tette a tanulást Trefort Ágost miniszter (emlékét őrzi a Trefort utca és szobra a Trefort kertben), amikor 1875-ben — éppen száz éve! — megszervezte az ún. polgári leányiskolát. Az iskola tananyaga többször változott, s 1883-tól kezdve mellette működött a Felsőbb Leányiskola, 6 osztállyal; ez kimondottan a műveltebb népréteg leányai számára, olyan tanulási anyaggal, mely általános műveltséget ad, de továbbtanulásra nem képesít. Növendékeit általában „felsőbb leányok"-ként emlegették Pesten. A polgári leányiskola is igyekezett lerakni az általános műveltség alapjait, szerényebb keretek között. Elvégzése után mehettek a lányok a Tanítóképzőbe. Ennek régi — latin — neve, a „Preparandia" után növendékei „prepák" voltak. Évtizedekkel később hallottam, hogy hajdan az volt a felfogás: ha már egy úri lánynak valamilyen kenyérkereső pályára kell lépnie, akkor csakis tanítónő lehet. A polgári után kereskedelmibe is mehettek a lányok. A polgári leányiskola végleges tanterve 1905-ben alakult ki. 1909-ben én már ezen az alapon kezdtem tanulni a Batthyány utcai polgáriban. Épülete ma is fennáll — mint általános iskola működik — a Batthyány utca és Iskola utca sarkán. Vörös tégla épület; ilyen volt minden községi, azaz a Főváros által emelt és fenntartott iskola épülete. Mikor felnőtt fejjel újra beléptem hajdani iskolámba, meglepett, hogy milyen szűkek a folyosók, milyen kicsiny az udvar. Igaz, ezt a vadgesztenyefákkal beültetett 38 udvart akkor is „kisudvar"-nak neveztük, ez volt az alsóbb osztályosoké. A felsőbbek birodalma, a „nagyudvar", akácillattal volt teli tavaszszal. (Az Iskola utcai fronton levő házakat azóta lebontották és az új óvoda felől be lehet látni az iskolaudvarba.) A folyosói ablakpárkányon ültünk egyszer barátnőmmel és magunkba szívtuk az akácok illatát, amikor arra jött Margit néni, a számtan tanárnő. Nem szidott össze minket, csak az iskolai szabályok kifüggesztett táblájához vezetett s rámutatott az egyik sorra. .. Ezt meg kellett tanulnunk, s neki felmondanunk. Ma is emlékszem rá: „Ablakból udvarra, utcára lenézni veszedelmes, ezért tilos." E történettel már elárultam, hogy a tanárnőket keresztnevükön és néninek szólítottuk. A férfiak „tanár urak" voltak. Mi leányok egymást mindnyájan tegeztük. A tanár urak és nők magáztak bennünket. Nagyon csodálkoztam, mikor anyám mesélte, hogy az ő idejében a polgáriban még szertartásosan kellett megkérniök a kisasszonyoknak egymást: „Kérem, Mülle, legyen velem te". (Mi még az Egyetemen is Kolléga úrnak, Kolléga kisasszonynak szólítottuk egymást, míg közelebbi ismeretségbe nem kerültünk.) A folyosón körös-körül, sűrűn egymás mellett és több sorban kartonra felragasztott képek voltak, valamilyen német könyvből, ezeket nagyon szerettük nézni: piramisok, Memnon szobrok, gejzírek, trópusi fák... Polgárista társaim nagyrésze a környékbeli — ma már lebontott — apró házakból került ki. Én magam azon a Fazekas és Horvát utcán át jutottam iskolámhoz, ahol kis gyermekkorában Németh László lakott. E környéket sokszor le is írta. Én is ámuló csodálkozással néztem be a nagy kocsibejárású kapukon a hosszan hátranyúló udvarokba, ahol két oidalt lakás-lakás mellett nyílt. Az udvarokon a sokféle virág és nagy dézsákban a leánderek elbűvölő látványt nyújtottak. Most is eszembe jut, ha arra megyek: itt, az SZTK épülete helyén lakott Balassa Gizi, az édesapja lakatos volt és óriásinak tetsző udvarukon sokféle csodálatos dolgot műveltek. Itt lakott Schubauer; itt az Oszeszli, aki egyszer összeesett az osztályban, s aztán hamarosan meghalt szívbajban. A régi kis házak közül még csodálatos módon áll a Medve utca 10. számú ház. Egyszer Nagyapám mutatta, hogy fiatal tanárként itt lakon, s itt született édesanyám. De körülötte már minden eltűnt, a Csalogány utca sarkán a fűszeres bolt is, a kis fekete medvével. (Erről a cégérről kapta nevét az utca.) Némelyek távolabb, az akkor épülő bérházakban laktak; és a Rózsadombról is jártak ide. Velük gyakran jöttem együtt haza. Amerre jártunk, az utcákon a kiírások részben németek voltak, hiszen Buda lakossága ez időben még jórészt németül beszélt. Ősszel megjelentek a kocsmák ablakaiban a plakátok: „Must — Most". Mi azt hittük, hogy a második szó jelen időt jelent, hogy ti. mostan kapható a must. Pedig ez az őszi ital német neve volt... Akkoriban a halottakat még házból temették. Utunkban gyakran láttunk egy-egy kapu körül fekete drapériát, s a falon kiszögezett gyászjelentést. Ha a halott gyermek volt, a drapéria kék színű volt. Általában sötétkék matrózruhát hordtak a lányok, fekete kötényt, s mindenki fekete patent-harisnyát, fekete cipőt, lehetőleg magas szárút. (Ó, milyen keserves volt ezt reggelenként befűzni!) Egyetlen osztálytársam hordott drapp harisnyát, s erről az egész iskolában ismerték. A szoknya mintegy féltérdig ért. Ez időben a felnőttek divatja a „retek szoknya" volt: a testhez simuló, bokánál olyan szűk szoknya, hogy lépni is alig lehetett benne (hát még villamosra szállni!), ezért gúnyneve „bukjel szoknya" volt. Krétát, tintát a „Szolga bácsi"-tól kellett kérnünk, természetesen kellő tisztelettel. A tízpercben zsemlyét és almát is tőle lehetett vásárolni a folyosón. A tanulók leginkább aszerint verődtek csoportokba, hogy egyfelé laktak, s együtt jöttek-mentek. Nagyon meglepett engem, mikor egyik osztálytársam azt javasolta: számoljuk össze, hány úri lány van az osztályban. Én ezt a kifejezést soha nem hal-Müller László felvételei