Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Köves Rózsa: Garami Ernő életútja

sára a Népszava és tömeggyülések sorozata leleplezi a választójogi tervezetet; az év végén Andrássy több szakszervezet működését felfüggeszti, amire a munkásság politikai tömegsztrájkkal válaszol. A párt balszárnya — sőt, centruma is — nem egy alkalommal került éles ellentétbe a hivatalos politikát képviselő Garami Ernővel. Kuníi Szabó Ervinhez intézett leveleiből kitűnik, hogy a német szociáldemokrata pártvezetéshez igazodó Garami nem értett egyet a választójogi küzdelmet némi kritikával szemlélő Kunfival, és e kontroverziák a Szocializmus szerkesztésekor gondokat is okoztak a folyóiratért felelős Kunfinak. Komoly összeütközésekre került sor Alpári Gyula fegyelmi ügye kapcsán. Alpári 1908 végén a német szociáldemokrata baloldal lapjában radikális szólamokkal és taktikázó megalkuvással vádolta a pártvezetőséget. Az 1910 áprilisi pártkongresszus elfogadta Alpári — Garami által is szorgalmazott — kizárását, bár számosan — köztük Kunfi, Rónai, Vágó Béla — ellene szavaztak. Garaminak több, a marxizmust népszerűsítő munkája jelent meg. A közelebbi elemzés kimutathatja, hogy az elméletet erősen a reformizmus értelmében interpretálja. Az egyik ilyen jellegzetes értelmezése a marxi értékelméleté, melyet inkább propagandaeszköznek, semmint közgazdasági igazságnak tekint, és meg is jegyzi, hogy a szocializmus ügye nem az értékelmélet helyességén múlik. Másik, lényegében a revizionizmus szellemében fogant értelmezése az I. Internacionálé működésére vonatkozik, amely szerinte nem forradalmi szervezet, hanem csupán a munkásság nevelését szolgáló intézmény volt. Garami az elméleti kérdések jelentőségét általában alábecsülte. A reformista beállítottság mellett ezzel magyarázható, hogy a polgári demokratikus átalakulás problémái (agrárkérdés, nemzetiségi kérdés) iránt meglehetősen érzéketlennek mutatkozott. Az első világháború kitörése olyan próbakő volt, melyet az MSZDP vezetői — más középeurópai szociáldemokrata pártokkal együtt — nem álltak ki. A Népszava 1914 augusztus elején soviniszta hangvételű cikkekkel szolgálta a központi hatalmak háborúját —igaz, csak azután, hogy „illetékesek" figyelmeztették Garamit: a Népszava hangja elüt a többi lapétól. Erre ő, féltve a párt legalitását, a szerkesztőségben kijelentette: nem tagadjuk meg elveinket, ha rámutatunk, hogy a cár milliói fenyegetik határainkat. A munkásság gyűléseken, levelekben élesen bírálta a háborús Népszavát. Garami később a Szocializmusban fejtette ki szociálsoviniszta jellegű indokait. Önmaguk elvesztésének egyik oka az volt, hogy a II. Internacionálé gyöngének bizonyult a háború meggátlására; a másik — szocialistától cinikusnak tűnő magyarázat! —, hogy a háború ténye mást jelent, mint a háború veszedelme. Kétségtelen, hogy a párt viszonylag hamar magához tért az első kábulatból, és rövidesen mind belső progpandájában, mind az osztrák és a semleges országok szociáldemokrata pártjaival együttműködésben, kereste a kibontakozás útját. Garami szerepe főleg a sokat vitatott 1917-es stockholmi konferenciát előkészítő tárgyalásokon volt jelentős, ő vezette azt a küldöttséget, amely — akár csak a Viktor Adler vezette osztrák küldöttség — a Monarchia területének megóvását és demokratizálását jelölte meg a békekötés fő feltételéül. Nemcsak a világháború előtt vagy után, hanem közvetlenül az őszirózsás forradalom kitörése előtt is befolyásolta a párt vezetőit — éspedig Garamit jobban, mint a baloldaliakat vagy a centristákat — a választójogért évek óta folytatott állóharc. A Garami és a centristák, elsősorban Kunfi közötti ellentétre tapintatosan, de határozottan mutat rá Károlyi Mihálynak az 1947 újévi Népszavában megjelent írása: „Két név... Kunfié és Garamié, akik az akkori szociáldemokrata párt két különböző irányát jelképezték. Ez a két irány a Népszavában a külső egység megőrzése ellenére nap-nap mellett megnyilatkozott és fontos szerepet játszott az októberi forradalom ideológiai és taktikai előkészítésében. Míg Garami a demokratikus vívmányok, mindenekelőtt az általános választójog elérésében látta a kiutat. .. addig Kunfi, velem együtt, hamarosan felismerte a forradalmi pacifizmusban rejlő erőt... Garami a törvény hatalmával kívánt hatni... Ezért is kapcsolódott inkább a polgári, legálisabb ellenzékhez..." Mindehhez hozzátehetjük, hogy a külpolitikai viszonyokat is eltérően ítélte meg Garami és Kunfi. Garami a Németországgal (és a német szociáldemokrata vezetéssel) való szoros kapcsolatoknak a háború alatt is nagy jelentőséget tulajdonított. Kunfi viszont rokonszenvezett Károlyi antant-orientációjával. Az őszirózsás forradalom után Garami kereskedelemügyi miniszter lett. E posztot rendkívüli igényességgel töltötte be. Az ő miniszterségéhez fűződik többek közt a hídvámok megszüntetése, megindította a közúti villamos községesítésének munkáját, jogi alapokra fektette a magánalkalmazottak addig teljesen szabályozatlan helyzetét. Régi tevékenységének szinterét, a Népszava szerkesztőségét csak egyszer-kétszer volt ideje felkeresni. Minisztersége során polgári demokratikus szellemben tevékenykedett. Elutasította a monarchista restauráció gondolatát, de szembenállt a forradalom továbbfejlesztésére, a szocialista átalakulásra irányuló elképzelésekkel is. Garami ebben a két párt egyesülésekor, 1919. március 21-én a végletekig következetes maradt. Miután a Vyx-jegyzék átnyújtásakor, a Berinkey-kormány lemondásakor határozottan ellenszegült annak, hogy a szociáldemokraták „megoldhatatlan helyzetben megoldhatatlan feladatot" vállaljanak —március 21-én nemcsak a kormányból, a pártvezetésből, hanem az egyesült pártból is kilépett. A proletárdiktatúrával — polgári demokratikus alapon — szembenállt. 1919 márciusában Svájcba ment, ahonnan a Tanácsköztársaság megdöntése idején Ausztriába távozott, majd rövid időre hazatért. Hamarosan kitűnt, hogy polgári demokratikus elgondolásai irreálisak. A fehérterror elől ismét emigrált. Tíz évig főleg Ausztriában élt, ez idő alatt elhatárolta magát a Tanácsköztársaságtól, a kommunistáktól, a Bécsben élő, a Világosság csoportban tömörült centristáktól, de elhatárolta magát az itthoni jobboldali pártvezetéstől, Peyeréktől is. Mikor a Bethlen— Peyer paktum ügye kipattant, és az ügyet a II. Internacionálé végrehajtó bizottsága tárgyalta, Garami a megbeszélésre nem ment el, mert „nem akart Peyerékkel közös levegőt szívni". Egyébként az, hogy a baloldali és centrista emigrációval nem értett egyet, a horthysta rendőrséget nem befolyásolta abban, hogy — legalábbis a húszas évek elején — ne vegye egy kalap alá a teljes emigrációt. A húszas évek vége felé azonban — részben a honvágytól kínzott Garami sürgetésére, részben az MSZDP megtépázott tekintélyének visszaállítása céljából, mint erre Kende János tanulmánya rámutat, részben az uralkodó osztályok képviselőinek belátásából, hogy az MSZDP „mostani vezetőit messze meghaladó képességei és szélesebb látóköre" minden szempontból alkalmasabb partnerré teszik Garamit Peyernél és társainál — amnesztiát kapott és hazatért. Első hazai megnyilatkozása azonban igen rossz. A Népszava 1929. november 10-i számában megjelent „Jobbra is — balra is" című, hamis és káros hatású vezércikkében a kommunistákat a fasisztákkal azonosítja. „Bár Magyarországon minél keményebb az antidemokratikus uralom, annál többen vonzódnak a bolsevizmushoz, vagy annál többen hisznek benne..." — írja sajnálkozva. Az agrárkérdést illetően — a tapasztalatok alapján — módosult a véleménye. Már tisztában van a paraszti tömegek állásfoglalásának súlyával. Mégis, rövidesen igen éles összeütközésbe került az MSZDP vezetőivel. Részben személyes sérelmek érték — mind képességeihez, mind a múltban viselt tisztségéhez mérten kevés erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesült —, részben igen élesen birálja a párt belpolitikáját, melyet az jellemez, hogy az ellenforradalmi korszakot már lezártnak tekinti, be kíván illeszkedni a Horthy-rendszerbe. Ezúttal az olasz szocialisták példáját tartja követendőnek, akik a fasiszta parlamentben nem vállalkoznak a statiszta szerepére. Széles tömegakciókat követel. E követelés természetesen helyes és célravezető lehetne — ha a kommunistáktól és szimpatizánsoktól Garami már eleve nem határolta volna el magát. Garami most is, akárcsak lényegében egész pályafutása során, a liberális burzsoáziával való együttműködés politikáját képviselte, a gyakorlatban polgári demokratikus platformon állott. Ellenzéki volt a horthystákkal szemben, de a kommunistákkal, a forradalmi munkásmozgalommal szemben is. így azután mindinkább elszigetelődött, tevékenységi köre leszűkült. A Peyerékkel való ellentétek 1931-ben, alig egy évvel hazatérése után Garami második emigrációjához vezettek. Onnan már csak 1934-ben tért haza, súlyos betegen. 1935. május 28-án egy budapesti kórházban meghalt. Az emigráció, a hazától, a gyökerektől való kényszerű elszakadás a munkásmozgalom résztvevői számára különösen tragikus. Kiváltképp, ha végre visszatérve, világossá válik, hogy a hazai körülmények, a légkör, a cselekvés mozgástere más, mint amit a hoszszú emigrációban elképzeltek, és újabb szakításra, újabb távozásra kényszerülnek. Amikor egybegyűlt a sok csöpp és túlcsordult a keserűség pohara. Még tragikusabb, ha ehhez saját, súlyosan hibás politikai vonalvezetésük, megalkuvásuk is hozzájárult. 34