Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Preisich Gábor és dr. Szűcs István: Hozzászólások a budapesti agglomeráció vitájához

ugyanannyi lakószobát jelent, mint 500 ezer lakás 2,2 szobával számítva. Úgy vélem, nem kell megválaszolni azt a kérdést, hogy 1970-ben e szempontból megoldódott volna-e a budapesti lakáshelyzet. Lakáspolitikánk középpontjában hosszú évek óta, és még valószínűleg jó pár évig az a követelmény áll, hogy minden családegység részére önálló lakást kell biztosítani. Az 1970. évi népszámlálás időpontjában Budapesten az átlagos családnagyság (az egyedülállókat is beleértve) 2,45 fő volt. A viszonylag csekély hibahatárral rendelkező demográfiai prognózisok szerint ez az átlagos családnagyság 15—20 éves időtávlatban változatlan marad, vagy esetleg igen kis mértékben csökken, ezt követően pedig valamelyest emelkedhet. Ezért a távlati célok megfogalmazása során a lakásigény szempontjából — bizonyos optimizmussal — 2,6 fős átlaggal számolunk. Ebben az esetben a példaként említett 2 millió fő elhelyezésére nem 500 ezer, hanem 770 ezer lakásra lenne szükség; az eltérés beruházási igény szempontjából 100 milliárd forintos nagyságrendű! igy e kérdés beható elemzése nem kis jelentőségű. Mivel az átlagos családnagyság lényegében állandónak tekinthető, ezért a lakásonként elhelyezhető személyek száma attól függ, hogy milyen mértékben vesszük figyelembe két család (ún. kétgenerációs) együttélését. A szociológiai vizsgálatok Európa-szerte régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A nálunk végzett szociológiai vizsgálatok teljesen egyértelműen arra a tendenciára mutatnak, hogy a korábban s főleg falun széleskörűen kialakult, és részben elfogadott többgenerációs együttélés — a tudati viszonyok változása és egyéb okok következtében — főként a nagyvárosban elfogadhatatlanná válik. A családok megítélése szerint az ideális megoldás az, ha a szülők és az önálló családdal rendelkező fiatalok egymás közelében, de külön lakásban laknak, elfogadható megoldás, ha egymástól távolabb, de természetszerűleg külön lakásban laknak, és általában elfogadhatatlan, ha egy lakásban kényszerülnek élni. Európa csaknem minden országában erre a megállapításra jutcttak; érdekesség talán, hogy Budapesten e tendenciák még határozottabban jelentkeznek. Az általunk alapul vett 2,6 fős átlagos laksűrűség azt jelenti, hogy a lakások kb. 5%-ában számolunk társadalmi igényként jelentkező kétgenerációs együttéléssel. Fodor László javaslata szerint az együttélés a lakások 60%-ára terjedne ki. Lakáspolitikánk az előzőekben vázolt gondolatmenetet magáévá tette, és ennek megváltoztatása, a családok többségében az együttélés kikényszerítése, megítélésem szerint elképzelhetetlen. Lakásigény Lakásigényen a szociológiai kutatómunkában használatos, de kevésbé közismert fogalmat, a „lakóhelyi elvárásokat" értjük. Ez lényegében az emberek tudatában kialakult és arra vonatkozó elképzelést jelenti, hogy milyen lakásban, illetve lakóhelyi környezetben, és hol szeretnének élni. A tudati viszonyok változása során a lakóhelyi elvárások tartalma viszonylag gyorsan és lényegesen változik. Ennek néhány főbb elemét a szociológiai vizsgálatok is kimutatják. Példaként említjük meg, hogy az utóbbi tíz év során a fürdőszobára irányuló igény szinte minden társadalmi rétegben egyöntetűvé vált, vagy például a korszerű fűtésre irányuló igény, mely korábban szűkkörű volt, ma már — társadalmi rétegenként eltérő mértékben — a lakosság nagyobb részénél kimutatható. A lakásnagyságra irányuló igény változását mutatja, hogy az elvárásokkal megegyező szobánkénti laksűrűség 10 év alatt 1,7 főről 1,2 főre csökkent. A tágabb lakóhelyi környezetre irányuló igény lassabban változik, de sokkal bonyolultabb összefüggéseket takar. Az elmúlt években lakáspolitikánk középpontjában a mennyiségi lakásigény kielégítése állott, mert a társadalom igénye elsősorban erre irányult. A mennyiségi lakásigénnyel párhuzamosan azonban már a korábbi években is kimutatható volt a minőségi elemek egyre szélesebb körű jelentkezése. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés során a menynyiségi lakásigény tartalma átalakul és minőségi elemeket vesz fel. A helyzetet — kissé leegyszerűsítve — úgy lehetne jellemezni, hogy korábban az embereknek lakásra volt szükségük, mindegy, hogy hol. Ez az időszak azonban már elmúlt. A társadalmi lakásigény keretében a beépítési mód, a lakóhely városszerkezeti elhelyezkedése egyre határozottabb — demográfiai csoportonként, társadalmi rétegenként eltérő — módon jelentkezik. A nagyvárosnak — többek között — egyik fő vonzereje, hogy különböző típusú és jellegű lakóhelyi környezetek (városrészek) széles skáláját foglalja magába, s ezáltal a lakóhely megválasztásának szabad lehetőségeit biztosítja. Budapest városrészeit e szempontból négy fő csoportba lehet sorolni, melyekben a lakosság jelenlegi megoszlása nagyjából a következő: tömör beépítésű régi városrészben lakik új lakótelepeken társasházas területeken családiházas területeken egyéb területeken Összesen: 800 ezer fő 300 ezer 200 ezer 600 ezer 100 ezer 2 000 000 fő A lakóhelyi környezetnek e fő típusai különböző előnyökkel és hátrányokkal rendelkeznek, de kétségtelen, hogy minden városrésznek megvan a maga törzslakossága, mely városrészével azonosult, azt szereti, ott akar élni, még akkor is, ha tisztában van a városrész hátrányaival, problémáival. Ezt a legvilágosabban az Újpesten végzett szociológiai vizsgálat mutatta. Köztudott, hogy Újpest központja teljes átépítésre kerül, és ennek során csaknem minden család áttelepülni kényszerül. Fodor László hipotézise e problémára a választ a következőképp fogalmazza: „A kérdés csak az, hogy az új városrészek, ahová a lakosság áttelepül, hol épülnek meg." Az újpesti családok viszont e kérdésre úgy válaszolnak, hogy túlnyomó többségük (82%) mindenképpen Újpesten szeretne maradni. A többiek (18%) viszont megjelölték, hogy — többnyire konkrét okok következté-30 ben — a város mely területére kívánnak áttelepülni. A szociológiai vizsgálatok eredményeiből összefoglalóan azt a következtetést lehet levonni, hogy Budapest fejlesztése során, az új lakóterületek szükséges mértékű kiépítése mellett, előbb vagy utóbb meg kell oldani minden egyes meglevő városrész helyben jelentkező problémáit, a lakásállomány korszerűsítését, az intézményhálózat bővítését, a közlekedés és közműellátás terén jelentkező feladatokat stb. Ez a lakosság többsége részéről felmerülő jogos igény és mint ilyen, általános politikai követelményként is megfogalmazható. A meglevő városrészek átépítése során az építendő lakások száma — kisebb-nagyobb mértékben — meghaladja a bontandó lakások számát (Újpest esetében pl. a kétszerese), így a lakásállomány növelése jelentős mértékben új lakóterületek kiépítése nélkül oldható meg. Budapest városrendezési terve — több más mellett — erre az alapelvre épül fel. Van-e „külön Budapest"? Fodor László szerint a koncepció-alkotás időszakában a következőkből kell kiindulni: „Nincs külön Budapest, mint nagyváros, és nincs külön 44 település, mint alacsony családiházas terület." Úgy vélem, ez a megfogalmazás feltétlenül kiegészítést igényel. Megítélésem szerint a budapesti agglomeráció Budapestből mint nagyvárosból (mely egymagában is különböző jellegű részekből tevődik össze) és 44 környező településből áll. Ezek mindegyike többé-kevésbé önálló település, a saját múltjával, történelmi kialakulásával, sajátos arculatával, ideológiai értékeivel, a településsel azonosult lakosságával, mindennapi életével. Az agglomeráció összesen 45 települése közül Budapest vitathatatlanul külön figyelmet igényel. Ennek részletes indoklására, azt hiszem, nem szükséges itt kitérni. Úgy vélem, hogy a budapesti agglomeráció fejlesztése során az idetartozó települések ill. városrészek közötti agglomerációs összefüggéseket messzemenően figyelembe kell venni. Nyilvánvaló, hogy a Budapest környéki települések fejlesztésére az eddiginél nagyobb gondot kell fordítani, és a korszerű élet lehetőségét egyre inkább meg kell teremteni. Meggyőződésem azonban, hogy a helyi adottságok felhasználása, azoknak a műszaki-technológiai lehetőségekkel való egybevetése a legcélravezetőbb és gazdaságilag is a legkedvezőbb megoldást hozza. E cikk keretében nincs mód arra, hogy ezeket a rendkívül bonyolult, sok összefüggés figyelembevételét követelő és helyenként nem tisztázott kérdéseket kellő részletezettséggel tárgyaljam. A célom az volt, hogy a budapesti agglomeráció fejlesztési kérdéseinek megítéléséhez, azokat főként a demográfia és a szociológia szemszögéből megvilágítva, további szempontokat adjak. A budapesti agglomeráció fejlesztése állandó, szisztematikus várospolitikai és településtervezési munkát igényel. A „Budapest" hasábjain kialakult vita e munkához adhat további gondolatokat, szempontokat, és ezáltal e munka eredményességét fokozhatja.