Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Karinthy Ferenc pesti szíve III.

engedett; hümmögve mustrálgattam a tekercset. — És el tudná küldeni gyorsáruként Miskolcra? — kérdeztem. — Ugyan, uram, nincs nekem arra kocsim, emberem, hogy a vasútra vitessem. Erre mint vérbeli fogyasztó, taxit rendeltem, mind a két véget kifizettem, s együtt beraktuk a kocsiba. Én mutattam a sofőrnek, hogy merre hajtson: balra fordultunk a Nagy Sándor utcán, vissza a Vadász utcán, Bank utcán, s így megkerülve a háztömböt, éppen a szőnyegkereskedéssel szomszédos redőnykészítő, egy régi üzletfelünk boltja előtt álltunk meg, persze úgy, hogy a sarok eltakarjon. Ott dupla áron, méterenként 24 pengőért egyben átvették az egészet: csaknem ezer pengő tiszta nyereséget vittem haza Bélának." Ezt a szerepet Esti Kornélék sem alakították volna jobban. De kérdés, hogy végig csinálták volna-e az ezerpengős haszonig, vagy megelégedtek volna a játék és az alkudozás örömével. Aranyidő Karinthy Ferenc nemzedékének életében a háború volt a férfivá avatás szertartása; véresebb, kegyetlenebb bármely óceániai törzs avató rítusánál. Hogy többször visszatért ehhez a nagy témához, az természetes. De ahányszor nekiült, mindig újított, szembesítve egykori élményeit gazdagodó írói eszköztárával. Egész családfája formálódott így a nagy budapesti kalandnak. Az első még csak próba volt, bár sikeres próba: Szabadság című novellája 1948-ban egyszersmind utóhang a Kentaur regényhez. A novella Ősi Ivánja izmosodott a Budapesti tavasz hősévé, Pintér Zoltánná. Beregi Lajos, az Aranyidő óvóhelyi amorózója linkebb és önzőbb, mint két elődje. Mintha szükségét érezte volna az író, hogy egy Pintérhez hasonló belemenős figurát rajzoljon, de hősi gesztusok nélkül. Végül a Gellérthegyi álmok két szereplője, a Fiú és a Lány azt próbálja ki — egész estét betöltően —: végig lehet-e úgy játszani Buda ostromát, hogy a háború a színfalakon kívül marad. Túl sanyarúan jellemzem ezt a jól sikerült színdarabot? Nem hiszem. A Lány ezt mondja utolsó monológjában: „Elegem volt ezekből a redőnyökből, fekete vásznakból, hallod? Az örökös lámpafényből, hogy sose tudjam, milyen napszak van. Ebből a bezárt dobozéletből, müvilágból, amit az igazi helyett találtunk ki magunknak. . . Mikor nyitjuk ki már az ablakokat ? Hogy reggel legyen, és kinyisson a pék meg a tejes, és a csarnokban a kofák, és hordóból árulják a káposztát, és ott nyüzsögjünk és válogassunk és alkudozzunk. És dél legyen, és a Belvárosban a presszók elé kitegyék az asztalokat a langyos járdára. Es este legyen, és moziba menjünk, és gyalog haza a Körúton, és spricceljen le az öntözőkocsi. . . Elég, elég, elég ebből a bábszínházból! Nyár legyen és Duna legyen, és a Dunán hidak, és a vízen jöjjön egy hajó, és a hídnál hajtsa le a kéményét, és mély tisztelettel emeljen kalapot nekem. És tél legyen, és ródlizz velem a Gellérthegyen, és vágj kupán egy hógolyóval, és szálljon és röpüljön velünk a ródli, és mindig szeress. És most már ne játsszunk tovább. . . (Dörgés, ágyúzás.) Félek." A Gellérthegyi álmok szereplőpárja nem éri meg a felszabadulást. Legalábbis a függöny leeresztéséig nem. Tovább játsszák a „híresembert" L-lel. De ha nem volna itt vége a darabnak, egy következő akna vagy bomba már telibe találhatná őket. A néző így kissé borzongva tapsolhat az életben maradt párnak. Beregi Lajosról, aki egyik asszony ágyából a másikéba szaltómortálézik az ostrom heteiben, csak úgy mellékesen derül ki a végén, hogy „sárga csillag viselésére kötelezett" lett volna. Őt a történelem nem hozza ki a sodrából. A felszabadulás óráiban ugyanúgy gusztálja a nőket, mint lent az óvóhelyen. „Érdekes, vizsgálgatta, ez a Huszárné a pincében sokkal idősebbnek látszott: egészen formás az alakja, s így kifestve, szemüveg nélkül, az arca is jobban mutat. . . Majd mégis inkább az orosz nőt, a harisnyát vette szemügyre. Fiatal volt, gömbölyded, rövid szoknyában, a hátán átvetett géppisztoly, kerek kis kucsmája a kontyán ült, ábrázata komoly, figyelmes. Nem is csunyus, állapította meg Beregi, de a katonák is siettek tovább, s a harisnya is elvonult." Az óvóhelyek, búvóhelyek nyomott levegője után még egyszer kinyílik a panoráma: Beregi útnak indul Bajára, hogy kinyissa kiskereskedését, s Nellije, akihez olyan hűtlen volt, elkíséri a Boráros térig. ,,. . . a Kálvin téren, a Lónyai (Szamuely) utcán át bandukoltak kifelé: Budáról ágyúszó, lassú morajlás hallatszott, egy lövedék sivítva húzott el a fejük fölött, s csapódott be messze a hegyek közt. Az idő derült, langyos volt, az utcákon elég sokan mászkáltak, már a torlaszokon, omladékos helyeken át is ösvényeket tapostak ki. A Bakáts téren Beregi vett egy újságot, jártában belenézett, gépiesen hátralapozott. — Na, mozog már a Fradi is — jegyezte meg. — Itt van, hogy keresik össze az embereket." Bármennyire vigyázott Karinthy Ferenc az Aranyidő befejezésében a tényszerű, szinte száraz fogalmazásra, ebbe a „mozog már a Fradi..." mondatba belelopózott valami a gellérthegyi Lány tirádájának szimbólumalkotó pátoszából. A Budapesti tavasz befejezését már az első formában, a regényben is filmes módra komponálta. Egy óvóhely sarkából elővarázsolt a befejezéshez egy zenekarra való rongyos, borostás magyar katonát, teljes hangszerkészlettel. Turumbék, a szovjet katona („Nyem ruszki, kirgiz!") kiadja a vezényszót: ,,— Muzika!. . . Szabad, te magyar! ..." S rövid vita után, hogy ajánlatos-e az Istennel kezdődő Himnuszt játszani, meg hogy lám az Internacionálét kellett volna megtanulniuk — megszólalt a zene, a Rákóczi-induló. „A szakállas karmester — valaha kövér, vörös fickó lehetett, de most csak lötyögött rajta a zubbony — kiállt a sor élére, botját magasba emelte: a menet sippal-dobbal, eget-földet hasogató csinadrattával megindult az Apponyi tér felé. A trombiták a hosszú hallgatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és verték, mintha az életükért muzsikálnának. Kiégett üzletek és szétrobbantott betontorlaszok, lódögök, szakadt huzalok között vonult a tépett, sántikáló kis csapat a szürke, hideg téli reggelben, egy ledőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang magasan szállt, és csattogó, harsogó dallamokkal töltötte meg a Belváros gyászoló utcáit. Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá álltak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Olyan rég nem szólt itt zene: nézték, hallgatták ezt a csodát, férfiak és nők szemüket törölgették, nevettek és sírtak." Lehet, hogy nem muzsikált ilyen zenekar az Apponyi téren a felszabadulás első napjaiban. Lehet, hogy szovjet zenészek voltak, s a pesti folklórban változtak át Rákóczi-indulót fújó szegény magyarokká. Lehet, hogy csak jól illettek ide, ezért születtek meg. A regény már húsz év óta éli önálló életét, s egyre kevésbé szorul perrendtartásszerű bizonyításra. Látomások Karinthy Ferenc makacs realista. Nem neki találták ki azt a zörgő irodalmi masinát, ami szemernyi életanyagot vattacukor módjára felfúj. De a legpuritánabb írói világban is helyük van az álmoknak, látomásoknak. S a rongyosok katonazenekara sem magányosan muzsikál életművében. Felelnek neki korábbról, a Szellemidézés regényből Petinek, a halálra készülő érzékeny ifjúnak látomásai. Ábrándvilágának megalkotásához technikai segítséget kap Peti: a vurstli gyorsfényképészétől. Ligeti bolyongása filmjelenetek módján kezdődik: „Polgárok, házmesterek tülekednek a járdán, dolguk után siető hangyák. . . De kint a Ligetben dér lepte még a pázsitot és a kopasz fák fagyot lehelitek... A műjégpályán volt valami mozgás, bricseszes alakok forgolódtak, egyik lábukat előredugták, azután nőkbe karoltak, s együtt siklottak a jégen. . . Kijjebb a vurstliban megmerevedett a világ, minden le volt zárva, bedeszkázva, a barlangvasút, hajóhinták, óriáskerekek várták a tavaszt. Kongott a lépése, ahogy végigment a bódék között. Arrébb a gyorsfényképész mégis nyitva volt. Peti összeszámolta a maradék pénzét, és betért. A mester a kályha mellett kuporgott, de ahogy megszólalt az ajtóra szerelt csengettyű, készséggel sietett elő. Peti hűvös előkelőséggel viselkedett, nem mondta éppen, de éreztette, hogy igen magas rangú arisztokrata, őrgróf vagy herceg, akinél nagyúri szeszély, hogy nem a Belvárosban, hanem éppen itt akarja levétetni magát. . . Hosszú fontolgatás után két felvételt készíttetett, az egyiket indus alkirályi egyenruhában, rövid, gyémánt markolatú tőrrel az oldalán, a másikat pedig léghajón, amint felröppenve búcsút int az alant elterülő Budapestnek." Máskor egy barátjának fejti ki Peti, zöldvendéglő asztalánál, miképp lát ő bele — iskolai óráiról ellógva — a világ titkaiba. De ezek a titkok roppant egyszerűek. Mintha valaki iskolában, kórházban vagy börtönben ábrándozna: milyen lehet odakint. „Színes különös világ tárul fel annak, aki a függönyt fellebbenti, csak persze meg kell lebbenteni. A lég megtelik piros, zöld és sárga madarakkal, fellegek úsznak a Sashegy felett, és kíntornák, sípládák zenélnek a budai utcákon. Tudod-e öregem, hogyan éled a környék a tavaszi szelek nyomán, mikor a Villányi úton stráfkocsik száguldoznak ? Meg azt, miképp folyik a munka a házépítések körül, s micsoda öröm, ha hosszas figyelés után azt látom, hogy elérték a kitűzött magasságot, s földíszített fát tűznek a meztelen vázra?" 1944-ben írta Karinthy Ferenc a Szellemidézést. Amire Peti azt mondja, hogy a fátylak fellebbentése, az csupán a lágymányosi építkezéseknek, a világválság utáni rövid konjunktúrának kissé kiszínezett, mániásán felhangolt képe. Van azonban egy fantáziatörténet a regényben — Jancsi, a széles termetű filozófus meséli el —, amelyben csakugyan titkok fátyla lebben. Gyalázatos, 1944-es titkoké. „Képzeljétek el... — így kezdték történeteiket; kifejlett műfaj volt ez baráti körükben. Képzeljétek el, hogy ismeretlen vendégek állítanak be egyszer este, mikor így együtt vagyunk. Nem, ezeket mégsem látta még senki, de mindenki azt gondolja, hogy a másik ismerősei. Ruhájuk rossz, kopott és szakadt, színes, vastag ingeket hordanak: hatalmas, marcona kültelki alakok, borzas hajjal, szűk homlokkal és gyanús, nyomott tekintettel. Egyiknek óriási piszkos, átvérzett kötés van a fején, a másik arcát hosszú, mély sebhely szakítja át, fekete flastrom takarja el szemét." Ez eddig még akár Kosztolányinovella is lehetne, a zsúr riadalma az alvilági figurák láttán. De a folytatása már borzongatóan .jóslatszerű: „ — .. . Hajnal felé a házmester, amikor nyitja a kaput, különös alakokra, furcsa menetre lesz figyelmes. Szálas, marcona fickók haladnak szótlanul lefelé, s kettő-kettő lepedőkből összecsavart hosszúkás göngyölegeket cipel ki a kapun, le a Duna-partra, a hajnali ködben. Ott lerakják a jégbe, hóba, ahol a téli Duna a megfagyott partokat fűrészeli. Senki azokhoz a göngyölegekhez nyúlni nem mer, csak a szél fújja, hó veri, jég rágcsálja őket. Ott lesznek azok még hetek múlva is, amikor majd burkuk is, tartalmuk is foszladozni kezd az elhagyott rakparton, ott cibálja őket a téli víz, borzalmára az idetévedt járókelőknek, s még a kutyák is, ha erre cserkésznek a híd felől, kísérteties üvöltéssel kerülik el ezt a helyet." Bármilyen közel is volt már akkor a nyilasok géppisztolyos Duna-parti apokalipszise, mégis próféciának kell tekinteni Jancsi látomását, rohamosan beteljesedett realista rémálomnak. 23