Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Karinthy Ferenc pesti szíveII

vei veszi a paloiásított bérház (vagy bérházzá ereszkedett palota) lépcsőit, igazában öt történelmi lépcsőfok között ugráltatja képzeletét: az igazi középkor; ennek utánzata, amiben a házat építették; az ő jelene; a jövő, amikor visszajön elandalodni; s végül, ki nem mondva: mikor majd az apja emlékének (s talán az ö emlékének) tiszteletére idezarándokolnak mások. A Szellemidézés színpadi változatának más a tájolása. Aki járatos a Karinthy-irodalomban, itt érzi magát otthon, a Gellérthegyre néző lakás amábilis konfúziójában. „ Igen változatos berendezés, jó bútorok, de a legkülönbözőbb stílusokban. Nagy asztal, székek, két masszív, lila bársonnyal bevont fotel; ugyanebből a garnitúrából való a kanapé, de piros ripsszel áthúzva. Kissé elfakult csipkék, teritők. Pianínó, akvareltek, jók s rosszak vegyesen, két-három metszet, fényképek és egy hatalmas, remekművű festmény, amely a ház úrnőjét ábrázolja, tíz évvel ezelőtt, királynői tartásban. kék velúrban, nagy brossal. Rengeteg könyv mindenütt, tarka összevisszaságban, állványokon, szekrényben. a szekrény tetején, pianínón: erőien hiányos sorozatok, hányódó lexikonkötetek, Marczali, Rrehm, a Remekírók, folyóiratok, verseskötetek . . . Hátul nagy. széles erkély, amelynek csak a részlete látható; szárnyas, iivei'es ajtó, tát;as ablakok nyílnak rá, kilátással a távoli Gellérthegyre." A sok lágymányosi leírás hatására az olvasó a Verpeléti útra képzelné ezt a Gellérthegyre néző lakást. Pedig nem ott volt, hanem az Üllői úton, a hatodik emeleten. Onnan lehetett átnézni a tetők fölött Budára. Ha pedig kilépünk az erkélyre . . . A kép folytatása már valóban a Lágymányosról való, a Baracklekvár című fergeteges elbeszélésből. Karinthy Frigyes néhány percre egyedül marad odakint a nyári éjszakában. „Lent, hat emelet mélységben a Verpeléti út kihalt volt, lámpái némán rezegtek a melegben, köröttük sűrű, izgatott szúnyogfelhő. A nagy bérház - roppant kályha — köveiben őrizte a júniusi nap hőjét; valahol magános léptek kopogtak, visszhangoztak a forró utcákban, majd sokára elhaltak. Szemközt az egyik ház tűzfalára alul futballkapu volt odarajzolva, mésszel. A dohánygyár homályos tömbje hosszan nyúlt el a sötétben, túl az a feketeség már újra rétek, a végtelen Bercsényi út mentén." Es itt, mintha fordított volna egyet Karinthy Ferenc a novella menetén. így ez az eszmélkedés az erkélyen nem az apára vall, hanem a fiúra. Neki pedig talán József Attila versei súgták a magányos tárgyakat eietre keltő éjszakai elégiák. Karinthyasabbra hangolni a képet mi sem könnyebb ennél. Csak fel kell pillantania az erkélyen állónak az égre, a csillagokra, s máris mozgásba lendül az ismerős gondolatlánc : „Mi ez a tűhegynyi kis föld, ez a csöppnyi naprendszer, ez a törpe tejút is a maga nyomorult százezer fényével a ködhalmazok fölséges millióihoz — ide legyünk örökké leláncolva? . . ." így most már rendben volna az eszmélkedés az erkélyen. Az csak a hibája, hogy banális. Mintha a fiú is unná már apjának űrfilozófiáját. Nincs miért félteni Karinthy Ferencet. Érzi, s mindjárt ki is igazítja a megbillent egyensúlyt. Az apa visszamegy a már kedvetlenül ricsajozó társaságba. Hallgat. Aztán írni kezd a kis piros noteszba „apró, sebes betűivel": ., . . . íme nincs bosszú és hála se többé Mert valahova utazni kell nem tudom hová Ahol minderre úgyse lesz többé alkalom. Még ezt is odaírta: Vers: gyalázatos század, mit tettél!" Hogy valóban megmaradt kis piros noteszból írta ezt ki Karinthy Ferenc, vagy csak belekomponálta ezt a jelenetbe, az már mindegy. Mindenképpen hiteles így a portré. A pesti Latin Negyed Kétfajta története, két hőse van az Hgyetem tájairól. Az egyik, nem is nagyon hős ő maga. Hogyan lett, sok akadályon átvergődve, egyetemi polgárrá. A másik, akinek nagyobb dolgok sikerülnek: Ösi Iván, az Hgyetem legelszántabb filosza. John Updike jócskán lekésett Kentaurjával. F.zt a nevet hamarább kiérdemelte Ösi Iván, azzal, hogy olyan hőstettekbe keveredett, amiket egy nyelvésztől nem szokás elvárni. Ha jobban meggondoljuk, Karinthy Ferenc és Ösi Iván együtt tesz ki egy kettős lényt, egy mondjuk így hiperkentaurt. Az egyetemi pályafutások szokás szerint úgy indulnak, hogy végetér a nyár, kezdődik a beiratkozási tortúra. Neki, Karinthy Ferencnek sokkal hangsúlyosabban múlt el a nyár. Mert szeptember elejéig vendége lehetett Rózsi néninek, volt osztálytársa mamájának Balatonbogláron. De Pesten másik státus várt rá: az árva albérlőé. Apja a temetőben, anyja Amerikában. „Nem volt semmi dolgom a világban. Ődöngtem a forró utcákon, bámultam a nőket és éjjel nem mertem hazamenni a Sándor utcába, a rovarirtószagú ronda szobába, féltem, hogy megesznek a poloskák. Egy aranykoszorús ortopéd-cipész volt szemben, órákig elnéztem a kirakatában a gipsz-modelleket, a sok kacska, görbe, dagadt, eltorzult emberi lábat, amelyre itt mind megfelelő cipőt készítenek. A Rádió előtt kifüggesztett sok óra egybehangzóan vallott az idő elviselhetetlenül lassú múlásáról." Karinthy Ferenc tudja, hogy amit megír a város látnivalóiból, akár kirakati torzláb, akár óracsalád, az meg van örökítve. S jó érzékkel választja ki, hogy mi érdemes a megörökítésre. Nem a védett, számontartott műemlék, hanem a védtelen, de Pestre nagyon jellemző apróság. Első nekifutása az Egyetemnek mindössze ennyi volt: „Egyik délelőtt átballagtam a bölcsészkarra, a Múzeum körútra, böngészni kezdtem a hosszú felvételi hirdetményt. De már a közepénél abbahagytam: hiszen csak a beíratási díj, az ezernyi nyomtatvány, index, a kézfogó s egyebek ára olyan összeg volt, hogy én azt sehonnan elő nem teremthetném." Másodszorra a legendás Eötvös Kollégiumba pályázott. Nem vették föl. „Amikor kiléptem az épületből, néhány percig nem tudtam elindulni, csak a kapuból álltam kissé odább, hogy a jövő-menő kollégiumi tagok belém ne botoljanak. A Nagyboldogasszony út tömött lombja már hervadt, a vadgesztenyéken rőten sűrűsödött át az enyhe délutáni fény. Gyerekkorom vidéke volt ez, valaha ide jártunk, ezekre a rétekre rabló-pandúrozni, s meglovagoltuk a lépcső széles kőkorlát ait. Fentről, talán a társalgóból, most egy Mozart-trió hangjai szálltak a békés délutánba, a zenészek megmegálltak, és buzgón újra kezdték; diákok muzsikálhattak odafönt. Nem tudtam elszakadni a három hangszertől. belekapaszkodtam világos, tiszta dallamukba, és nem akartam semmi másra gondolni. Úgy éreztem magam, mint akit a Paradicsomból űztek ki, s most már nincs miért élnie." Két évet töltött még aztán mint sok mai egyetemista-jelölt munkával, míg odaállhatott kézfogásra Zambra Alajos dékán úr elé. A maga bölcsész pályáját igen sommásan és fanyarul intézi el: „Az egyetemi oktatás rendszere abban az időben bonyolult volt, bürokratikus, és éretlen fejje! is hamar rájöttem, hogy a tudomány közelében megfér a hiábavalóság, s a sok kiváló elme mellett akadt ott nem egy szószátyár is." A többit már Ősi Iván alkalmából mondja el a pesti egyetemi negyedről. Kentaur-társának regénye így kezdődik: „Budapesten nincs Quartier Latin, nincs olyan kerület, amely magán viselné az egyetemi városrész színes és félre nem ismerhető jegyeit. De azért egyes vidékein, útvonalain fel lehet lelni azt a jellegzetes, reggeli és déli nyüzsgést, amely az egyetemek és főiskolák közelségére vall. A Józsefvárosban az Üllői út és Baross utca mentén állnak az orvosképzés intézményei: a klinikák, kórházak és ambulanciák; beljebb, a Nemzeti Múzeum és Eszterházy utca vidékén, a Trefort utca körül a bölcsészek az urak, itt vannak a különféle filológiai és természettudományi intézetek is." Itt egy pillanatra meg kell állítanom az idézetet, hogy a majdnem harminc évvel ezelőtt készült és még korábbi évekről szóló leírást hozzá igazítsam a mai helyzethez. Az Eszterházy utca ugyanis nem sokkal ezután Puskin nevét vette fel, a bölcsészek pedig átplántálódtak a Váci utca környékére, elválva a „dögészeknek" hagyott Múzeum körúti háztól. „A Belvárosban az Egyetemi Könyvtár és a rektori hivatal környéke a jogászoké és a teológusoké. Ha a budai műegyetemet meg a gellérthegyi Eötvös kollégiumot is számítjuk, már végeztünk is. Ezek közt adódik aztán Budapest térképén az a néhány vonal, melyet ősztől tavaszig a serdültebb diákok rajzanak tele: a Budafoki és Nagyboldogasszony út, a híd, a Vámház körút, Egyetem és Magyar utca, Károlyi-kert, Üllői út. Reáltanoda, Baross és Eszterházy utca. Ide tartozik még az átjáróház, amely a Károlyi-kert és a Múzeum körút közt vezet a Központi Egyetemtől a bölcsészek és orvosok felé. Bent tábla hirdeti, hogy az átjárás ideiglenes és csak visszavonásig engedélyezett, a diákok azonban itt is átsétálnak kék és fekete leckekönyveikkel, nem is gondolva a jövőre: mi lesz, ha egyszer hirtelen lezárják majd a kaput ?" Ösi Iván a Tihanyi Alapítólevélben olvasható rejtélyes kangrez szó megfejtésére teszi fel az életét. Legalábbis a Kentaur című regényben erre, s ezért keveredik nevetséges és veszedelmes kalandokba. Mert valakinek vagy valakiknek nem tetszik, hogy éppen ekörül motoz. A titkot nem sikerül megfejtenie Ősinek. De azért nem hervad el a kedve. A regény utolsó oldalán autón száguld egy barátjával, s a motor zúgását túlordítva ezt közli vele: Nagyon kicsik vagyunk ... De azért valamit mindig csinálni kell. Hallod? Most már folytatom. Azt hiszem, jó nyomon vagyok. Két évvel a Kentaur megírása után, 1948-ban írta Karinthy Ferenc azt az elbeszélését, amelyben a jó nyomon járó Ösi beváltotta szavát. Csinált valamit. Mégpedig akkor, mikor éppen tettekre volt legnagyobb szükség: Pest ostroma idején. Barátja, aki beavatja a „munkába", ezt kérdezi az óvóhelyen a bölcsészek bölcsészétől: — Fütyülni sem tudsz? Tudniillik az lesz a dolgod . . . Figyelni kellett, s ha baj volt, füttyel jelezni, míg barátai német kocsikat, tankokat robbantottak. „Senki se járt az éjszakában; sietve haladtak előre, bujkáltak a romok közt, kerülgették az utcára roskadt házak törmelékhegyeit. A Józsefváros szürke zegzugai, a havas, kormos, buktatás utcák benyelték őket, a három férfit, aki a másfélmillió közül kimerészkedett a föld színére. Mikor a Stáhly utca sarkára értek, a Keleti irányából néhány géppisztolysorozat hallatszott. Piros, aki legelői ment, megállt, hátát meggörbítve hallgatódzott. — Közel vannak — mondta. A Vas utcában egy emeletes harckocsi sötétlett." Aztán robbantanak. De füttyösből előlép Ösi, mégpedig egy maga tervezte akcióval: lelövi a nyilas tömbparancsnokot. 23