Budapest, 1975. (13. évfolyam)

6. szám június - Wellner István: Új pihenőpark a Hajógyári szigeten

Heltai Jenő elbeszélése A halál és az orvos Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a városligetben, Morbidusz doktor szanatóriuma előtt. A libériás lakáj, aki összefont karral, némán ült mindeddig a kocsis mellett, leugrott a bakról. Hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok, és mindenekfölött Morbidusz doktor, a szanatórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere. A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászolódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült a borravaló előrevetett árnyékában. — Gyorsan! Gyorsan! — mondta a lakáj izgatottan. — Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr halálán van . . . A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktort ilyenkor fölkelteni meri, annak legalábbis milliomosnak kell lennie. Habozás nélkül fölrohant a tanár hálószobájába, ráncigálni kezdte a lép- és epeoperációk nagymesterének a hálóingét. Morbidusz doktor nagy nehezen fölébredt; eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy valami kegyelmes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni kezdett. Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burkolózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tisztelettel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját. — Kihez megyünk? — kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba. — A kegyelmes úrhoz — mondta a lakáj. — Jó, jó — türelmetlenkedett a professzor —, de a neve? Mi a neve? — A Halál — felelte a lakáj csöndesen. Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult. Mikor Morbidusz doktor ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes nevet meghallotta, kínosan elnevette magát: — Álmodok! Álmodok! Zsebébe nyúlta kis ezüst gyufatartóért, és meggyújtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor rémülten vette észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá: önön ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutat neki. — Hm! Talán mégsem álmodok. Belül a kocsi feketa posztóval volt bevonva. A tanár mind kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak a dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalában gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll. Kinézett az ablakon. És megnyugodva mondta: — Mégiscsak álmodok. Ez nem valóság .. . Alig öt perce hagyta el a szanatóriumot. Most fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe oszlott. — Ez nem valóság — ismételte a tanár, de már kevesebb meggyőződéssel. — Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi történhet velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most történik első ízben, hogy a Halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú magtiszteltetés. Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemas izgatottsággal várta, mi történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg meghal. De ezt a kombinációt nem látta valószínűnek. Otthon is maghalhatott volna ágyában; emiatt aligha kellett erre a fantasztikus ismeretlen vidékre jönnie. — Másról van szó — mondta magában. Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja. Ott állt a lakáj, kezében a cilinder. Udvariasan meghajolt: — Méltóztasson. A tanár kiszállt, körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet bágyadtan világított meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák, börtönök udvarain van éjszaka ilyen csönd és szomorúság. A lakáj előresietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte: — Tulajdonképpen mit akarnak velem? A lakáj nem felelt. Ujját ajkára illesztette, mint a régi romantikus szomorújátékokban a titkolózó színészek. A tanár kedvetlenül ballagott mögötte. Hosszú és szűk folyosó végén álltak meg egy ajtó előtt. A lakáj kopogtatott. — Ki az? — kérdezte belül egy hang. — Itt van a tanár úr — jelentette a lakáj alázatosan. Az ajtó két szárnya kipattant, a szűk folyosóra vakító világosság tódult ki. Morbidusz doktor egy pillanatra eltakarta kezével az arcát. De máris ment befelé a szobába. Ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az első pillanatban üresnek látta a szobát. — Tessék leülni — mondta a lakáj. — A kegyelmas úr rögtön jön. Morbidusz doktor leült, és idegesen, izgatottan nézett körül. A halántéka lüktetett, a szíve rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és cinikus ember volt is, érezte, hogy valami nagy és félelmetes dolog történik vele. A következő pillanatban megjelent a Halál. Fáradtan mondta: — Én hivattam a tanár urat. Bocsássa meg, hogy ebben a késői órában idefárasztottam. Morbidusz doktor fölállt, és mélyen maghajolt. Nyugodt volt, sőt derült. Majdnem elnevette magát. Nem, nem ilyennek képzelte a javíthatatlan gyilkost. Ha nem számított is arra, hogy a hagyományos kaszás csontváz embert látja majd panyókára vetett fehér lepedővel, mégis valami túlvilágit remélt, valami impozánsát és megdöbbentőt, vagy valami nagyon szelídet. Da ez a Halál ... ez alacsony, töpörödött, vékonypénzű öregemberke volt, a derekáig sem ért. Arcán százezer ránc, a keze, a lába akkora, mint a gyermeké. Óriási bacilus, ez volt a kegyelmes úr. Királyi voltát csak nehéz bíborköntöse árulta el. A Halál intett, a tanár újra leült. A Halál megszólalt. Panaszkodni kezdett: — Nagy bajban vagyok. Nagybeteg vagyok. Attól félek, hogy meghalok. Morbidusz doktor értelmetlenül, bambán bámult rá. Zavarodottan dadogta: — Nem jól értettem a kegyelmes urat. Hogyan tetszett mondani? — Nagyon jól értette — szólt a Halál szomorú mosollyal —, csak egy kicsit furcsán hangzott az, amit mondtam. És csak azért furcsán, mert én mondtam. Ha más mondja . . . Vagyis attól félek, hogy meghalok. — A kegyelmes úr tréfál . . . — Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hívattam volna. Ismerem a doktorokat. Ha valaki ismeri, én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben megbízok. — Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg kitüntető bizalmát, de . . . — Ne vitatkozzon velem. Beteg vagyok, ezt megállapítja majd ön is, mihelyt megvizsgál. Hogyan jutottam hozzá, nem tudom. Egész életemben olyan egészséges voltam, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha nem gyógyít meg, végem van. A Halál ez alatt a beszélgetés alatt mindjobban összesett, a tanár mindjobban gömbölyödött és dagadt. Ha elfogulatlan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és félelmetesebb lénynek. A tanár megint fölvidult. Fürge volt, kellemesen izgatott volt. Az ördögbe is, a fele se tréfa ... A Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség az, amely ebbe az évmilliók óta pusztító öregemberkébe diadalmasan belefúródott? Micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy kerekedne abból, ha a Halál meghalna! És micsoda szenzációs és világrendítő esemény volna az, ha a Halált meggyógyítaná! Morbidusz doktor alig fért a bőrébe. Jókedvűen dörzsölgette a kezét. — Türelem, kegyelmes uram, türelem! Nem kell kétségbeesni. Mindjárt megnézzük, mi a baj! A Halál csüggedten, fásultan meredt maga elé. A tanár intett. A lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat, és levetkőztette, mint egy kis babát. Az összeaszott emberke meztelenül még komikusabb volt, mint bíborköntösben. Morbidusz doktor mohón nekiesett. Körültapogatta, körülszaglászta, benézett mindenhová, ahová csak benézhetett. Arca eközben mind nyájasabb lett, lelke azonban mindjobban elkomorodott. — Semmi baj, semmi baj. Jelentéktelen kis operáció. Egy óra múlva kutyabaja a kegyelmes úrnak. Magában pedig ezt gondolta: — A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lépét, a máját meg az epéjét. Még így is kétséges az eredmény . . . A Halál fölcsillanó reménnyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét. Műszereit szedte elő a nagy kézitáskából, vízért, törülközőkendőért szalajtotta a lakájt. A Halál aggodalmaskodott: — Kibírom-e az operációt? — Gyerekjáték. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Bal kézzel csinálom. Betegeim Bársonykéznek neveznek. — Bársonykéz! — ismételte a Halál. — Ez a név tetszik nekem. Jó név. — Meg is érdemlem. Majd meglátja, kegyelmes uram. Mindenesetre elaltatom egy kicsit. — De kibírom-e a narkózist? Fölébredek-e utána? — No de, kegyelmes uram! . . . A Halál maga is elszégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Belenyugodott abba, hogy Morbidusz doktor elaltassa. Elaludt. A tanár egy kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált. — Kezemben vagy, gazember. Ha akarom, véged van. Csak egy hajszálnyit kell tévednem, és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot. De azután meggondolta a dolgot. — Talán mégsem illik. Beteg szegény. Beteg. Az életét rám bízta. Nem lehetek bírája és hóhéra. Úgy kell vele bánnom, ahogy akármelyik más jól 21