Budapest, 1975. (13. évfolyam)
1. szám január - Testnevelés és sport
Dr. Gerelyes Ede A burzsoá városigazgatás 1945-ig A budapesti várostörténeti konferencián a hozzászólók több esetben is joggal hivatkoztak a várostörténeti témák kutatásának elmaradottságára, s ebben a sorban joggal említhetjük a magyar burzsoázia fővárosi várospolitikájának kérdéseit is. Kiss György 1954-ben megjelent munkája még a közel két évtizednyi távolság ellenére is forrásértékkel bír: e témát gazdagította a Fővárosi Levéltár forráskiadványainak közelmúltban megjelent négy kötete és Tarjányi Sándornak a fővárosi törvényekről írt összeállítása, Vörös Károlynak a virilizmussal foglalkozó disszertációja, s néhány más tanulmány is. A várospolitikának mint fogalomnak megítélésében jelentős lépések történtek az elmúlt évtizedben, kiváltképp a szocialista és a kapitalista korszak közötti különbségek meghatározásában. A korábbinál reálisabb értékelések születtek a burzsoá várospolitikai eredmények és hibák felvázolásában is. Differenciáltabban áll előttünk a hét évtizednyi kapitalista városvezetés egymástól jól megkülönböztethető négy korszaka. A várospolitika alakulása szempontjából első korszakként kezelhetjük az 1873 — 1906 közötti időszakot, másodikként a liberális városvezetés éveit, harmadikként a két forradalom időszakát, és negyedikként a kurzust, amelyre a számos belső ellentét mellett az azonos jellemző vonások voltak a döntőek a nyilas városvezetés kinevezéséig. E vázlatos tagolás is jelzi már, hogy az 1950-es évek kategorikusan negatív meghatáiozásai a burzsoá várospolitikáról nem állhatják meg helyüket. S itt néhány szóval kitérnék magának a fogalomnak értelmezésére is. Mint fogalom, a várospolitika — községpolitika, mindennapi értelmezésünkben, s újabban történeti irodalmunkban is, leszűkül a politika-történetre, vagy ami még roszszabb: egyes pozitív vagy negatív történeti értékű irányzatok egyoldalú tárgyalására. Mai valóságunkban a gyakorlatban, s történetileg visszatekintve is, a várospolitika magában foglalja az adott lakóterület gazdasági, építészeti, közlekedésügyi, kulturális és oktatásügyi, egészségügyi, kereskedelmi irányítását, igazgatását az önkormányzat elvének érvényesülése alapján. A várospolitika-községpolitika a kapitalista korszak jogelméletében is az önálló helyi politikát jelentette, tegyük hozzá, hogy az esetek többségében elvileg. A várospolitika három alapvető összetevője: a városigazgatás, a városfejlesztés, a városi szolgáltatások. Ezek közül a városigazgatás kérdését kívánom néhány vonatkozásban megközelíteni. A városigazgatás feladatai két problémacsoportot ölelnek fel. Az egyik a városigazgatás szervezése, a másik a konkrét városigazgatás. Nyilvánvaló, hogy kapitalista viszonyok között mindkettő érvényesülésének formáit társadalmi érdekküzdelmek determinálják. A két tényezőből elsőként említett városigazgatás, városigazgatás-szervezés fő kérdése maga az önkormányzat, tehát az, hogy hatáskörében mennyiben érvényesülhet a közösség érdeke, tehát demokratikus önkormányzatról van szó, vagy mint a későbbi évtizedek során felvetődik, közeledik az úgynevezett községi alkotmányhoz, a fasiszta típusú városigazgatási módszerhez. A demokratikus önkormányzat nem állhatott meg a területén élő lakosság gazdasági, szociális és kulturális kielégítésénél, a helyi közigazgatás ellátásánál, hanem feladata volt az országos közigazgatás ráruházott ügyeinek vitele is. Tárgyalt korszakunk önkormányzatának legfőbb testülete a közgyűlés, amely határozatokat hozott, megválasztotta a vezető tisztviselőket. Az országos kormányzatot felügyeleti jog illette meg, amely azonban elvben nem terjedhetett túl az önkormányzati hatáskörben hozott határozatok törvényességének felülvizsgálatánál. A kapitalista várospolitika egyik sajátos ellentmondása volt, hogy a fővárosi testület élén királyi jelölés alapján választható főpolgármester állt, aki azonban a megyei főispánokhoz hasonlóan a központi hatalom orgánuma volt. A főváros élén álló közgyűlés lett volna hivatott arra — mint azt az 1930. XVIII. törvénycikk indoklása álszent módon mondja ki —. hogy a területén lakó népesség uralkodó hangulatának hű kifejezője legyen. Ezt az 1930. szeptember elsejei tüntetés évében írták. A törvény félrevezető indoklásával szemben a korszak kitűnő várospolitikai szakembere, dr. Wildner Ödön határozottan leszögezte: „Ez a képviselet — a törvényhatósági bizottság — annál nagyobb mértékben domborodik és érvényesül, mentül szélesebb körű választójog alapján és az akaratnyilvánítás szabadságát mentül jobban megvédő módon történő gyakorlása útján jut mandátumhoz." Wildner Ödönnek ma is helytálló megállapítása a kapitalista önkormányzat alapvető problémájára, a széles körű választójog hiányára hívta fel a figyelmet. Elég, ha csak a főbb statisztikai adatait vizsgáljuk a 70 év szavazási arányának: 1873-ban a körülbelül 300 ezer lakosú városban alig több mint hatezer ember, tehát a lakosság 2 — 2,5 százaléka szavazott. 1900-ban a több mint duplájára nőtt lélekszámú városban 3,6 százalékra emelkedett a számuk, s az első korszak végére megközelítette a 10 százalékot. A Magyar Tanácsköztársaság idején megtartott első szabad választáson, hozzávetőleges számításaim szerint — ez a szám a hatszorosára nőtt. 1920-ban a fővárosi lakosság 50 százaléka szavazott. Kapitalista körülmények között ez volt a legnagyobb arányú részvétele a lakosságnak, 410 ezren szavaztak. Ekkor jelentek meg kapitalista társadalmi viszonyok között először a nők is az urnáknál. Ettől kezdve fokozatosan csökkent a választók részvétele a szavazásokon. 1930-ban már csak 27,9 százalék volt a leszavazottak aránya. Ebben már csak a felszabadulás után történt változás. 1945-ben a lakosság 72,8 százaléka vett részt a választásokon. Ha az 1873. évi 300 ezres fővárosi lélekszámot az 1945. évi háború utáni 885 ezres lélekszámmal, az 1873. évi körülbelül 6 ezer szavazatot az 1945. évi 612 ezres szavazattal vetjük össze, azt látjuk, hogy a város lélekszáma háromszorosára, az aktív szavazók száma százszorosára emelkedett. Nyilvánvaló hogy az önkormányzat elvének megfelelő városi testület az utóbbi esetben jöhetett létre. Az önkormányzat érvényesülésének a széles körű választójog hiányán kívül további jelentős akadályai is voltak. Ezek egyike volt több mint 40 éven át a virilizmus. A fővárost alkotó városok egyesítését megelőzően az országgyűlési törvényjavaslat vitájában a vagyoni cenzus, a virilizmus jelentős ellenzékre talált, de ellenezték az egyesítés alatt álló városok vezető testületei is. így a főváros esetében az általános gyakorlattól eltérő módozatú kompromisszum született. Nem automatikusan kerültek be a legtöbb állami egyenes adót fizetők, hanem az 1200 legtöbb adót fizetőkből választottak első ízben 1873. szeptember 27 és 28-án 200-at. Ezzel a kompromisszummal elérték, hogy nem csupán tőkések, ház- és földtulajdonosok számára nyílt külön lehetőség a város vezető testületébe való bekerülésre, hanem jelentős jövedelmű íróknak, művészeknek és más értelmiségi foglalkozásúaknak is. Az első virilista lista 200 neve között ott olvashatjuk Ullmant, Wolfnert, a későbbi kapitalista fejlődés ismert és hírhedt neveit, és a virilizmus ellen számtalanszor szót emelő Jókai Mór is a virilista listán került a főváros vezetésébe. De ezen a virilista jegyzéken a korszak kiemelkedő építészeinek nevét is megtalálhatjuk. A létrejött bizottság társadalmi összetétele 1873-ban a következő volt: nagyiparos 6% kis- és középiparos és vállalkozó 12,8% ház- és földtulajdonos 18,5% nagykereskedő 6% kiskereskedő 11,4% tisztviselő 15,9% Azaz a törvényhatósági bizottság tagjainak 42%-a tőkés érdekeket képviselt közvetlen módon is. Ha ehhez hozzávesszük a birtokosok számát, akkor ez az arány 55 százalékos. Mint Vörös Károly említett munkájában megállapítja; ez még önmagában tekintve haladó lépés volt előre a megyék nemesi, földesúri vezetésével szemben. Nem teljes ellentétben Vörös Károllyal, mégis Bárczy Istvánnak kell igazat adnunk, aki 1906-ban polgármesteri székfoglaló beszédében nyíltan kimondta: „Nem igazi népképviselet az, amikor a közel 1 milliós lakosú főváros képviselőit egy néhány száz ember által, meghatalmazások alapján leszavaztatott 20—25 eze r választó választja, s a képviselők felét nem is az összes választók közül, szabadon, hanem vagyoni cenzus alapján — virilisták közül kell választani." A haladó polgári rétegek és a liberális városvezetés összehangolt fellépése 1907-ben (más dátumokat is hozhatnánk fel példának) a belügyminiszert arra készteti, hogy bejelentse: a városi virilizmus eltörlése mellett van. Ez mint tudjuk, csak 1920-ban következett be. A törvényhatósági bizottság öszszetétele a virilizmus fennállása idején körvonalaiban hasonult az 1873-18
