Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - A főváros 1975. évi aranyérmesei

Pro Arte „Színházat csak együtt lehet csinálni" Beszélgetés Major Tamással — Major elvtárs, Ön négy és fél évtizede, jóformán indulásától kezdve a magyar színház egyik vezető, meghatározó egyénisége. Mit tart a színház legfontosabb feladatának ? — Azt, hogy élő színház legyen. Álljon kapcsolatban az élettel, a valósággal. Ez nemcsak a darabok témáján múlik. Sok példa bizonyítja, hogy akkor is lehet kapcsolatot találni az élettel, amikor klasszikusokat játszunk. Hogy mást ne mondjak, a két világháború között valóságos harcot folytattunk azért, hogy bebizonyítsuk: Moliére kell a közönségnek. Az volt ugyanis az általános vélemény, hogy Moliére-nek soha nem lesz sikere nálunk. Az egyik „legnagyobb sikert", Bartos Gyula Fösvényét például hétszer játszották egy évben. Nekünk a népligeti Duda Gyurival sikerült megcáfolnunk ezt a hiedelmet. Semmit sem változtattunk a szövegen, csak lefordítottuk jó pesti városi nyelvre. Még a neveket is. Ennyi volt az egész, és mégis mindenki tudta, hogy mire gondoljon. A kultuszminisztérium és a rendőrség is tudta, amikor betiltotta. A Tartuffe-nek szintén azért volt sikere, mert aktuálisnak tartották. Sokan konkrét személyekre vonatkoztatták, például Imrédy Bélára. A vasárnapi kasszanyitásra az akkori Andrássy úton kígyózó sorok vártak. Ez többet jelentett annál, hogy az emberek elmennek a színházba megnézni ezt vagy azt az előadást. Ma hiányzik ez a belső kényszer. Hiányzik az az érzés, hogy ezt vagy azt az előadást meg kell nézni, egyszerűen nem lehet kihagyni. — Azt hiszem, a mai előadások nagy része nincs is olyan szoros kapcsolatban az élettel, mint az említettek. Akkoriban, a fölszabadulás után milyen programmal indultak el? — Úgy éreztük, hogy kiváló emberek nagyszerű gondolatait kell továbbvinnünk és megvalósítanunk. Például Hevesi eszméit, aki mindent tudott Shakespeare-ről, és mégis kénytelen volt megalkudni, mert ha úgy játszotta volna, ahogyan meggyőződése diktálta — reális díszletek nélkül, pergő ritmusban, nem felvonásokra tagoltan, vállalva a szöveg anakronizmusait —, akkor egyszerűen nem jöttek volna be a színházba a nézők. Mi a felszabadulás után megpróbáltuk valóra váltani ezeket a törekvéseket. Reinitz Béláét például. Ő a lelkünkre kötötte, hogy játsszuk el az Antonius és Cleopatrát, amelyről az volt a hiedelem, hogy szétesik, mert negyvenkét képből áll. Szinte forradalmi kötelességnek tartottuk, hogy eljátsszuk — egyetlen sor húzás nélkül. Ez valóságos harci kiállás volt. Ugyanígy mutattuk be Nádasdy Kálmán rendezésében a III. Richárdot. A fordítást még „melegen" hozta Vas István a színházba. Mindenki szurkolt, hogy ez a hajmeresztő vállalkozás — egy húzás nélküli III. Richárd — sikerüljön. Ezek nem a mi fölfedezéseink voltak. Az előző nemzedék fölfedezéseit akartuk valóra váltani. Minden előadást ütközetnek éreztünk. Azt is, amikor először játszottunk Gorkijt, Osztrovszkijt, vagy amikor Déry Tibor Tükör című darabját és Illyés drámáit mutattuk be. — Mi az oka annak, hogy a mai színház ritkán vált ki hasonló izgalmat, és úgyszólván nincs jelen a társadalom életében? — Azok az előadások, amelyekről beszéltem, ügyek voltak. Ma egy előadás általában csak „a következő bemutató". Emlékszem például, hogy milyen belső botrányok közepette tűztük műsorra A luzitán szörnyet. Moszkvában vendégszerepeltünk, amikor egy szinte tettlegességig fajuló vita robbant ki erről, és a legtöbben azt mondták, hogy meg vagyok őrülve, amiért be akarom mutatni. Később ugyanezek a színészek csodálatosan lelkesen vettek részt az előadásban, élükön a darab korábbi legnagyobb ellenzőjével, Törőcsik Marival. A vita, a meggyőzés pontosan azt segítette elő, hogy ez az előadás is üggyé váljon. — Az adott színházi szerkezet nem válik gátjává a hathatósabb színházi munkának? — A színház ma a színésznek csak az egyik munkahelye a sok közül. (És még finoman fogalmaztam.) így nem csoda, hogy elmarad az a belső küzdelem, amely a lételeme minden színésznek és rendezőnek. Elkezdenek „raktárról" dolgozni, újra meg újra felhasználják a bevált eszközöket. Sajnos a kritika alig-alig veszi észre ezt a folyamatot, csak amikor a színész már csaknem teljesen tönkrement. Ez a rutinszínjátszás éppúgy tűrhetetlen a színházban, mint filmen, rádióban vagy televízióban. Már régen el kellett volna jutnunk oda, hogy egy előadást akkor mutassunk be, amikor elkészül. Ehelyett előre kitűzzük a premier dátumát, és megtartjuk, ha törik, ha szakad. A bemutatóra úgy kellene készen lennie egy előadásnak, hogy megvalósuljon a brechti „sok izzadsággal elért könynyedség". De mivel erről szó sincs, az utolsó héten ijedtében mindenki annyit vesz elő újra a raktárából, amennyit tud. — A színházkombinátok ,,üzemelése" természetesen nehézkes. Nem kellene leválasztani a kamaraszínházakat? Varsó legjobb színháza, a Teatr Ateneum körülbelül olyan nagy, mint a Katona József Színház, és Ljubimové sem tágasabb a Tagankán. — Az lenne jó, ha akár kisebb társulatokkal is, de azok csinálhatnának együtt színházat, akik hasonlóan gondolkodnak. Színházat csak együtt lehet csinálni. Én évekkel ezelőtt egy balatonfüredi színházi összejövetelen elmondtam erről a véleményemet. Utána berekesztették az összejövetelt. — A konstrukciókat időnként felül kell vizsgálni, hogy nem avultak-e el. Rendben van, ne robbantsunk. De az átalakításhoz azért fokozatosan hozzá lehetne látni, hogy azok dolgozhassanak együtt, akik megértik egymást. Tudom, hogy mostanában nem népszerű ezzel kapcsolatban a vidéki példákra hivatkozni, mert valóságos pánik tör ki, ha erről van szó. De ha az ember elmegy egy-két vidéki színházba — mondjuk Kaposvárra vagy Szolnokra —, ott azt látja, hogy a szín-14