Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Alekszandr Gerskovics: Hogyan lettem „magyarológus"?

gem a nehezen hozzáférhető magyar nyelvre. Mégis, amikor 1949-ben először tolmácsoltam a Szovjet Kultúrkapcsolatok Társasága által meghívott magyar küldöttségnek, alig forgott a nyelvem. Ügy éreztem, hogy még oroszul is elfelejtettem. Később már mint fordító is elkövettem hibákat, néha szándékosan is. 1950-ben az „Inosztrannaja Lityeratura" kiadónál megjelent egy kékfedelű, szerény könyvecske „Magyar elbeszélések és kisregények" cimmel. Veres Péter „Dankó János" című elbeszélését fordítottam ebben a kötetben. Az elbeszélés egy zsellérről szól, aki a néphatalomtól kapott földet. Veres Péter annak bemutatására, hogy milyen nehezen éltek a magyar zsellérek azelőtt, leírta, hogy a gazda szalonnát adott nekik ebédre. Csakhogy én nem fordíthattam szó szerint az általam igen kedvelt Veres Péternek ezt a mondatát, mivel orosz fül számára a szalonna igencsak előkelő csemegeként hangzik. Ezért kicsit „kijavítottam" Veres Pétert és a szalonnát sózott marhahúsra (oroszul: szalonina) cseréltem, amiért azután egy Moszkvában élő magyar nyelvi szaktekintély ki is átkozott. Később, amikor Veres Péter Moszkvában járc, beszámoltam neki erről a fordítói cselről, mire ő elnevette magát és hallatlanul érdekes fejtegetésekbe bocsátkozott a magyar paraszti szokásokról és életformáról. Ma már sajnálom, hogy akkoriban nem jegyeztem fel Péter bácsi alapos, okos, higgadt szavait. A „Gorkij" Irodalmi Főiskolán azután megvédtem diplomadolgozatomat „Puskin a magyar irodalomban" címmel. Egy részlet meg is jelent belőle a „Novij Mir" című irodalmi folyóirat 1949/6. számában. Ekkor már valóban kezdtem magam „magyarológusnak" érezni. Az irodalmi munka mellett továbbra is szívesen tolmácsoltam a Szovjetunióba látogató magyar tudósoknak, művészeknek, íróknak. Nehéz volna felsorolni mindazokat, akikkel ezekben az években Moszkvában találkoztam, vagy országunkat jártam és összebarátkoztam. Emlékezetes maradt számomra a Rusznyák Istvánnal történt 1949-es találkozás. Emlékszem az egyik legelső magyar kulturális delegációra is, amelyben ott volt Mészáros Ági (a szovjet nézők körében a „Talpalatnyi föld" óta lett népszerű) és Gábor Miklós, aki akkor Oleg Kosevojt alakította a Fagyejev-regény magyarországi színpadravitelekor. A küldöttség tagja volt Gellért Endre — aki akkoriban Csehovval foglalkozott — és több magyar író. Érdekes volt a Volga—Don csatornánál tett látogatásunk Urbán Ernővel. És jól emlékszem a Magyar Állami Népi Együttes szverdlovszki, jaroszlavi, leningrádi vendégszereplésére. A magyar és a szovjet kultúra ismerkedésének nagyszerű időszaka volt ez. Különösen emlékezetesek maradnak találkozásaim Gellért Endrével, ezzel a rendkívül tehetséges színházi rendezővel. Abban az időben Sztanyiszlavszkij elgondolásait alkalmazta alkotóan a magyar színházművészetben. Igen fejlett érzékenységű, kifinomult ízlésű művész volt és magánemberként is igen közel tudott kerülni másokhoz. Amikor megtudta, hogy én az orosz—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozom, megkérdezte: — És azt tudja-e, hogy Gorkij „Artamonovok" című regénye 1926-ban először magyar nyelven jelent meg? Kiderült, hogy a Gellért-család levelező kapcsolatban állt Gorkijjal, aki a húszas években Caprin és Sorrentóban élt és onnan cikkeket is küldött a „Nyugat" számára. Gellért Endre Magyarországra visszatérve, elküldte nekem a „Nyugat" páratlan értékű számait a benne megjelent Gorkij cikkekkel. Számomra ez nagy felfedezés volt, s az orosz—magyar irodalmi kapcsolatok életképességének újabb bizonyítéka. Ámikor 1961-ben, Gellért Endre váratlan halála után meglátogattam akkor már igen hajlott korú édesapját, ő elmondta nekem, hogy milyen lelkesen és tervekkel teli jött haza a fia első szovjetunióbeli útjáról — amely sajnos egyben az utolsó is volt. Ezek a találkozások véglegesen elköteleztek engem a magyar kultúrának. A vele való foglalkozás csakhamar a hivatásommá vált. 1951-ben a „Lunacsarszkij" színművészeti főiskolán aspirantúravizsgát tettem „A magyar színműírás és a színház" témából. A téma új volt, vizsgáztatóim hírneves szovjet tudósok: Dzsivelegov, Mokulszkij, Ignatov professzorok, akik a népi demokratikus országok színművészetével való foglalkozást igen fontosnak tartották. Az, hogy az ember tudta: szükség van arra, amit csinál, nagy ösztönzést adott a munkához. Emlékszem a Dzsivelegovnál tett vizsgámra. A professzor — reneszánsz egyéniség, az olasz kultúra világszerte ismert tudósa, a szovjet kultúrtörténeti iskola vezető alakja — két kérdést tett fel nekem szűkebb témámból. Az egyik: mit tudok Kisfaludi Sándorról? (Éppen Sándorról és nem híresebb testvéréről, Károlyról.) A másik: milyen szerepet játszott Kassa városa a középkori Európában? Már akkor meglepett, hogy mennyire foglalkoztatta a kiváló szovjet kultúrtörténészeket Magyarország és kultúrájának sajátosságai, jóllehet, még nem volt egységes képük róla. Ezt a részletesen kidolgozott felfogást az „öregek" tőlünk, „fiataloktól", várták és tudatosan ösztönöztek is bennünket erre. Felhívták a figyelmünket a kultúra Európatérképének előttünk fehér foltjaira. ők, a nyugat-európai kultúra avatott ismerői, felléptek minden Nyugat-Európa-központú elfogultság ellen és igen fontosnak tartották a kontinens más részeiben élő népek művészetének, irodalmának tanulmányozását is. Az ötvenes évek közepén, az aspirantúra befejeztével feszített ütemű irodalmi munka várt rám. Rengeteg dolgom volt és bármilyen témába kezdtem is, a „felfedező" izgalmi állapot nem hagyott el. Valahogy úgy alakult, hogy egyszerre több szerepkörben is népszerűsítettem a magyar kultúrát : mint szépirodalmi fordító, mint irodalom- és színháztörténész, mint kritikus és mint előadó a Színművészeti Főiskolán. Néha zavarban is voltam, amikor azt adtam elő a hallgatóknak, amit magam fordítottam vagy írtam. Pedig ilyen volt akkor a szűkebb tudományág helyzete; a téma megismerésének időszaka volt ez. Tudjuk, hogy semmiféle irodalmi tanulmány vagy másodkézből nyert információ nem pótolhatja az eredeti művel való megismerkedést. Ezért mielőtt a magyar kultúráról bármit is írtam volna, szükségesnek éreztem, hogy elsősorban bemutassam, vagyis a műfordítás segítségével hozzáférhetővé tegyem a szovjet közönség számára. Hiába írjuk le, hogy milyen nagyszerű a „Bánk bán", vagy milyen értéket képvisel a magyar kultúrában a „Csongor és Tünde", vagy mit jelent József Attila a mai magyar költészet számára . . . Mindez csak akkor válik megközelítően érthetővé, ha a magyar irodalomnak ezek a remekei — és más művek is — olvashatóak orosz nyelven. A magyar kultúra propagálása, hogy úgy mondjam, spirálalakban fejlődött. Először egy-egy művet átültettünk oroszra, hogy lehetőleg minél több ember elolvashassa. Ezt követően tértünk vissza a mű feldolgozására, értelmezésére, de már magasabb síkon, és megpróbáltuk kijelölni a helyét a magyar és a világkultúrában. így történt ez például az 1955-ös klasszikus magyar drámaantológia esetében, amelyben szerepelt a „Bánk bán" (M. Pavlova és Geiger Béla fordításában), Csiky Gergely „Ingyenélők" című vígjátéka (O. Gromov fordításában), Móricz „Űri muri"-ja (az én fordításomban); így volt ez Vörösmarty „Csongor és Tündé"jével, amely két fordításban jelent meg; továbbá egy számomra elvi fontosságú könyvvel, Petőfi „Tigris és hiéna" című történelmi drámájával, amelyhez én írtam „A drámaíró Petőfi" címmel előszót („Isszkusztvo" kiadó, 1957)Bármily tervszerűen dolgozik is a fordító-népszerűsítő, az egyes müvek sorsa különbözőképpen alakul. Csiky Gergely „Ingyenélők"^ azonnal bevonult a szovjet színpadra, ám a „Bánk bán"nak vagy a „Tigris és hiéná"nak tizenöt évet kellett várnia, míg a nézők elé került. A „Csongor és Tünde" vagy az „Űri muri", — amelyekről azt hinné az ember, hogy még vitatkozni sem lehet „színpadképességükről" — mindmáig sorukra várnak. Az ilyesfajta körülményeknek azonban nem szabad túlságosan befolyásolniok az irodalom népszerűsítőjét, nehogy a kisebb ellenállás útját válassza. Az eddig elmondottakból helytelen volna arra következtetni, hogy a magyar kultúrából engem csak a múltja érdekel. Ám a klaszszikusokat nem tekintem elválaszthatónak a mai irodalomtól. Ellenkezőleg: a klasszikusok hozzájárulnak a modernek megértéséhez — és viszont. Miközben a fent felsorolt darabokon dolgoztam, igyekeztem a mai magyar darabokat is bemutatni olvasóinknak. Lefordítottam Urbán Ernő „Uborkafa", Sarkadi Imre „Szeptember", Illyés Gyula „Fáklyaláng", Mesterházi Lajos „A tizenegyedik parancsolat", Örkény István „Tóték" című színművét és a háború utáni magyar irodalom más alkotásait. A XX. századi magyar prózából nagy kedvvel fordítottam le Karinthy Frigyes „Tanár úr, kérem"-jét, amely 1974-ben második kiadását is megérte (ezúttal 100 000 példányban jelent meg). Még 1959-ben lefordítottam Illés Béla „Honfoglalás"-át, amelynek második kiadását most rendezem sajtó alá. Fordítás közben gyakran támad bennem az a kívánság, hogy bemutassam a szovjet olvasóknak a szerzők életpályáját is és ismertessem ars poeticájukat. így aztán írtam irodalmi portré-sorozatot, amely Katona Józseftől Illés Béláig és Fábry Zoltánig mutatja be a magyar kultúra kiemelkedő alakjait. 12