Budapest, 1975. (13. évfolyam)

3. szám március - Hajdú Tibor: Károlyi Mihály hazatérése

A Március Tizenötödike, az első pesti bulvárlap 1848. március 15-én délelőtt került ki a nyomdából a Talpra magyar és a 12 pont. Nagy pillanat ez a magyar sajtó történetében: megszűnt a cenzúra. A márciusi fiatalság tudott élni a kivívott szabadságjoggal: már március 19-én egy olyan gyors és pontos hírszolgálatú, élénk stílusú napilap indult meg, amely egyszerre volt tolmácsolója és irányítója a radikális közvéleménynek. Az újság címe Március Tizenötödike volt, szerkesztője a 28 éves Pálffy Albert, a kor ismert novellaírója, Petőfi, Jókai barátja, a Tizek írói szövetségének tagja. A lap alapítása igazán forradalmi úton történt. Pálffynak — saját vallomása szerint — négy nappal a sajtószabadság kivívása után, reggel, séta közben jutott eszébe, hogy „új lapot kellene indítani, olyant, melyet semmi sem köt a múlthoz és egészen új elemeket gyűjthet körébe. Akadály nem volt. Engedély nem kellett, a kaució még nem volt feltalálva." Azonnal elsietett a Lukács-féle nyomdába, elmondta a tulajdonosnak tervét, meghatározták a formát, szerződést kötöttek és „a rögtönzött szerkesztő asztalhoz ült, írt egy bevezető nyilatkozatot program cím alatt, utána két vezércikket, s végül apróságokat a napi események folyamáról. Ha készen volt egy írott lap, a szedőfiú elkapta, előle, s így ment a dolog, míg a kisújság egészen megtelt." A legtöbb cikket — később is — maga a szerkesztő írta, név nélkül vagy álnéven. De rövidesen egyre több futott be kívülállóktól is, Csernátony Lajostól, Egressy Gábortól és másoktól. Állandó publicistája lett a kis újságnak Petőfi is. A szépirodalmat egy-egy vers képviselte, ez se minden számban, de az elsőben ott díszelgett Petőfi forradalmi költeménye: „Mit csinálsz, mit varrogatsz ott}" A Március Tizenötödike formában, szellemben egyaránt újdonságot jelentett hírlapirodalmunkban. A régi újságok nehézkességét legjobban talán az jellemzi, hogy előfizetőket csak minden félév elején fogadtak el, a példányonkénti eladást alig ismerték. Az új lap fő jövedelmét viszont az utcai árusítás jelentette. A későbbi bulvárlapok őse tehát, csak nemes formában. Minden számának megjelenése igazi szenzációt keltett; de a szenzáció nem gyilkosságról, bűnügyről, szerelmi drámáról szólt, hanem politikai eseményekről. A legégetőbb, legsürgősebb tennivalókat tárgyalta, támadta a minisztérium lanyhaságát, agitált a nemzetőrség felfegyverzéséért, sürgette a demokratikus reformokat, kipellengérezte a reakció legjellegzetesebb képviselőit, ostorozta a bécsi kormány magyarellenes intézkedéseit, rámutatott az országot fenyegető különféle veszélyekre. Sok embert visszariasztottak ezek a cikkek, másokat felráztak, még többet fellelkesítettek, de senkit sem hagytak közönyösen. Amikor alkonyatkor, hét óra felé az Al-Duna sori piarista házban levő nyomdából megindultak a rikkancsok és hangosan kiabálták: „Friss Március! Egy szám csak 3 krajcár.'", valósággal kikapkodták a kezükből a példányokat. A képviselők rendes tartózkodási helyükről, a német színház melletti kioszkból futottak ki érte, a fővárosba ruccant vidékiek pedig egyszerre 4-5 példányt vettek, hogy otthoni ismerőseiknek is vihessenek belőle. Még a Nemzeti Színház páholyaiból is lementek a bérlők, hogy szerezzenek egy Március Tizenötödikét, s gyakran a Hamlet vagy a Kalmár és tengerész előadása alatt is ezt olvasták. A lap feladata, az első számban közölt program szerint: „küzdeni azon elavult eszmék ellen, melyek a március 75-1 dátumnál korábbiak". Ehhez a célkitűzéshez utolsó számáig hű maradt. Címlapján büszkén hirdette: „Nem kell táblabíró politika." A forradalmi szellem és ennek feszültséggel teli levegője volt éltető eleme, ezt képviselte merészen, következetesen. Nem kímélt senkit, a kor első embereit sem. A Március Tizenötödike más szempontból is úttörő. Pálffy szóvirágoktól és üres szólamoktól ment, élvezetes, világos, fordulatos nyelvével, szatirikus fordulataival olyan modern hírlapírói stílust honosított meg, amelyből sok tekintetben mai publicistáink is tanulhatnak. A kis délutáni újság irányát, szellemét, stílusát legjobban néhány szemelvénynyel jellemezhetjük. Például a régi, rendi alkotmányról így írt: „Most láthatjuk világosan és elfogultság nélkül, minő iszonyatos alkotmány volt a mienk. Ne ámítsuk magunkat. Ne mondjuk a követi kart a nemzet képviselőinek, ha azokat egy kaszt választotta s azon kasztból is helyenkint és legtöbbnyire csak néhány ember. Egy szót sem többé azon eszméről, hogy a bírói hatalom akkor érdemli meg legjobban a bizalmat, ha a bírák időközönkint és pedig azok által választatnak, kik felett az igazságot kifogják szolgáltatni. A kincstár soha egy betű számadást nem tett, a milliók oly kezekbe mentek, kik az országnak semmi felelősséggel nem tartoztak. Adózás tárgyában ezen alkotmány megengedte azt, hogy a leggazdagabbak minden teher nélkül maradjanak s a teher annál nehezebb legyen, mentül szegényebb valaki." A szerkesztő az első számok egyikében pontosan meghatározza, hogy milyen elvek vezetik az államférfiakról szóló bírálataiban: „ . . Batthyány Lajos, ma, midőn felelősség mellett a főhatalmat kezébe vette, mint megbízott egyszerű polgár áll előttünk, szolgája az országnak. Mi, mindannyian, kik eddig a nagy hazafi előtt tisztelgő állásba tartottuk magunkat, most, midőn a hatalmat veszi kezébe, felhasználjuk az első alkalmat, a miniszter személyét, állását, helyzetét, befolyását, sőt modorát csak úgy bírálat alá venni, mint elveit s ezekből következetesen folyó teendőit. Az ország a miniszterelnök felett egy nagy zsűri, minden egyes polgár e kérdésben született esküdt széki tag, megbízott ellenőr." A minisztertanács lassúságát, késedelmeskedését még akkor is keményen bírálja a Március Tizenötödike, amikor ezáltal saját érdeke ellen beszél. Egy kormánylap hiányát panaszolja: „Jó ég, minő kisszerű minisztérium ez a miénk, melynek még vitázó közlönye sincsen. Franciaországban február 24-én délelőtt kikiáltották a respublikát és ?$-én reggel a Moniteur az új kormány firmáját viselte. És itt nálunk, hol a minisztériumnak naponkint száz meg száz mondanivalója volna, hivatalos lap még ma sincsen. A politika mindenben és mindenütt abban áll: megragadni az alkalmat és feltalálni magát a váratlan körülményekben. Ezt kellett volna tenni a minisztériumnak és pedig mindenben. Önök pedig mindig csak azt mondogatják: nincs pénz, nincs katona. De erre a felelet ez, hogy pénznél és katonánál még sokkal kevesebb idejük volt önöknek. És mégis, önök mivel sem bántak pazarabbul, mint az idővel. Pénz, katona, ha nincs, még lehet, de a tétlenségben elvesztegetett időt visszanyerni nem lehet." A tervezett dualisztikus államformában rejlő ellentétekre a lap cikkírói jóelőre felhívják a figyelmet. A március 23-i számban például a következőket olvashatjuk: „A jelen rendelkezés magában hordja a kivihetetlenség magját. Mert ha például az osztrák minisztériumot a bécsi parlament a francia respublika ellen háborúba vezeti, a magyar nemzeti gyűlés pedig testvéri egyetértésben akarna élni, mi következik ? A császár hadat vezetne, a király békét kötne." Akkor, amikor Kossuth abban bízott, hogy a szabadság eszméje testvérként fogja összekapcsolni a Kárpát-medence népeit, a lap világos fővel mutat rá a nemzetiségi kérdés megoldatlanságában rejlő veszélyekre. Erdély uniójával kapcsolatban megállapítja, hogy erről Erdélyben „két hatalom határozhat, az országgyűlés] és az oláhság. Az országgyűlés nem más, mint pár száz ember. Az oláhság egész Erdély. Ha kormányunk kevés idővel ezelőtt elkezdette volna Erdélyben azt hintegetni szét, hogy Pesten a magyar nemzetnek saját kormánya van, s mi mindazokat, kik hozzánk kívánnak csatlakozni, szabadsággal s az úrbériség elengedésével ajándékozzuk meg, most kevésbé kellene rossztól tartani. Mindez nem történt meg. A minisztérium azzal vigasztalhatja magát, hogy ö csak nem fog izgatni. Pedig a jó ügy miatt kissé le lehetne szállani a bársony karszékekről. Erdély uniója az oláhok hozzájárulása nélkül oly munka, melyhez kezdeni sem kell, az oláhokkal együtt országunkra nézve a legnagyobb haszon." A Március Tizenötödike elszántsága, következetessége a haza sorsának súlyosbodásakor csökkenés helyett növekedett. Példányait a fürge rikkancsok még a Windischgrátz bevonulása előtti napon is széthordták a pesti utcákra. Ezután a szerkesztőség Debrecenbe költözött, s ott február 14-től május 31-éig mint a baloldalnak megalkuvást nem ismerő orgánuma, változatlan szellemben jelent meg. A diadalmas tavaszi hadjárat után újból Pestre mehetett a szerkesztő. A Március Tizenötödike utolsó száma akkor került ki a nyomdából, amikor a kozák csapatok már a fővárost fenyegették és a kormány is Szegedre menekült. 1849 közepétől az önkényuralom árnya nehezedett az országra. Nemcsak a Március Tizenötödike szűnt meg, hanem az általa képviselt laptípus is. Majdnem egy félszázadnak kellett eltelnie, míg a Magyar Esti Lap kiadásával újból megjelent a fővárosban a rikkancsok útján terjesztett bulvársajtó. (A Magyar Esti Lapról és társairól lapunk 1974. novemberi számában Román Kálmán írt ismertetést.) Vértesy Miklós 34