Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Vincze Oszkár: Az ingatlanvagyon megóvása: nemzeti érdek

megóvása: nemzeti érdek ma még gazdaságosan felújíthatók lennének, de holnap már csak a lebontásra érett épülethalmazt növelik. A negyedik ötéves terv időszakában öt év alatt 9097 millió forint jut javításra és felújításra (1971-ben 1,69 milliárd, 1975-ben 1,79 milliárd). Az öt év alatti növekedés megfelelő fokozatossággal mindössze 100 millió forintnak felel meg. Ez a növekedési arány igen csekély, és nem ad számottevő lehetőséget az évtizedek óta felgyülemlett lemaradás csökkentésére. Ha az ismertetett előirányzatot időközben nem revideálják, Budapest házállománya a következő öt év során szükségszerűen tovább romlik. És e sajnálatos tényen még 3Z sem változtat sokat, hogy a Gazdasági Bizottt ság növelte a tanácsi építőipar műszaki fejlesztésének pénzügyi fedezetét. Az IKF e korlátozott lehetőségek között a lakóházak javítási keretét a következőképpen osztotta fel: teljes felújításra 3,4 milliárd forint, részleges felújításra 1,91 milliárd forint, lakóház karbantartásra 2,5 milliárd, az ingatlankezelő vállalatok fejlesztésére 700 millió, gázenergiára való áttérésre 200 millió, összesen tehát 8,7 milliárd forint jut. Ebből az összegből a negyedik ötéves terv időszakában 8500 házat újítanak fel, éspedig 1500 épületet teljesen, ezekben a bérlemények száma 22 000 körül lesz. A főváros bérleményeinek megoszlása 1975 decemberére a következőképpen alakul: Épületkategória: 1000 bérlemény 1000 bérlemény I. Új épület II. Teljesen felújított régi épület III. Felújítatlan régi épület IV. Elbontandó épület 50,1 150,2 196,1 45»! n,3 34.1 44,4 10.2 86,1 185,2 153.2 42,1 18,5 39.7 32.8 9,o 441.5 100,0 466,6 100,0 Igen szembeszökő szám: az IKF szerint a negyedik ötéves terv időszakában 23 ezer lakást bontanak le. Kedvezőbb lakásépítési előirányzat esetén ennél lényegesen több lakást kellene lebontani, amelyeknek toldozását-foldozását csupán a mai szükségállapot teszi elfogadhatóvá. Ugyanis az ilyen szükségmegoldás révén a lakások — ha teljesen irreális költség árán is — általában hamarabb megjavíthatok, a tanács pedig gyorsabban elégítheti ki azt az igénylőt, akinek feje fölött talán semmiféle lakás nincs, vagy az együttlakás tűrhetetlen, netalán lakása összedűlőben van. Beszédes képet ad a lakásállomány helyzetéről a lebontásra ítélt lakások állapotának minősítése. Lakóház vagy lakótelep építése miatt szanálásra ítélnek 18 300 lakást. Az életveszélyes lakások száma 3750, a szociális követelménynek nem felel meg 1200, közlekedési csomópontok kialakítása útvonalába esik 1200, végül városrendezési szempontból 500 lakást kell feláldozni. A lebontandó 23 ezer lakásból 11 ezer az IKF gondozásában van. A nagyarányú szanálás következtében a főváros lakáshelyzete a negyedik ötéves terv után számszerűleg csak annyit javul, amennyivel az újonnan épülő lakások száma a 23 ezret meghaladja. Kétségtelen, hogy a modern lakások felépítése jelentős minőségi változást eredményez. Az új lakbérrendelet is nyilván csillapítóan hat majd a lakáshiányra: az egy családra jutó, indokolatlanul nagy lakóterű lakások cseréjében remélhetőleg megindul valami kiegyenlítő mozgás. A végső tanulság azonban, amit ideje volna levonni: nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy ÍZ úgynevezett olcsó megoldásokat kultiváljuk! A felújításhoz tehát olyan anyagokat kell bedolgozni, amelyekkel a következő ciklusidőt legalább 25 — 30 évre el lehet nyújtani. Ezenkívül mindenütt a lakásállomány komfortosítására, de legalább félkomfortosítására kell törekedni. Ennek nemcsak szociálpolitikai jelentősége van; a kereslet és a kínálat fokozatos kiegyenlítődésével a komfort, de legalábbis a félkomfort nélküli lakás, az igények természetes növekedése miatt, teljesen értékesíthetetlenné válik. Végül: minden 3 emeletesnél magasabb lakóépületben — amely még 25 — 30 évig lakhatónak minősül — felvonót kellene építeni. A felvonógyártásban is halaszthatatlan a rendteremtés. Az látszik a reálisan járható útnak, ha a főváros a tömegesen beépítendő felvonó-típusokat saját üzemében gyártaná, és berendezkednék valamennyi hazai település felvonószükségletének kielégítésére. A Kohó és Gépipari Minisztérium felvonóipari üzemeiben kellene megszervezni a műszaki fejlesztést, a kutató tevékenységet és természetesen az exportra termelést. Amig e gyakorlatra nem térnek át, kilátás sem lehet arra, hogy a hazai szükségletet zavartalanul kielégítsék. A felvonószükséglet a magas és középmagas házak számának növekedésével együtt nő, a felvonó a városi életforma tartozéka, az idősebb, törődött emberek életszükséglete, a lakások értékének alapja. Ugyanez vonatkozik lényegében a fűtés, a szennyvíz, továbbá a levegőszennyezés kérdéseinek megoldására. S ma már a homlokzati, fal- és padlóburkoló anyagokat, a nyílászáró szerkezeteket is a legkorszerűbb megoldás szerint kell készíteni és beépíteni. A tanácsi építőipar anyagellátásáról is itt kell szót ejtenünk. Ez egy egészen sajátos kérdés, amely sokban eltér a nagy, állami építőipar szükségleteitől. Az állami építőipar minden anyagot 100 1000, sőt 10 ezer vagonos tételekben vásárol. A tanácsi építőiparnak a tömeganyagokon kívül (tégla, cement, cső, szerelvény, kavics, homok stb.) egész sor olyan anyagra is szüksége van, amelyeket gyakran egyedileg kell elkészítenie. E célra Budapesten és az ország néhány nagyobb városában is jól felszerelt kisebb-nagyobb műhelyeket, üzemeket kellene létrehozni, amelyeknek kapacitása a szükséglethez igazodik. Az ÉVM anyagellátási szervezete csak tömegarányú rendelések teljesítésére van berendezve. Forgalmi terve s a nyereségrészesedési alap is okkal arra ösztönzi, hogy minden termékben elsősorban az olyan nagy tételek szállítását helyezze előtérbe, amelyek nyomósán a forint-terv teljesítésének irányában hatnak. E magatartás érthető, de több mint hiba, ha a tanácsi javító és rekonstrukciós munka szervezetét, a teljesítés sikerét a mammutvállalatoktól teszik függővé. Ismeretes, hogy az ország és Budapest összes víz- és csatornázó vállalatai közös beszerzési szervezetben tömörültek, e sajátos profil zavartalanabb kielégítésére. Mivel a tanácsi építőipar, valamint a víz- és csatornavállalatok anyagszükséglete igen sok termékben egyezik, érdemes volna megvizsgálni, hogy e két, sok rokonvonást mutató szükségletet nem lehetne-e egyetlen vállalatnak kielégítenie. Ami a főváros légterének tisztítását illeti: e program megvalósítása is annál gazdaságosabb, szociálpolitikai szempontból is annál hatékonyabb, minél gyorsabban valósítják meg. A költség döntő hányadát mindenképpen az állam viseli, hiszen az ingatlantulajdon zöme az állam kezében van. A levegő megtisztítása és a szénhidrogénprogram végrehajtása ezenfelül is fontos állami érdek. Az OTP, társas- és szövetkezeti házak tulajdonosait tehát nem szabad olyan terhekkel sújtani, amelyek egész háztartási költségvetésüket felboríthatják. Az ingatlankezelő vállalatoknak a műszaki fejlesztéssel párhuzamosan fizikai dolgozóik létszámát is növelniük kell. A javító és felújító munka lényegesen kevésbé gépesíthető, mint az ÉVM-alkalmazta építőipari technológiák. Az anyagellátás folyamatosságán és a létszám reális feltöltésén áll vagy bukik az éves terv teljesítése. Reális számítás szerint a jelenlegi 5400 főnyi létszámot a negyedik ötéves terv időszakában — a már új, ösztönzőbb bérrendszer bevezetésével — 7700 főre kell növelni. Egyidejűleg ki kell küszöbölni azokat az egyéb diszkriminatív tényezőket is, amelyek a tanács, főként azonban az ingatlankezelő vállalatok szakmunkásait és egyéb fizikai dolgozóit kedvezőbb munkafeltételek keresésére bírják. Enélkül ez a szektor szükségszerűen elnéptelenedik. A javítási és felújítási tevékenység még a sortatarozás menetében is egyedi munka. Hiszen a városkép nyomasztó volta ellen csak úgy lehet védekezni, ha pl. a homlokzatok színezését is dekoratív módon oldják meg. Természetes, hogy a munka egyedi jellege ellenére is bőven akad gépesítési lehetőség. Mindenekelőtt ki kell alakítani a megfelelő szervizkocsiparkot, sőt hálózatot. Speciális gépekkel gyorsítható az állványozás művelete, és egész sor életveszélyes munka biztonsága is növelhető. Ilyen gép pl. az emelőkosaras gépkocsi, a mozgatható állványzat, a modern lakókocsi a tmk csoportok mozgósítására. Kísérleti üzemekre lenne szükség, amelyek a sajátos munkához megfelelő anyagokat fejleszthetnek ki. Az anyagszállítás gyorsítására és a töréshányad csökkentésére minél szélesebb területen célszerű áttérni a konténer szállítás gyakorlatára. Ahol pedig gazdaságos és technológiailag is kívánatos, be kell rendezkedni a darukocsik üzemeltetésére. A főváros megóvásra, felújításra érdemes lakásállományának megtartásával nemcsak fontos nemzeti vagyont konzerválunk, de pótolhatatlan eszmei értéket is védünk. 31