Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Rózsa Gyula: Vigh Tamás szobrászata

res gyűrődésében, s a homlok-platók, orrgerincek, szem-szakadékok kemény domborzati diszciplínájában lehet tettenérni. Egyébként a stilisztikailag nem vallató szem számára nem más, mint igen szigorú, igen erős, igen fenséges portré; — olyan mellszobor, amely fölé szinte kívánkozik a ráhulló szomorúfűzág, keménységét megszelídítendő; olyan mellszobor, amelynek plasztikai ereje elfeledteti azt a nálunk gyakori plasztikai lehetetlenséget, hogy tipikusan zárt térbe való mellszobrot szokás állítani szabad levegőre. A Kürtösök A geológiai hasonlatra okot adó kubista szándék egyébként ekkor már megtalálja új anyagát és új technikáját Vigh Tamás munkásságában: a gyűrést és a rézlemezt. Nem a trébelést: az engedékeny réznek ezt a kalapáccsal, nyújtással-domborítással való megformálását évezredek, de legalábbis évszázadok óta használja az iparművészet, Vigh azonban 1960 óta egyszerűen hajlítja, gyűri a lemezt, mint a papírlapot; — szándékának megfelelő formába. de csak olyan beavatkozással, ahogy a réz és a gyűrődés a formát felvenni hajlandó. Ez persze önmagában műhely-információ, kuriózum. Közüggyé a kőbányai, Vaspálya utcai plasztikán válik először, ezen az Éjszaka címet viselő és nőalakot mutató rézlemez domborművön. Mert a rézlemez kőkockákkal ellentétet alkotó könnyedsége, levegőben úszó formákat hitelessé tevő légies onyagszerűsége, s a levegőben úszó asszonyalak, felhőalak lágy (mert nem kalapáccsal kényszerített, mert nem verőtővel idomított) hajlásai és domborodásai együtt teszik a homlokzati szobrot a puha, erős éj, a megbízható és védelmező pihenés-napszak figurájává. Akkor is, ha a féloldalas, vaspálya határolta Vaspálya utcáról nem, legfeljebb a Kőbánya-Alsóra érkező vonatok ablakából érvényesül igazán távlatból és teljességgel Vigh egyik remeke. Ha e sorok hatására a kedves olvasó kinéz Kőbánya-Alsó előtt a vonatablakból, e sorok nem hiába íródtak. Mert az Éjszaka után a következő szoborért, a hatvanas évek Vigh-plasztikájának feltűnést keltő remekéért nagyobb utat kell megtennie. Ez is a fővárosban található, s természetesen ez is külső kerületben, a zuglói telefonközpont előtt. Igaz, a Kürtösök kisebb léptékű modelljével előkelő helyen, a Műcsarnok előcsarnokában találkozhatott az 1968-as országos kiállítás látogatója, s csodálkozhatott — a kritikusokkal együtt — műcsarnoki díszhely és kiemelkedő alkotás e napjainkban ritka, szerencsés találkozásán. S később, a vidéken megnyílt Vigh-kiállítások meg a kollektív tárlatok kisbronz-anyaga megmutatta azt is, miként teljesedik végsővé egy szobrászi gondolat, miként talál magának anyagot, formát és új funkciót. A három Kürtösök elődje az egyetlen, bronzba öntött A béke hírnöke volt a hatvanas évek közepe táján; ekkor az egyetlen alak még lefelé tartotta harsonáját, csak lendülő testének mozdulata hordozta a plasztikai diadalmasságot, s bronz-tömörsége, földcsuszamlásos tömegei a dinamikát. A hétméteres Kürtösök első ránézésre könnyed: ugyanabból a látnivalóan vékony és engedékeny, gyűrt rézlemezből forrtak össze alakjai kerekplasztikává, amiből az Éjszaka lényegében domborműpalástja készült. Ez a könynyű, vékony palástszerűség a,.szakavatatlan" szem számára is azonnal észrevehető, sminthogy a hatalmas, karcsú kürtök is immár felfelé mutatnak, abban a bizonyos első pillanatban a néző benyomása az, hogy a szobor léggömbkönnyűén fölröppen. A második pillanatban viszont ezt a fizikailag könnyű szerkezetet optikailag nagyon súlyosnak, nagyon dübörgőnek, nagyon földmozgáserejűnek látja. Ilyennek mutatják azok a bizonyos fennsíkfelületek, kanyonhorpadások, hegynyi torlódások — röviden és szakmaiul szólva tektonikus formák —, meg ezeknek a tektonikus formáknak torlódó, összecsapó, váratlanul kisimuló dialektikája. És ettől a kettősségtől — a diadalmas, magasba zengő, légkönnyen felfutó lendülés meg a földrész nehézségű, zaklatott és dübörgő súlyosság kettősségétől —, ettől a logikailag elképzelhetetlen, de ezúttal művészileg kitűnően megoldott ellentmondástól lesz a Kürtösök nemcsak a posta és minden hírvivés szimbólumává, hanem a megtisztult emberi kiáltás, a diadalmas — nehéz, de nyert csaták diadalát hirdető — kiáltás megtestesítőjévé. Ajánlás Jobb, ha nyíltan megmondom: reklámot akarok ezzel-a cikkel Vigh Tamásnak. Igen, készakarva írom: reklámot, mert az 1967-ben megcsinált és 1969-ben felállított Kürtösök óta szándékához és mondanivalójához méltó nagy plasztikát Budapesten nem csinált, nem csinálhatott. Nem a fővárosnak szóló szemrehányással mondom ezt, mert az eddigiekből is nyilvánvaló (s ha hozzászámítjuk a Kerepesi-temető Madarász Viktor domborművét, a köröndi Kodd/y-táblát meg a margitszigeti Radnóti- és Petőfi-büsztöt, még nyilvánvalóbbá válik), hogy Vigh Tamás nem jut már mestere, Ferenczy sorsára, akinek egyetlen szobra áll Budapesten. De ajánlani szeretném Vigh szobrászatát, amely a Kürtösök óta eltelt hét esztendőben beérett, többszörösen új értékeket termett, és éppen ezek miatt az új értékek miatt nem valósulhatott meg monumentális mértékben. Ez a hét év egy még tisztábban taglalt konstruktív szobrászaton és egy ezzel párhuzamosan tökéletessé csiszolódó, érzelmektől fűtött áramlaton kívül két, már-már nyilvános botránnyá dagadó megnyert és mégis elvesztett (vidéki) pályázatot hozott Vigh számára. És olyan kisplasztikákat a kiállításokon, amelyekről ízlés- és nézetkülönbség ellenére egyértelműen állapította meg a kritika, hogy nagy léptékre és nagy terekre érettek. Egyelőre kisbronzok maradtak. Vigh Tamás negyvennyolc éves lesz ebben a hónapban, többszörös Munkácsy-díjas, nemzedékének kiemelkedő képviselője, és Budapesten korai korszakainak nyoma van már. De sem Budapesten, sem máshol egyelőre nincsen monumentális nyoma beérett, nagy korszakának. Legyen: kritikusi felelősséggel ajánlom. A Kürtösök hétméteres kompozíciója a zuglói telefonközpont épülete előtt