Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Rózsa Gyula: Vigh Tamás szobrászata

szobrászÉ Budapesten tőséget felkínálta, meg a szobrász, aki a lehetőséget elfogadta. Vigh Tamás pályája legelején külső kerületekben bizonyította, hogy méltó a Belváros és a belső város, Buda és az emlékműveknek kiszemelt helyek meghódítására: Éneklő fiatalok című diplomamunkája egy albertfalvai iskola elékerült, Kecskék című kompozícióját az óbudai Goldberger Gyár bölcsődéje számára mintázta 1954-ben, Pihenő nő-jét 1955-ben komponálta egy kisebb lakótelepre, az Erzsébet királyné útján. Mindhármat nehezen találja meg a környéket ismerő járókelő is (az első egy főútvonal mögötti homlokzat mellett, a második egy udvarban, a harmadik csúnyácska házak és azóta széppé nőtt fák között rejtőzködik), mindhárom úgynevezett „semleges" téma, és egyiken sem hagyott maradandó nyomot az ötvenes évek első felének kötelező emlékszobor-modora. Nehéz most már megállapítani, hogy mennyire érdeme az akkori művészetpolitikának, s mennyire a szobrász máig változatlan szerénységének, hogy a szobrászati ágálás esztendeiben a halkan sokatmondó műveket a nagy terektől távol helyezte el. Tény, hogy a művek tartalmukat (nem csupán témájukat) tekintve körülbelül oda kerültek, ahová illenek — az akkori, a tartalmát tekintve még egyensúlyozottabb, kevésbé robbanó Vigh-plasztika törvényei szerint és a városképről alkotott mai plasztikai igényeink szerint. Tény továbbá, hogy ez a ritka harmónia Ferenczy és Vigh, egy zseniális mester és egy rendkívüli tanítvány találkozásának köszönhető. Szóltam arról fentebb, hogy Ferenczy Bénit nem lehet követni olyanformán, ahogy ezt más, utánzási lehetőséget kínáló mesterekkel ifjú pályakezdők megpróbálják. Ebből következik, hogy ha azt állíthatom: Vigh Tamás a legfeljebb kétszemélyes „Ferenczy-iskola" kiemelkedő tehetsége volt, akkor a korai Vigh munkásságát rendkívüli teljesítménynek tartom. így is gondoltam. Vigh Tamás ugyanis tíz esztendőn keresztül, életének huszonötödik évétől a harmincötödikig tartó szakaszában nagyszerű Ferenczy-szobrokat mintázott. Nem utánozta Ferenczyt, ami, említettem, lehetetlen. Hanem rendkívüli adottságaival ótérezte-megértette a Ferenczy Béni-féle plasztika lényegét, s immár önállóan, de a mester körében maradva Ferenczyhez méltó szobrászi kérdéseket tett fel önmagának, s azokra Ferenczyhez méltó válaszokat adott. Éneklő fiataljai, a később Albertfalván felállított emberpár témájában is, szándékában is az 1951-es ifjúság még mit sem sejtő lelkesedésével szólal meg, s tulajdonképpen benne van az is. amit a Szabad Nép kritikusa akkor benne látott: ,,A művész mélyen átérezte és ki is tudta fejezni élményét: az üzemi és falusi énekkarok dalosainak lelkes, odaadó szeretetét a zene iránt." De szerencsére e napi érvényű értéknél több is van benne: zenéről aktuális kultúrmozgalomnál örökebb érvényű, s több, mint aktuális, erős hitről, ifjúságról, férfi és nő összetartozásáról. Ez Ferenczy óvó útravalójának is köszönhető: Ferenczy ekkoriban sem mintázott daloló munkásfiatalokat, de példát adott a daloló munkásfiatalokat mintázni akaró nemzedéknek arra, miként kell — nemcsak mesterségbelileg, a ,,kompozíciótan" szabályai szerint, hanem ennél mélyebben, szellemileg és plasztikailag — megkomponálni teltfeszülő női idomokat és szálas-szívósabb férfialakot, miként lehet domborodó fém-formákkal, meg fém-formák közötti űrökkel dallamosan és gyöngéden, de vizuálisan igen erősen összekapcsolni két figurát. S Ferenczy útravalójának — meg az útravalót jóra használó tehetségnek — köszönhető az is, hogy a munkásfiú fonott övének, bő nadrágjának kissé aggályosan részletező mintázását nem tekintve, a szobor nem csábult az akkor szocialistának kinevezett naturalizmus bűvkörébe — s a későbbi Vigh-szobrok már ennyire sem csábultak. Ferenczy Béni állatplasztikát sem művelt, s már csak ezért sem utánozhatta Vigh, aki a tanítványa volt. De akkor állatplasztikát művelt az egykori szocialista művészcsoport több, szocialista hitével és művészi meggyőződésével sarokba szorított tagja, állatplasztikát művelt mai, elkötelezett szobrászatunk akkori szemléleti beleavatkozásokkal viaskodó mestere, és állatplasztikát művelt az élő klasszikus, Medgyessy Ferenc is. Mert az állatplasztika játékossága még belefért a kultúrpolitika optimizmus-követelményébe, de már kívül maradt az aktuális szoborpolitika valójában szoborellenes kötelmein. Visszahúzódott-e Vigh Tamás, amikor az óbudai Kecs-Madarász Viktor síremlékének domborműve a Kerepesi temetőben Kodály emléktábla a Köröndön (Csigó László felvételei) 23