Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs:Nagy László helikoptere II.

Szokatlan szórendű, akadozó sorok. „Hajamat Itt zilálja szél" — mintha felszólító mondat volna. „Hogy lenne ehhez is közöm" — ebben meg mintha kérdés bújna. Pedig kijelentő mondat mind a kettő, de hogy annak hangozzék, döccentve kell mondani mind a kettőt. így adja hallható jelét a vers szerkezetében, hangzásában is annak, hogy ő most gyenge. De miért mondja: „gyenge vagyok"? Mert eddigi verseiben vallott meggyőződését kemény próbára tették a tények. Gyűjteményes kötete, az Arccal a tengernek nem datálja a verseket. De a korábbiban, a Deres majálisban ott a vers dátuma: 1953. Történelmi dátum immár. Nagyonis érthető hát a vers feltűnő rokonsága a pártból kizárt József Attila Bdnot-jával. Az is jlyen eszmélkedő, erőgyűjtő vers: . . . kijöttem, hogy erőm összeszedje, mint a néni a gallyat, a bánat. Megoldásig, megnyugvásig egyikük sem jut el. De csöppnyi vigasz mégis felsejlik a két vers végén. A természet követe: Attilánál egy hangya, nála meg egy lepke tűnik fel, sorstársaik az elgyengülésben. Ők hozzák az üzenetet: Szedd össze magad! Nagy László belül élte át ezt a válságot. Verseiben. Ő is, akár József Attila, elszántan védte hitének jogfolytonosságát. Akár a tenger, mormol a nagyobb család. Napommal, éjemmel követel engem. Nem elég már a múltbeli zivatarát ezerszer átélve magamba vennem. Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon, rajtam vér s áldomás pírját ütötte, érzékeimnek nem elég megosztanom, életem értelme így semmi lenne. Vágyak térképét olvasom — ez a parancs. S szívem a holnapok dalát megsejti. Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs vastagszik fejére, el sose ejti. (Rapszódia) Azt a költőt, aki csak a szemináriumi leckét tudja felmondani az emberségről, a szolidaritásról, kérlelhetetlenül felszarvazza az idő — ezt mondja itt Nagy László. S ugyanezt mondja egész ciklusra való versében: Az Anyakép-ben, a Farsangi ének-ben, a Nagy Lajosról írt Halálig tisztá-ban és a többiben, a sort lezáró 1954. szilveszteri vers dantei látomásáig, amelynek ezt a címet adta: Víg esztendőkre szomjas. Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek , fölkiabálnak! Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek. Ennek az évnek a termésébe tartozik a gyönyörű betlehemes vers is: Játék karácsonykor. Betlehem Budapesttel csudamód összerímel itt. A költő és hazafi gondjai pedig a tehetetlenül topogó fiatal apa gondjaival. Tessék csak figyelni: . . . szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön. A Kisjézust imádó pásztorok meghajolnak a jászol előtt, s közben mellükhöz nyomják levett süvegüket. Szentképeken csakugyan így van. De itt a vers egészen más süveget rajzol: az anyatej-szívó gyógyászati eszköz gumisipkáját: Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön. Minden verse azt mondja ebben az időben: szolidaritás kell, ember lehelletű. Mindenkivel. Az elesettekkel. A nem kedvesekkel is. A szesz-szagú „fekete fiúkért" is érdemes költő módra verekedni. Kívül a városon fékszárat megeresztve hujjogva hajtanak a szeneskocsisok. Köbül a patavas rúgja a csillagokat, mécsük a kocsi alól holdként kisajog. Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp állnak az ülés mögött fekete fiúk. Fújják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad, nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút. Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon, s törvény már nincs felettük, csak örök setét. Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek, vág bár a jeges eső, akár a sörét. (A fekete fiúk) A Zúzmara című verséhez is odaírhatta volna: tiszteletadás József Attilának. De bár az első szótól kezdve (Micsoda. . .) minden sor őrá emlékeztet, a vers maga mégis felszabadító mestermunka — a régi iparosképzés terminusai szerint értve a szavakat: Micsoda sóhaj dermedt rá a tetőcserépre, ecetfára, csillére, dúcra, drótkötélre, vaslándzsás villakerítésre? Piros tűzvésze sok virágnak kioltva már, csak szárak állnak. Rongyos papír-zsák beborítja a rózsafákat, térdig sipka. Ej, barbár ritmus kell a télnek, lábdobogások, szisszenések — már próbáljuk a hozzáméltó zenét, már szól a tüdő-sípszó. Tejecske sír a csarnokokban, remeg a szív az asszonyokban, kupicák között nagy a csöngés, kisüsti szagot ont a söntés. Az új aszfalton hanyatt fekszik az útcsináló, úgy melegszik, fújja a párát eltűnődve, emlékezik az anyaölre. A didergő, anyátlan nagyváros lakóit a zúzmara fogja egybe. A versnek, a költő szívének barbár ritmusára topogják közös táncukat a fagyban. Szerelem, szájharmonikával írnak költők olyan verseket, amelyek semmi másról nem szólnak, csak a szerelemről. De az ilyen csak-szerelmes versből kimarad valami: a közös vállalkozás, a szövetség. A szerelembe bele kell szövődnie minden másnak is, amit csinál az ember, a lélegzetvételtől az alkotásig. Nagy Lászlót a szerelem igazította útba válságos városi éveiben. Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltál, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vígasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz. (Jártam én koromban, hóban) Erről a szájharmonikáról sejteni lehet, hogy nem képzeletszülte szókép, hanem egykori valóságos fölvidító hangszer. Éppen jelentéktelensége teszi alkalmassá arra a szájharmonikát, hogy semmi kis hangjával jelképes hangszerré váljon. A szájharmonikás múzsa muzsikája nemcsak kettőjük számára bűvöli emberi tájjá a „mord kültelket". Kiállhatna akár tömegek élére is, harmonikázva, táncolva. Mosolyogna rá mindenki, a külváros egész népe, s követnék, ahova vezeti őket. Öngyötrő gondolatkörökből ez az asszony, ez a szájharmonika hozta a szabadulást. Erre sem ez az egyetlen vers a bizonyság. Kis cigányom lobogtass kendőt, fejed körül hajnali felhőt, ne less a világra, seregei az enyészetnek a nagy műszakra most öltöztek viola-homályba. Téged a fények bujdosása ne keserítsen, engem a táncod segítsen, omlás ellen babonás körrel most bekerítsen. (Viola-homály) t Egy napon, szerelmük válságos napján elhallgatott a közös muzsika. Zajok tolakodtak a helyére: eszpresszó-gép gőzsípja, kávéházi asztal nyikorgása, vízcsapok sikoltozása. Futok magamtól és a magánytól, a négy fehér fal kihányt magából. Ődöng a lélek, a test kifárad, a kávéházak siralomházak. Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép, félek, a szerelem meghalt végkép. Káprázataim gyászos álmok, gyász-szalagosak a pincérlányok. Könyököm alatt nyekeg az asztal, bűnös fejemnél két arany-angyal égve tartja a villanykörtéket, süt a fény, rámsüt, mint az ítélet. Rozsdával szeplős lett a borotva, Zápulnak a villany-búrák sorba. és a vízcsapok sirvafakadnak, nem maradok meg én se magamnak. (Halállal élek, nem kenyérrel) „Minden egész eltörött" — ahogy Ady mondja. A város hangjai, tárgyai: világcserepek. Mintsírbeli törmelékek restaurátorának, úgy kell a költőnek versben újjá ragasztani ezt a szétesésre hajlamos világot. 21