Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Román Kálmán: A régi pesti bulvársajtó

Halasi Laszlo Budapest Főváros" Az 1949 augusztusában elfogadott alkotmányunk kimondotta: „A Magyar Népköztársaság Fővárosa: Budapest." Ennek nyomán adta ki 1949. szeptember 13-án Budapest első munkáspolgármestere a 17.227/1949 — 1. számú rendeletét, mely a következőket állapította meg: „Közigazgatásunkban eddig használt és a köztudatban is elterjedt Székesfőváros elnevezés, mely magán viseli a dolgozó népet elnyomó uralkodóosztályok és a néptől idegen uralkodóház korszakának emlékét, nem felel meg népi demokráciánk elért eredményeinek, a népi közigazgatás elveinek és szervezetének. Annak megállapításával, hogy a lakosság és a közigazgatás körében a Székesfőváros elnevezés már eddig is kezdett tért veszteni, a következőket rendelem el: Városunk elnevezése: Budapest Főváros. A budapesti közigazgatás összes hatóságai és hivatalai, intézetei, intézményei, üzemei a jövőben a Budapest Székesfőváros elnevezéshelyett a Budapest Főváros vagy Budapest Fővárosi megjelölést használják." (Források Budapest múltjából. IV. kötet 495 — 496. oldal.) Ez a rendelet a maga prózai egyszerűségében kerek százesztendős harc végére tett pontot, hiszen a korábban tudatosan meg sem fogalmazott elnevezésbeli ellentét mögött a haladás és a reakció erőinek harca húzódott meg, s történelmünk minden sorsfordulóján világosan ki is fejeződött. Nem sokkal azt követően, hogy az 1848- 49-es forradalomban megszületett „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata", mely kimondotta a Habsburg-ház trónfosztását, 1849. június 24-én adta ki Szemere Bertalan belügyminiszter rendeletét Buda és Pest városokhoz s Pest megye egyeteméhez: „Miután a Lánchíd rövid idő múlva tökéletesen elkészülvén, ezáltal meg fog szüntetni az anyagi akadály, mely a két törvényhatóságban elkülönözve élt s létezett testvér főváros egyesítését és szellemi összeolvadását nehezíté ... a két testvér főváros arra van rendeltetve, hogy mind fekvését, mind lakosainak számát tekintve, Ó-Budával együtt, egy törvényhatóságot képezzen . . . Mind ezeknél fogva rendelem amint következik: I. Buda és Pest, illetőleg Ó-Buda hatóságainak egyesítése elrendeltetik, s a testvér két főváros mint Budapest ezennel egyesíttetik." (Források Budapest múltjából. I. kötet, 281. oldal.) Az 1848 —49-es forradalom eredményeként jogilag tehát megfogalmazást nyert az egyszerű, s e minőségében nagyszerű formula: Budapest Főváros. S ha a rendelet gyakorlati végrehajtását időlegesen megakadályozhatta is a forradalom és szabadságharc vérbefojtása, jövőbemutató jellege épp oly nyilvánvaló, mint ahogy a forradalom és szabadságharc célkitűzései is azok voltak nemcsak népünk legjobbjai, de a világ minden haladó gondolkozású embere számára. Megkapóan fejezik ki e perspektívát H. Ibsen sorai: „Ó, ha jönnek nemzedékek, kiket a hit harcra késztet, s pozdorjává zúznak össze minden trónt és bagolyfészket, a szegény, halott magyar név új csatán megszületve, harsonán jelszóként zendül a viharra nyilt fülekbe!" (Magyarországhoz) Egyelőre azonban a trón, Arany szimbolikus megfogalmazása szerint a magyarok Edward királya, Vörösmarty formulájával az „akasztott emberek királya", határozott a magyar nép — benne Budapest — sorskérdéseiben, s így Budapest Főváros létrehozása is lekerült a napirendről. A magyar királyok koronája a szabadságharc idején trónfosztott uralkodóház jóidéig trónörökösként el sem ismert sarjának a fejére került, 1873-ban azonban mégiscsak megteremtődött Budapest Főváros, s a koronázás 25. évfordulója alkalmából „elnyerte" a székváros rangot. Nehéz volna eldönteni, hogy az ezzel kapcsolatos eseményekben a tragikumnak vagy a komikumnak volt-e meghatározó szerepe. A történet ott kezdődött, hogy a főváros törvényhatósági bizottsága Ráth Károly főpolgármester vezetésével a koronázás 25. évfordulóján, 1892. június 8-án az elsők között sietett felkeresni és üdvözölni az uralkodót. A törvényhatósági bizottság jegyzőkönyvei híven megőrizték az ezzel összefüggésben elhangzott beszédeket. Néhány részlet a főpolgármester beszédéből: „Felséges Császár és Apostoli Király! Legkegyelmesebb Urunk! Felségednek magyar királyá koronáztatása, valamint Felséges királynénknak megkoronáztatása negyedszázados évfordulója alkalmával a legmélyebb alattvalói hódolattal jelentünk meg Felséged dicső trónja előtt, hogy Budapest főváros hűséges ragaszkodásának és hódolatteljes üdvkívánatainak legalázatosabban kifejezést adjunk. Az 1867. évi június 8-ik napja nagy nap volt édes hazánkra nézve! Ezredéves történetünkben kevés nagyobb jelentőségű napot találtunk. Egy új korszak vette akkor kezdetét és azon időszak, amelynek kezdő határát az 1867. évi koronázás napja képezi, méltán nevezhető édes hazánkra nézve a békés munka és a haladás korszakának . . . Az alattvalói szeretet és hála lelkesedése fogadja Felségedet széles e hazában. De e lelkesedésben és hálás értelemben első kíván lenni Felséged hűséges fővárosa, Budapest, mely Felséged atyai gondoskodásának áldását leggyakrabban élvezte s a mely mai fejlődését és Isten segítségével jövendő felvirágzását első sorban Felségednek köszöni . . . Fogadja kegyesen Felséged Budapest Főváros közönségének legmélyebb hódolattal párosult üdv- és szerencsekívánatait, melyek hő imában kérik a Mindenhatót, hogy Felségedet, a legjobb és legbölcsebb királyt, hazánk védangyalával, a Felséges királynéval és legmagasabb családjával együtt, édes hazánk javára és az uralkodóház dicsőségére, az emberi kor legvégsőbb határáig éltesse! Tartsa meg Felséged legkegyelmesebb boldogító atyai hajlamaiban Budapest főváros közönségét, mely Felséged kegyelmét minden időben törhetetlen hűséggel és határtalan ragaszkodással viszonozza." (Budapest Székesfőváros közgyűlési jegyzőkönyvei. 1892. június 15-i közgyűlés, 2 — 3. oldal.) Ezen üdvözlőbeszédre adott „legkegyelmesebb" válaszában az uralkodó a többi között a következőket mondotta: „. . . Hű ragaszkodásuk és hódolatuk kifejezéséért ismételve köszönetet mondva, biztosítom önöket, hogy a szép Budapestnek, magyar székvárosomnak további felvirágzását szívemből kívánom és élénk örömmel kísérendem." (Ugyanott 3. oldal.) Nehéz volna megállapítani, hogy e mondat megfogalmazásában mennyi volt a tudatosság, tény azonban, hogy „a legjobb és legbölcsebb király" minden szavát szentírásként tisztelő magyar uralkodókörök kapva kaptak a megfogalmazáson, s június 10-én gróf Szapáry Gyula miniszterelnök már felterjesztéssel fordult a királyhoz, melyben megállapítván, hogy annak a megjelent küldöttségekhez „intézett legkegyelmesebb válaszok minden szava, országszerte mindenütt és a főváros lakosságának minden rétegében a legnagyobb lelkesedést és örömet keltette. Császári és apostoli királyi Felségednek a főváros törvényhatóságához intézett legkegyelmesebb válasza, különösen pedig annak kegyteljes befejezése, — melyben Felséged Budapest fővárost magyar székvárosának méltóztatott nevezni — Budapest valamennyi lakosának és a haza minden fiának régidők óta táplált leghőbb vágyát töltötte be. Hogy azonban maga a főváros is, Felségednek mint Magyarország és Társországai apostoli Királyának székhelye, elnevezésében ezen címmel jogosan élhessen: oly hódolatteljes kéréssel bátorkodom Császári és apostoli királyi Felséged elé járulni, hogy Felségednek Magyarország és Társországai királyává avattatása és koronáztatása negyedszázados évfordulójának emlékezetére, legkegyelmesebben megengedni méltóztassék: hogy Budapest főváros ezentúl Budapest fő- és székváros czímmel élhessen." (Források Budapest múltjából. II. kötet, 44. oldal.) Még ugyanezen nap kelteződött az uralkodó válasza: „. . . megengedem, hogy Budapest főváros, mint magyar székvárosom, ezentúl Budapest fő- és székváros elnevezést használhassa." (Ugyanott 45. oldal.) Az elnevezés rövidesen megváltozott formában, mint „Budapest székes főváros" jelentkezik a hivatalos iratokban. E formában először a törvényhatósági bizottság 1893. november 3-i ülésjegyzőkönyvének bevezetésében olvasható, az 1900. március 28-i közgyűlési jegyzőkönyvben pedig már „Budapest székesfőváros" szerepel. Elegendő azonban a forradalomnak már a szele is, hogy e formula eltűnjék a főváros hivatalos dokumentumaiból. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a törvényhatósági bizottság már 1918. október 16-án „Budapest Főváros Törvényhatósági Bizottsága"-ként ülésezett, majd 1919 februárjában az 1919.: VII. Néptörvény alapján a törvényhatósági bizottság is átadta a helyét a Néptanácsnak, melyet a Tanácsköztársaság létrejöttével a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács váltott fel. Természetes, hogy a királyság intézményét visszaállító ellenforradalmi rendszer visszatér a Budapest Székesfőváros elnevezéshez, s visszaállítja a törvényhatósági bizottságot is, de az is, hogy az 1946: I. tc. kimondotta: „Magyarországon 1918. november 13-án megszűnt a királyi hatalom gyakorlása. A nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. . . Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlés most a magyar nép nevében és megbízásából megalkotja azt az államformát, amely a nemzet akaratának és érdekeinek legjobban megfelel: a magyar köztársaságot." (Magyar törvénytár. 1946. évi törvénycikkek. Budapest. Franklin. 3. oldal.)A törvény Budapest vonatkozásában nem tartalmaz külön intézkedéseket, 19. §-a azonban kimondotta: „Kihirdetésével hatályukat vesztik a megszűnt királyságra és kormányzói intézményre vonatkozó összes szabályok." (Ugyanott, 121. oldal.) Csak a sajátos történelmi körülmények magyarázhatják, hogy e törvénycikk részletes végrehajtási rendeletei nem születtek meg, s csak 1949-ben került sor a „Budapest Székesfőváros" elnevezés hivatalos eltörlésére. 39