Budapest, 1974. (12. évfolyam)
11. szám november - Dr. Radnai Lóránd: A Roosevelt téri új irodaház
Látta-e mär Budapestet nappal? Lázár István Zarándoklás a „Szentföldre ## Csigó László felvételei Akét világháború közötti években a magyar római katolikus egyház új és új erőfeszítéseket tett, hogy a vallásos buzgalmat elevenen tartsa, a hívek és a papság aktivitását fokozza; az állam polgáriasodása és a korszerűsödő életmód „káros" hatásai közepette új módon építsen régi hagyományaira. E munkából nagy részt vállaltak a szerzetesrendek. Közülük a ferenceseknek egyebek közt az volt a feladatuk, hogy újraélesszék a hívek kapcsolatát a Szentfölddel, kötődését a bibliai, az újszövetségi események színhelyéhez. Családunkban is akadt, aki megvásárolta drága díszkiadványukat, rendszeresen kapta az olcsó kis hitbuzgalmi brosúrákat, eljuttatta néhány pengős adományait a rend úgynevezett bel- és külmissziós tevékenységének támogatására. így találkoztam én először azzal a fejlett ügyvitelszervezéssel, amit sok helyütt még csak most sajátítanak el nálunk: a levelezés, a propagandaanyag küldés, a közönségkapcsolatok racionális módszereivel. És apám, aki tanár létére egy kis magánkönyvkiadót is fenntartott, a reklám és a terjesztés nem egy fogását őtőlük leste el. A modern propaganda és a széles körű személyes agitáció mellett a Szentföld népszerűsítésének egyik szemre is igen hatásos eszközéül szánták a jelképes magyarországi „Szentföld" felépítését, ahová azok is elzarándokolhatnak, akik az igazi Szentföldre sohasem juthatnak el. (Annál kevésbé, mert az 1940-es évek első fele igazán nem kedvezett a magyarok közel-keleti utazásainak ...) hány elszórt házat mellőzünk el az idős fákkal benőtt területen. Ismét jobbra kanyarodva jutunk a már említett kis oldalútra. A fák közt néhány kőszobor, faragási törmelék; és egy (most, 1974 őszén már majdnem kész) igen szép műterem. A villamosok közül az 56-os jár erre. Végállomása előtt eggyel kell leszállni róla, s följönni a Heinrich István utcán. Valószínűtlen, apokaliptikus látvány . . . Sára Sándorhoz mentem, megkérdezni, fölcserélné-e néhány napra a filmfelvevőt a fényképezőgéppel : illusztrálná-e Zemplén-szociográfiámat. Ő akkor, szívességi alapon, Veszprémi Imre szobrászművésznél lakott. Betértem a kis oldalútra. Először csak a súlyos, otromba vaskapu tűnt a szemembe. Mögüle mély, oroszlánhangú kutyaugatás mordult. Ekkor még, rossz perspektívából, csak a fölmenő betonfalak csekély részét és az ovális zárókoszorú talán harmadát pillantottam meg. Közelebb merészkedve a vaskapuhoz, egy résen át az óriás „udvar" keskeny metszetét. A kutyák nem is ugattak már, hanem tomboltak. A további ismerkedés későbbre maradt. Filmünk képernyőre kerülése után a nézők leveleinek és telefonjainak felerésze arról tudakozódott, hogy hol is van az a „Szentföld" ? Ha autóval tartunk kifelé a Hűvösvölgybe a Vörös Hadsereg útján, nyáron fák összeboruló alagútjában megyünk; kétoldalt éppen csak kivillannak a kisebb-nagyobb épületek. Télen, a csupasz ágak közt messzebbre belátni, de aki nem tudja a helyét, ekkor se igen veszi észre a főútról . . . Ahol Y-hoz érünk: a Nagykovácsi út balra kiválik a Vörös Hadsereg útjából, tartsunk jobbra, Pesthidegkút felé. Ám rögtön az Y után térjünk be jobbfelé, a szűk Heinrich István utcába. Né-Nem a pontos történetét írom, inkább a legendáját. Ahogy a szájhagyományban éL Nem egy épület életrajzát, hanem a sorsát. A „Szentföld" beton-monumentuma a Banhattsban is jelentős szerepet játszott neves magyar mester, Molnár Farkas egyik utolsó alkotása, aki talán nem csupán szakmai rangjának köszönhette ezt a rendkívüli egyházi megbízatást; élete végefelé érzelmileg is az egyházhoz hajolt. Ha műve elkészül, nemcsak az ország akkor — és, talán Holló I.ászló két kicsiny vidéki templomát nem számítva, máig — legkorszerűbb temploma lett volna. Statikai és szerkezeti megoldása, különösen a nagy fesztávot áthidaló, feszített beton-tető nemcsak itthon, hanem nemzetközileg is úttörőnek számított. Ám az óriási, ovális belső tér ma is fedetlen, oldalt és fönt meredező, csupasz betonvas-szálak várnak az alighanem sohanapi befejezésre. Az 1940-es évek első felében elkezdett építkezes a háború alatt félbemaradt. Mi történt később ? A magyarországi szerzetesrendek feloszlatása, illetve működésük korlátozása után — mint a régóta itt lakók mesélik — egy időre hatósági célokra vették használatba a „Szentföldet". Néhány melléképülete, köztük múzeuma korábban már működött a katedrális-torzó körül. A hatóság helyére azután iparitanuló intézet került, az azonban már 1954-ben elhagyta az ősfákkal benőtt, hatalmas telken elszórt öt különböző nagyságú építményt, melyeknek ez időben a torzó csak felesleges, gigantikus ráadása. Ekkor az üres házakba, egyikbe a másik után, még abban az évben — és nem 1956-ban! — önkényes beköltözők települtek. Nem sokkal később sikerül legalitást kiutalást is szerezniük. Veszprémi Imre szobrászművész először mint kiscserkész járt a „Szentföldön", 1947 körül, múzeum-látni. Másodszor K. B. kollégáját, az 1954-es honfoglalók egyikét látogatta meg. A sosemvolt katedrális oldalsó helyiségeit ekkor a „szentföldiek" — akik utólagos kiutalást, persze, csak a lakásokra kaptak — sufniként használták. Egy nagyobb oldalkápona ekkoriban K. B. műterme volt. Néhány esztendő múlva, már K. B. utódával a bérleményben, Veszprémi Imre lakást cserélt, így költözött a hűvösvölgyi „Szentföldre", a „katedrális" melletti ház egyik felébe. Az ő műterme lett a nagy oldalkápolna. Ha tudta volna, hová jött, mi szakadt a nyakába, rögtön ismét cserél, vagy mindent odahagyva menekül.
