Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Csigó László felvétele

BUDAPEST NÉPÉT . ^ ^^^f nagy veszély fenyegeti, mert tétlenül nézi egyre iMslgbeejtöbb helyzetet. Tétlensége azokban az illúziókban keresendő, amikből a tömegek passzivitást« táplálkozik. Reménykedve: kérdik: nyilt város lesz-e Budapest? Az ilyen kérdésre vagy sürgetésre á kormány igyekszik kitérő, kicsit bíztató feleletet adni. Á németek nem köntörfalaznak. Hivatalos katonai szószólójuk - a Wilhélmstrassen így nyilatkozott nov. 6-án: „A német hadvezetőség mindent megtett Párizs és Róma,kiürítése érdekében. Ezzel szemben áz ellenség semmibe sein velte a németek jószandékát. Minthogy a német birodalom területén is minden várost és helységet az utolsó tégláig védelmeznek, ennélfogva nincs ok arra, hogy Magyarországon másként járjanak el." De Rómát és Párizst nem a németek „jószándéka" tette nyilt várossá. Rómában a nép nyomása, Párizsban a lakosság fegyveres harca kényszleri tette erre a németeket. Budapesten — úgy gondolják — éppúgy nem fognak belső ellenállásba ütközni, mint a német városokban, tehát itt is „az utolsó tégláig" lehet majd harcolni., A nyilt várossá nyilvánítást nem fogjuk ajándékként kapni: Fegyverrel kell£ azl kiharcolniI Felhívás Budapest népéhez. Megjelent az illegális Szabad Nép 1944. december 1-i számában A budapesti és Pest környéki lakosság fokozódó háború- és németellenes hangulata, a kiürítési törekvések csődje s az a kilátás, hogy Budapest harci cselekmények színtere lesz, miközben a menekültek áradata révén kétmilliósra felduzzadt lakosság nagy megpróbáltatásoknak lesz kitéve, arra kényszerítette a főváros vezetőségét, hogy felmérje a helyzetből adódó intézkedéseket. 1944. október 25-én a Belügyminisztériumban a főváros kiürítésének lehetőségeiről tárgyalva megállapították, hogy még kényszerkiürítés esetén is — eltekintve attól, hogy megfelelő szállítóeszközök és elégséges felvevő területek sem álltak rendelkezésre — legalább másfélmilliónyi ember maradna vissza, akiknek sorsáról, közigazgatásáról valamiképpen gondoskodni kellene. Az értekezleten az elnöklő belügyminiszter megjegyezte: intézkedni kellene az iránt, hogy Budapesten a közműveket ne robbantsák fel. Tájékoztatta az értekezlet résztvevőit, hogy tárgyalások folynak a német és a magyar katonai parancsnokságok között a felrobbantásra kerülő objektumok kijelölésére. November 2-án újabb megbeszélés zajlott le a kiürítés lehetőségeiről. Ezen a kitelepítési kormánybiztos kijelentette, hogy Budapest és a környező városok mintegy kétmilliós lakosságát legfeljebb csak gyalogmenetben lehetne eltávolítani. A dolog képtelenségét igazolandó, megjegyezte, hogy a rendelkezésre álló utak csekély mennyisége miatt ez két évig tartana. Arról már nem is szólva, hogy sem a Dunántúlon, sem Németországban nincs hely ekkora embertömeg elhelyezésére. A vészterhes jövő az egyházak vezetőit is megmozdulásra késztette. Október 27-én Serédi hercegprímás, úgy is mint „a Székesfőváros főpásztora" felkereste Szálasi Ferenc „nemzetvezető-miniszterelnököt", valamint Edmund Veesenmayer teljhatalmú magyarországi német megbízottat. Mint a hercegprímásnak Farkas Ákos polgármesterhez intézett leveléből idézve feltehető, arra kérte őket: ha az a biztos veszedelem fenyegetne, hogy Budapest székesfőváros hadműveleti területté válik: az nyílt várossá deklaráltassék, hogy sem polgári lakosságának eltávolítására, sem pedig benne harcokra ne kerüljön sor. így Isten segítségével közel kétmillió pesti és Pest környéki lakos megmenekülne, a székesfőváros pedig műemlékeivel, gyönyörű templomaival, köz- és magánépületeivel, hídjaival és nagyszerű üzemi berendezéseivel épségben maradna." Ugyanezen napokban más egyházak képviselői is hasonló lépéseket tettek a főváros megmentésére. Ilyen körülmények között következett be november 4-én a zsúfolásig telt Margit-híd pesti szárnyának — a hídon átvezető gázvezeték állítólagos meghibásodásával megindokolt felrobbanása. A robbantásban feltehetően véletlen is közrejátszott, hiszen a hídon elhelyezett aknák műszaki ellenőrzésén éppen abban az időpontban mintegy 40 főnyi német alakulat dolgozott. Ám a bekövetkezett katasztrófa rávilágított arra, hogy — tudatosan, hideg fejjel végzett számítások alapján — minő végzetes sorsot készítettek elő a magyar főváros elpusztítására a német fasiszták és a nyilas cinkosaik. A főváros polgármestere 1944. április 14-e óta Doroghi Farkas Ákos volt. A Keresztény Községi Párt szélső jobbszárnyához tartozó, egykor alacsony beosztású városi tisztviselő számára a Gömbös-kormány városházi hatalomátvétele nyitotta megazelőrelépés lehetőségétahivatali ranglétrán. 1934-ben ebből a jelentéktelen előadóból egyszerre az elnöki osztály nagyhatalmú tanácsnoka lett, akinek állásfoglalása a városházi dolgozók tízezreinek sorsát befolyásolta. Tisztségét azonban Gömbös halála után nem tudta megtartani, s mindössze a közüzemek és városi érdekeltségű egyéb vállalatok irányítását végző üzemgazdasági osztály tanácsnoka lett. Az 1930-as évek végén s az 1940-es évek elején többször is megpróbálkozott elnyerni az alpolgármesteri címet, de a szabadkőműves múltjáról ismert, az uralkodó osztályok liberális csoportjához tartozónak tekinthető Szendy Károly polgármestersége időszakában a szélsőjobboldallal erősen szimpatizáló Doroghi Farkas nem juthatott közelebb a hatalom csúcsaihoz. Áz ország német megszállása s az úri középosztály szélsőjobb és imrédysta csoportjainak hatalomra kerülése nyitotta meg az utat Doroghi Farkas Ákos polgármestersége előtt. Tisztéhez mindenáron ragaszkodott; készségesen igyekezett végrehajtani az egymással meglehetősen ellentétes politikai irányvonalat megvalósító Sztójai és Lakatos kormányok rendelkezéseit. A nyilas puccs után is a helyén maradhatott, és Szálasiék bizalmi embereként — a szintén kereszténypárti jobbszárnyról elindult Mohai (Mohaupt) Gyula nyilas főpolgármesterrel együtt — szolgálta a nemzetvesztő politikát. A városházi vezetőség további tagjai ebben az időben már jórészt a polgármesteréhez hasonló politikai pályát futottak be, és hozzá hasonló beállítottságúak voltak. Az ellenzéket fokozatosan kiszorító városvezetés az ország német megszállása után már azoktól is igyekezett megszabadulni, akik meggyőződéssel szolgálták a „keresztény kurzust", de a legszélsőségesebb nyilas terrorral szemben fenntartásaik voltak. Ezeket az ország megszállása után nyugdíjazták, vagy felmentették őket állásukból. De még ez a „megtisztított" városvezetés is kénytelen volt valamit tenni. Egyfelől a pusztítás következményeitől való félelmükben, másrészt az egyházak vezetőinek erkölcsi nyomására, végül, de nem utolsósorban azért, hogy a fasiszták pusztításai ne kergessék a lakosságot „a bolsevista ellenség karjaiba", kísérletet tettek a fővárosra váró megpróbáltatások enyhítésére. A Margit-híd katasztrófája szombaton kora délután történt. A rákövetkező hétfőn, november 6-án a „honvédelmi miniszter útján a hidak és közművek épségben hagyásáról" szóló, a kormányhoz felterjesztendő memorandumról és a fővárosi irányítás alatt álló köz- és hadiüzemek vezetőihez intézendő, a robbantásokat megtiltó bizalmas polgármesteri rendelet szövegéről határoztak. 2