Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Németh László változatai a Budapest témára 2.

zörgő stráfkocsik tették olaszossá az életet, már elnéptelenedtek, a boltok is zárva, csak a hentesüzlet félig lehúzott redőnye alól csapott ki a töpörtyűszag." Németh László görögszabású regényhősnői: Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, sok jellemvonását hordozzák alkotójuknak, ő azonban gondolt arra, hogy önmagát átköltve, önálló léttel, környezettel, asszonyi szenvedélyekkel ruházza fel őket. Ágnessel nem kellett ilyen óvatosnak lennie. Ez az alteregója ugyanolyan sérülékeny, mint akár a Gyász, akár az Iszony hősnője, de észleletei a világról és saját magáról dúsabbak, rendezettebbek. Németh László egészen közel engedte személyiségéhez ezt a regényalakját. Felruházta a maga választott szakjával, a medikussággal, a maga gyerekkorának és ifjúságának színhelyeivel, élményeivel. Még csak a címe volt kész ennek a regénynek, mikor már világosan felvázolta kettőjük azonosságát: „Ha a testemben mindig is maradt valami lányos, az érzéseim most a szüleim közt hasonlítottak leginkább egy magános, egyenes fiatal lányéhoz. Nem ok nélkül osztottam ki tervbe vett regényemben, az Irgalomban is egy öntudatos, magános egyetemi hallgatónőre az ekkori állapotomat." .A Terézvárosban is, íme, ugyanazt a mediterrán nyüzsgést észlelte Ágnes, amit Németh László megélt diákkorában, majd előhívott a Magam helyett lapjain. „A fiakkerokkal ragyogó Andrássy-út után, ahol még a zaj is csend volt, a mellékutcákban állandó volt a lárma. A Bajnokutca makadámján gyerekek rúgták a focit, egy éles füttyel menekülve, ha az őrszobából a rendőr arra került; a szemközti ház előtt az állhatatos udvarló adta le közismert füttyjelét a színésznőnek; a targoncájukat toló inasfiúk a Luxemburg grófjának a belépőjével csörtettek be a szomszéd utcába, a városba indulók a járdáról kiáltozták föl, amit elfeledtek, az emeletre. Akkor még harminc évvel volt fiatalabb ez a városrész, de a lakossága már akkor is élénk mediterrán jelleggel szállta meg." A Liget A „Lovasok részére" táblához hasonló archaikus emléket sokat őrzött meg, jutott belőle bőven a maga életrajzába is, meg Ágnes regényébe. A Liget felidézésében csak a harmadik személy használata árulja el — így kiragadva —, hogy itt Ágnes az emlékező: „A Liget minden része életének másmás korszakával volt átitatva. Szemben a vurstli, az volt az első gyermekkor. Tóni bácsi, anyja jókedvű öccse, az omnibusz bakján (ó, az omnibusz, a kedves nagy batár, amelyen a két nehéz ló mellé a Hattyú utcai kapaszkodóra egy harmadikat fogtak!) protezsált ki kettőjüknek helyet; úgy érkeztek ki ide, az ő örömére készülve. A paprikajancsi padján még nagypapa, anyjának az apja is ott ült vele ... Az Állatkert, az akkor nyílt meg, amikor kis gimnazista volt; a legtöbbjüknek bérlete volt bele, télen odajártak kis muffal a kezükön korcsolyázni, nyáron meg a csodálatos műhegyek közt kerestek rejtettebb padot: fölöttük zergék, alattuk unatkozó gémek, s ők megvető közönnyel, majd kipukkanó nevetéssel ingerelték a másik nemet, amely hol egy magát költőnek képzelő kitérdelt nadrágú magányos ifjú, hol meg az egymáson szemtelenségre bátorodott kamasz csürhe képében sétált el előttük, s közelítette meg őket..." Ez az utolsó mondat már félreérthetetlenül lányos emlék, lányzavar, pontos megfordítása a kamaszodó fiú zavarának. A másik nem felől nézve ugyanez a jelenet így látszik: „Szép idővel ... sokat bújkáltunk az új sziklák zugaiban. A halat kérő fókákkal s a gyermekeket cipelő Sziámmal már méltóságunkon aluli volt foglalkoznunk; de az idő eltelt azért; tejet és állateledelt ettünk, sakkoztunk és találmányokról beszéltünk, amiket ki lehetne találni. Egyesek mára .tyúkok' iránt is érdeklődtek ekkor. A tyúkok kis polgárista leánykák voltak; ők is csapatban jártak s ha egy-egy nagyobb fiú megszólította őket, amíg az egyik viszszaszólt, a többi csúfondárosan böfögött, vigyorgott. Eléggé próbára tették a fiú lélekjelenlétét." Bármennyire párhuzamos a két híradás a két „ellenséges" serdülő táborból, az emlékező helyzete mégis egészen mássá lesz önéletrajz írójaként és regény hőseként. A Magam helyett szorongó hőse az író, aki a sajátmaga megalkotásának gyötrelmeit éli újra. Őmellette a legszeretettefabek és leggyűlöltebbek is csak epizódszereplők lehetnek. Ágnes szenvedélyének fókuszában azonban az apja áll. A hadifogoly apa, akinek tragédiát ígérő visszatérését szeretné úgy előkészíteni, hogy ha nem is ütközésmentes, de elviselhető legyen. Minden találkozás, minden beszélgetés, mindenki másnak a sorsa ide torkollik. S ide fut az a sor is, amiből az előbb idéztem már: „A Liget minden része életének más-más korszakával volt átitatva." A ligeti helyszíni szemle idején ugyanis már tudja, hogy a hadifoglyok csoportja hamarosan megérkezik. „Mint pompás restaurátor, a boldogság most valamennyi kép színét nem várt frisseségben hozta ki a rávert füst, korom alól. Végül is a szigetnek vágott neki. A Vajdahunyad vár, amely a víz tükre helyett most a tó betonfenekébe bámult, a Jáki kápolna, a vasköpenyébe húzódó Névtelen. Ez volt az a zúgja a Ligetnek, ahol, ha fahídján átment, történettanár apja lépéseit is ott hallotta kongani maga mellett." A Keleti pályaudvar A regény és az önéletrajz ugyanarra a mozgalmas színhelyre érkezik meg: a hadifogoly tisztek csoportját fogadják a pályaudvaron, miniszteri beszéddel, dalárdával, zászlókkal, büfével. Itt van az a szereplő is, akinek lénye és jelenléte egyformán zavarta a regény medikáját és az önéletrajz medikusát: az anya fiatal lovagja „ott sürgött, forgott, kotyogott a legnagyobb izgalommal". Milyen változatokban jönnek elő a legfontosabb jelenetek a kétszeri előhívás során? A regény: „Rettenetes, hogy ez az Ágnes milyen ideges, hallotta az anyja féltő hangját. ő azonban egyáltalán nem érezte, hogy ideges, csak az új gondolatot próbálta a vonat felé feszülő várakozásról letépni, hogy az anyja azért tereli az ő idegességére a figyelmet, hogy a maga zavarával a háttérben maradhasson." Ez így csak rövid summázása a korábbi fogalmazásbeli feszült helyzetnek, ahol az anya óvó mondatai a viszontlátás pillanatába vágnak bele, disszonáns kíséretként: „Szótlanul toporogtam a várakozók közt, majd a többiektől elválva nyargaltam előre. Anyám, hogy a maga állapotával ne kelljen foglalkoznia s e pillanatban szinte mögém húzódjék: engem kezdett az örömtől félteni. — Az első hang, ami a vonatról leszálló öreg ember . . . fülébe ért, így lett egy »Laci, ne izgasd föl magad . ..« Egy nagy fiatalember siet felé, s mögötte egy hang: Laci, ne izgasd föl magad. Ez még kábulatából is oly furcsának tűnt fel, hogy később is gyakran emlegette." A hazaérkezettről viszont a regény ad teljesebb, finomabb rajzú portrét. „Ágnes, oldalról egy pillérnek szorulva nézte az apját, amint el rozsdásodott torkát, a himnuszhoz illő arcot véve fel, az énekhez köszörülte, majd később az emelvényre lépő miniszter szónoklatát hallgatta. Végtelen alázattal állt ott, a nagy kesztyűjével, ahogy a különféle étkezőhelyeken, táborban, börtönben, parancsolvasásnál, propaganda előadás alatt, étel- s jegyosztásnál — szinte már nem is a maga alázatával, hanem a püspököt, szolgabírót fogadó parasztősökével; arcára azonban az a figyelmesség tért vissza, amelyet kislány korából Ágnes is ismert. Ez a figyelem nem annyira a hallott gondolatoknak szólt (azokat a fél füllel figyelő Ágnes elég sablonosnak érezte), hanem a közhelyek szónoki megformálásának, amit ő, mint tósztmondásra kényszerített volt vidéki tanár, nemzedékének a fia, a szakértők érdeklődésével figyelt. S ahogy ez az intellektuális ösztön a jobbágyőseibe visszasüppedt emberben felneszelt — a begördülése óta először eszméltette rá Ágnest, hogy akit várt, az itt van, s hogy ez a birtoklás boldog érzésével tölti el a szívét." Jellegzetes némethiászlói motivumszövevény: parasztősök, vidéki tanárság, hadifogoly beidegzettség s végül az intellektus fellobbanása. S milyen irgalmas ez a lány. Felfüggeszti az iróniáját a frázisok hallatán, hiszen apjának, a másik nemzedékbelinek ezek még számbavehetők, mérlegelhetők. Pedig volna helye az iróniának, nemcsak a szónoklatnál, hanem akkor is, mikor a dalárda rázendít. „A dalárda nagy büszkesége volt Kertésznének, hisz édesapja — mint vízivárosi őslakó — még az alapító tagjai közé tartozott, s a férje, amikor Budára került tanárnak, az ő helyét foglalta el a tisztes testületben . .. »Megtért a vándor« — mondta csendesen Kertész, mert az első taktusokat hallva, ráismert a dalárda régi műsorszámára, amelyet már az ő idejében is énekeltek." „Megtért a vándor" — ez a frázis felidézi a hozzátartozó banális dallamot (annak is, aki soha nem hallotta), a tátogó szájakat, az érdes tremolós hangokat, a fogadó ünnepség ízléstelenségét, s a korszak kilátástalanságát. 23