Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - A címlapon: A Déli pályaudvar (Csigó László felvétele)

kel. Mindezeknek az úgynevezett kapcsolódó létesítményeknek a létrehozása a lakásberuházási összegekhez hasonló nagyságú keretek biztosítását teszi szükségessé a költségvetésből. Ma már csaknem 20 milliárd a komplex lakásfejlesztésre évenként felhasznált beruházási összeg. Állami és szövetkezeti pénzügyi forrásokból 1961-ben .19'684, 1965-ben 22 388. 1967-ben 21 666, 1971-ben 22 471, 1972-ben pedig 29 489 lakás épült. A lakásépítési beruházások összege — a kapcsolódó beruházások nélkül — 1961-től 1972 végéig több mint három és félszeresére emelkedett, ugyanakkor az épített lakások száma — a magánosok építkezései nélkül — nem egészen másfélszeresére. A különbség a lakásépítési költségek emelkedéséből adódik. Az egy lakásra jutó átlagos nyers (nettó) építési költség 1972-ben országosan 270 ezer, Budapesten 278 ezer forint volt, 71 százalékkal magasabb az 1960. évinél. A kapcsolódó beruházások ráfordításait is számolva, egy lakás létesítésének bruttó költsége a fővárosban 1972-ben 431 ezer forint volt. Az építési költségek emelkedését pontosabban mutatja az 1 m- lakásterületre számított költség. Ez országos átlagban 1961-ben 2943 forint volt, 1972-ben már 5000 forint, Budapesten pedig 5200 forint. A lakásépítési költségek 1961—1967 között lényegében stagnáltak, ez részben a különböző hatósági árbeavatkozásoknak volt köszönhető. Az 1968. január 1-én végrehajtott általános árrendezés az állami építőiparban az árszínvonal 13 százalékos növekedésével járt. A lakásépítkezések árszínvonala — főként az anyagáremelkedések következtében — ennél nagyobb mértékben, 21,7 százalékkal nőtt, és az árrendezéssel nem vált stabillá. A növekedés azóta is folytatódott, és az 1972. évi árszint már csaknem 16 százalékkal haladta meg az 1968. évit. Az egy lakásra jutó építési költségnövekedés azonban ennél is lényegesen nagyobb. Önként adódó kérdés: honnan a tetemes költségtöbblet? A lakásépítési költségek növekedésének kb. 50 százaléka az építőipari árak emelkedéséből származik; a többi az áraktól független okokra vezethető vissza. Ilyenek például: a szanálások számának növekedése. a szintszám és az építési mód változása. Az ötszintes lakások építési költségeihez képest ugyanis a középmagas lakóépületekben levő lakások költsége több mint 20 százalékkal, a magas (11 szint feletti) lakóépületekben levő lakásoké pedig mintegy 35 százalékkal nagyobb. Ezért a kormány 1970-ben irányadó jelleggel maghatározta, hogy a fővárosban, a megyei és más városokban milyen lehet a középmagas lakóépületek aránya, a magasházak építését pedig egyedi engedélyezéshez kötötték. Ennek megfelelően biztosítják a tanácsoknál az állami célcsoportos lakásépítkezések pénzügyi fedezetét. Többletköltséggel járt a lakások nagyságának, komfortosságának és felszereltségének növelése is. Az állami lakások átlagos területe 1961-ben 48,7 m-, 1972-ben országosan és a fővárosban 53 m2

volt. Míg az 1961-ben épített állami lakások 43,9 százalékában volt beépített konyhabútor és öltözőszekrény, addig 1972-ben ez az arány már 91,9 százalék volt, Budapesten pedig100 százalékosnak mondható. Az 1972-ben épített állami lakások 71,6 százaléka volt országosan korszerű táv- gáz- vagy központi fűtésű, szemben az 1961. évi 20,5 százalékkal. Budapesten 1972-ben korszerű fűtéssel épült a lakások 85 százaléka. A gáz- vagy villanytűzhellyel felszerelt konyhák aránya az 1961-ben épített lakásokban 69,5 százalékos volt, 1972-ben ez az arány országosan 97,6, Budapesten 100 százalék. Növelte az építési költségeket az importból származó anyagok és szerkezetek nagyobb arányú felhasználása, valamint a szállítási távolság emelkedése. Hozzájárult még az is, hogy az 1968. évi árrendezés után az 1972. év végéig az építési-szerelési munkák 35 százaléka a szabad árformába tartozott, ami lehetőséget nyújtott bizonyos mértékű burkolt áremelésre. Hogy ennek gátat vessenek, 1972. decemberében, a 20/1972./ (XII. 5.) ÉVM—ÁH. számú rendelettel az építési-szerelési munkák 90 százalékát a kötött árformába sorolták, és csak 10 százalékát hagyták a szabadáras formában. Ez utóbbi elsősorban a fenntartási munkákra vonatkozik. A döntések — és azok költségkihatásai A célcsoportos lakásépítések beruházási kereteivel a megyei szintű tanácsok rendelkeznek. Döntésüktől függ, hogy egy-egy tervciklusban, a rendelkezésre álló lakásberuházási keretekből, több vagy kevesebb lakás épül; mert minden eltérés az optimálistól többletráfordítást igényel, és csökkenti a felépíthető lakások számát. Miről kell dönteni a lakásfejlesztési tervek összeállításakor? Dönteni kell a szanálások mértékéről, az egy-, két- és többszobás, valamint a félszobával növelt lakások számáról és arányáról, a telepítés helyéről. A szintszámokat tekintve: milyen arányban épüljenek középmagas és magas lakóépületek? A fűtési módokkal kapcsolatban a hagyományossal szemben választani kell a táv-, a központi- és a gázfűtés között. A kapcsolódó építmények esetében: hogy azok a drágább könnyűszerkezettel, rövidebb idő alatt épüljenek-e, avagy egyéb technológiával, kisebb költséggel, de lényegesen hosszabb átfutási idő alatt. Budapesten 1972-ben már könnyűszerkezetű, acélvázas technológiával is épültek kereskedelmi létesítmények és iskolák. A könnyűszerkezetes építési móddal a kivitelezés ideje alig egynegyede a szokásosnak, de a nagyarányú időmegtakarítás jelentős költségtöbblettel jár; ez iskolaépületeknél tantermenként 60 százalék, a kereskedelmi létesítményeknél m^-enként csaknem 100 százalék. A kérdés elbírálásánál azonban figyelembe kell venni, hogy a szükséges kapcsolódó beruházások késedelme a város egészét érintő zavarokat okozhat, és a lakótelepiek élete sem biztosítható megfelelő ellátó létesítmények nélkül. A döntések során a lakásszanálások számának minimálisra csökkentését indokolni a nagy lakáshiány és a takarékos gazdálkodás szempontja. Ezzel szemben a városokban, közülük is elsősorban Budapesten a nagyobb szanálás mellett szól az, hogy jórészt elavult, gazdaságosan fel nem újítható, komfort nélküli lakások bontására kerülne sor, ami nagymértékben javítaná a lakásállomány minőségét. A különböző technológiák alkalmazása eltérő fajlagos költséggel jár. Budapesten például a házgyári lakások költsége valamivel alacsonyabb az öntött és egyéb korszerű technológiával készültekénél. Az összes építkezéseket azonban nem győzné a meglevő házgyárak kapacitása. A szintszám tekintetében tény ugyan, hogy leggazdaságosabb az 1—5 szintes lakóépületek építése és legkedvezőtlenebb a 11 szint felettieké. Budapesten, az ország fővárosában, mégsem volna helyes, ha az öt szintnél nem magasabb lakóépületek számát növelnénk. A nagyobbára középmagas, néhány százalékos aránnyal pedig magas épületek építése városképi szempontból is szükséges. Az.jgy előálló többletköltség egy része a kedvező területkihasználás, illetve a fajlagos szanálási és közművesítési költségek révén megtérül. A lakásterületnek, továbbá a három- és többszobás lakások arányának növelése minden esetben emeli az építési költségeket. Ennek ellenére kívánatos, hogy az összes adott körülmények és főként a népesedéspolitikai szempontok alapos mérlegelésével a nagyobb területű és a többszobás lakások építését helyezzék előtérbe. A döntések jobb megalapozásának egyik fontos feltétele alternatívák kidolgozása. Az egyes változatok sokoldalú elemzésével kimutatható, hogy a rendelkezésre álló lakásberuházási összegből — a népgazdaság érdekeit és az igények általános szintjétfigyelembe véve — melyik változat az optimális. A felsorolt döntési alternatívák mindegyikének igen komoly költségkihatása van, s ezért a lakásfejlesztési tervek jóváhagyása nem kis feladat elé állítja a tanácsi vezetőtestületet. Lakóházak a Budakeszi úton (Siklós Péter felvétele) 520