Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció

Hiszen, hogy a fecsegés sújtja leginkább a pesti nyelvhasználatot. Ez a dús táptalaj, melybe gyökeret ereszthetnek a nyelvi gyomok, melyből szüntelen sarjadhatnak a vadhajtások, amelyen vadul burjánozhat sokféle nyelvi hibrid. A fecsegés is dajkálja errefelé a torz hangsúlyokat; belőle sűrűbben indáznak szét a föl-fölkunkorgó mondatdallamok is. Ezeket a szakemberek német hatásból származtatták. Joggal: a pesti német polgárság a múlt században vált nyelvében is magyarrá. De napjainkban a német hatás csak múlt, már csak emlék. Vele tehát nem érvelhetünk meggyőzően. Hogy az éneklő beszéd most is elterjedt a fővárosban, benne része lehet a bőbeszédűségnek is. Hogyan és miért ? A fővárosi fecsegőnek — tapasztalatom — nem a szöveg lényeges; arra nemigen ügyel, hozzá alig igazodik, őt a föl-fölszökkenő, a magasba kunkorodó dallam vezérli: hozzá igazodva képes megmaradni saját hullámsávján. Némi túlzással azt is mondhatnám: a pesti fecsegő nem a változó szöveghez keres változó melódiát; ő az állandó dallamhoz mond változó szöveget. Több szóval élünk, mint kellene? Időnk azonban meg nem szaporodott! Hosszabb mondókát azonos idő alatt csak gyorsabban közvetíthetünk. A beszédtempó fokozása következhet tehát a parttalan szóáradásból is. így és ezért is válhatott általánossá nálunk a sietős, a kapkodóan gyors beszéd. A hadaró ember pedig nem vesződik a teljes értékű hangképzéssel. Hogy is tenné? Miért is tegye ? Hiszen az elnagyolt artikuláció a hajszolt beszédért fizetett ár! Jóból is megárt a sok — hát még a rosszból! Essék szó most már a pesti nyelv, a fővárosi nyelvhasználat másfajta tulajdonságairól is. A legeslegfontosabb, a legdicséretesebbik, mert más erényeknek is nevelője: ajzottsága, teremtő-termő nyugtalansága. A nagyvárosok életritmusa mindig is más, mint a kisebb településeké. A fővárossá emelt nagyvárosé pedig még amazokétól is különbözik. Frissebb a pezsgés, vadabb az iram, kevesebb az állóvíz benne. Kurtább életű itt az új, mint máshol. És elevenebb a szellem mozgása. Nem csoda, ha kapós az újsütetű szó, a szájmeleg kifejezés, a nyomdaszagot lehelő nyelvi lelemény. Ha valahol, itt aztán érdemes szavakat nemesíteni vagy nyomorítani, szólásokat rögtönözni vagy megfejelni, rendíthetetlennek vélt nyelvi alakokat két vállra fektetni. Mindennek népes szurkológárdája és kitartó kibic-serege toborzódik. Az igények és ízlések ezerfélék ugyan, egy dologban mégis megegyeznek: a megújulásra, a változatosságra való szertelen vágyakozásban. Az újítómozgalom — legalábbis a nyelvhasználaté — itt millió karú. Készvagy félkész „termékei" a hírközlés, a könyvkiadás és az innen diktált divat útjain özönlenek szét az országba. A pesti újdonságot mindenütt átveszik, olykor — sajnos — még szájuk ügyéhez, lélegzetük ritmusához sem igazítják. Ha pedig a vidéki ember fővárosi lakossá lesz, gyorsan kezd vedleni, hogy nyelvhasználatában • is mihamarabb teljesen pestivé formálódjék. Úgy, ahogy egy könyvben olvashatjuk: — Merhát, tudja, elcsúsztam. Már harmadik éve güriztem a sorviban, amikor a Kati mellém került. Belevaló csaj volt a Kati, állati elegáns. Fűtötte az agyamat, hogy az oíyan klassz bigére, mint én, harap az ürge. Én persze rühelltem, hogy topis vagyok. Egyszer fiatal az ember — nem igaz? — Egy kocsis fej, az kéne neked — mondta a Kati —, tud is egyet, világoskék Opel-Rekorddal. — Csak hallottam, begerjedtem. One zsinór, mondtam, hogy hozza. — Kétszer is megszervezte, almás lett. Már azt hittem, hadova az egész. Aztán jött a Kati, hogy nagy dajdaj lesz, letöprünk egy éjszakát. — Halálfrankó? — kérdeztem, mert akkor már sokszor átrázott. — Halálfrankó — mondta a Kati. Úgy is lett. Világi nagyot ittunk. -A kocsis fej nem vakerolt, mindjárt lesmárolt. — Ne törődj semmivel, van lóvé, megyünk a Balatonra. Mentünk is. A harmadik nap szagot fogtam — már késő volt. Elkaptak a hekusok. Nyavalyát volt az kocsis fej. Lopta. Engem is kihallgattak. — Ami végleg beadta a kulcsot, az üzembe is elmentek. A többit tudja, itt vagyok, visznek a tanyára, még örülhetek, hogy a sitit elkerültem. (Kolozsvári Grandpierre Emil: Eljegyzés mai módra) Jókora csokrot lehetne kötni azokból az „aszfaltvirágokból", melyeket a közlékeny lány percek alatt szétszórt. Akadnak köztük tűrhetők, szépek és határozottan csúnyák is. Figyelmes rokonszenvünk azoké a pesti szavaké és szólásoké, melyek hangzásra magyarosak, ép alkatúak, melyeknek viselkedése nem botránkoztató, és amelyek ízesen szólnak hozzánk. Hogy példákkal szolgáljunk, bemutatunk néhányat egy nyelvbúvárló író minősítéseiből. Látni fogják, hogy ebben az ügyben nem lehet igaza a sommás ítéletnek, csak az „egyéni" elbírálás méltányos. ... nekem például tetszik az elhúzza a csíkot kifejezés, arra, aki hirtelen távozik, meglép, mert szemléletesen idézi föl az égre kondenzcsíkot rajzoló repülőgép gyors mozgását. A mostanában hallható mcgfürdik, megfázik alakot (az avuló leég, lebőg helyett) sem érzem nyelvünk elleni merényletnek, de már a befürdik, lefázik féléktől, az oda nem illő igekötő miatt, valóban a hideg futkos a hátamon. Az oltári, haláli, atomi (jó) stb. fokozó jelzők unos-untalan használata nyilván csak múló divat... Szerencsés lelemény szülte a nyomni a tüskét szólást a bosszantásra, mérgesítésre, molesztálásra (kevésbé képszerű nyomni a malasztot), s a gunyoros pesti humor pompás telitalálatai a gégészet, apák boltja (kocsma, italmérés), a morzsolt rizling (mert kukoricából készült), meg a lordok háza (állóbüfé), amit ha átalakítanak: ülőfrüdő lesz. A süket duma vagy szöveg még megjárja, de már az ezekből elvont süketelni ige értelmetlen zagyvaság. Magyartalannak, fölöslegesnek látszik a cucc (csomag), háré (haj), kasa (nyilván a kóserből), és a régebben is divatos, de úgy látszik, kiirthatatlan smaci, smárol, sőt lesmárol: elmegy a kedvem tőle, ha így emlegetik a csókot. Bántóan csúf, amellett nyelvünktől idegen szemlélet izzadmánya a sajnos egyre gyakrabban hallható jó vagyok nála, ahelyett, hogy tetszem neki, és akinek nem tetszem, elutasít vagy vonakodik, az megjátssza magát, ami szintén suta és németes.. . A budapesti népnyelv egészséges derűjéről és kiapadhatatlan teremtő kedvéről tanúskodnak viszont az ilyesféle tréfás szólások: én se most jöttem Ceglédről a hathuszonötössel; én se most másztam le a falvédőről; engem se a matyók hímeztek; jó csontban vagyok; fél kézzel eszem a nápolyit; úgy elröpítlek, hogy a jóistent is csak a fordulókban látod... (Karinthy Ferenc: Nyelvelés) Hogy néhány frissebb példával is tetézzem a fentieket, megemlíthetem ezt a szóláshasonlatot: „Olyan vagy, mint a mechanizmus, húsz év alatt ki fogsz alakulni valahogy." íme a bizonyíték: nincs megállás Budapesten a nyelvteremtésben; minden jelentős eseménye vagy mozzanata közéletünknek ihletője lehet a pesti népnyelvnek, melynek használói gunyorosságban és találatokban nem szűkölködnek. Megerősíti ezt az a hír, amelyet egyik napilapunkból mazsoláztam: „Egyik könnyűipari üzemünk rendészetéhez bejelentés érkezett, hogy az egyik műhelyben egy nagy csoport fusizik: munkaidő alatt, gyári anyagból karácsonyi ajándéktárgyakat készítenek. A vizsgálat beigazolta, hogy a bejelentő igazat mondott. A Jézuskabrigdd megfelelő büntetést kapott." A Jézuska-brigád nemcsak azért remek kifejezés, mert hallatlanul nagy feszültségű: hiszen a vallás és a mai társadalom egy-egy jellegzetes szava alkotja két pólusát. Hangulati, stiláris feszültségén kívül dicsérhetjük tömörségéért is. Benne ugyanis ez a terjedelmes megnevezés sűrűsödik: a Jézuska ünnepére ajándékokat készítő (fusizó) brigád. Hát nem furcsa, hogy ugyanaz a pesti nyelv, melyet vétkesnek találtunk fecsegésben, olykor tömörségből, gyökeres szavak használatából ad példát?! Pedig így igaz: ugyanazok a szájak fújnak hideget és meleget is. Tömörítő tehetségén, tréfálkozó kedvén, újkeresésén kívül megjelenítő ereje sem akármilyen a pesti nyelnek, a pesti nyelvet beszélőknek. Amit a művelt köznyelv csak így mondana: vár, várakozik — arról az argóból származó szóval itt ilyen színes képet festenek : „ ... egy rossz lavórban mosakodtunk. Húszan szobroztunk előtte, mire az utolsóra rákerült a sor." „Elmegyünk a vállalathoz, a csaj itt is szobrozott: egész napba került a leszámolás, ez meg odakint várt a nagy hidegben." A képzeletmozdító kifejezés eredetét nem nehéz földeríteni: a várakozó ember is úgy helyhez kötődik, mint a szobor. Az eredeztetés bizony nem mindig ilyen könnyű. A kimegyünk a Mauthnerba szólásmondás megfejtőjének sokkal nehezebb volt a dolga, amint látni fogják. Emlékeznek még Mauthner Ödönre? Nagy magüzlet volt e cégér alatt a Rákóczi úton: diákkoromban nem egyszer bámészkodtam kirakata előtt, melyben akkora uborkák, dinnyék, tökök díszelegtek, az ember el se hitte, s mindezek az ugyanott látható, csinos edényekben kiállított Mauthnermagvakból termettek. Közismert cég volt, még szójátékot is faragtak rá: „Tegnapelőtt utnerén dönök", ezt kellett folytatni, már ami folytatható belőle: „Tegnap utner te dönsz" és végül: „Ma utner ő dön", vagyis Mauthner Ödön. Hogy ebből az utner mit jelent, és a dönni ige milyen cselekvést fejez ki, azt csak e szófacsarás kiagyalója mondhatná meg, ha ugyan feltalálható még valamelyik kávéház mélyén... A Mauthner-cég azóta régen megszűnt, neve azonban sajátos módon fennmaradt egy tréfás, jellegzetesen pesties kiszólásban, mely nemcsak az én kamaszkoromban járta; többször s kissé meglepetve hallottam mostanában is, sportolóktól és más fiataloktól: „kimegyünk a Mauthnerba" vagy „kivittem a lányt a Mauthnerba", sőt „Mauthner-szállóba". Ami körülbelül annyit jelent, hogy a „zöldbe", például Hűvösvölgybe vagy Zugligetbe, ahol fák, füvek, bokrok vannak... A szó útja persze világos: a magból nő a fű is, fa is, bokor is, a furcsa csak az, hogy akik ezt mondják, azoknak többnyire sejteímük sincs már róla, nem is lehet, miért nevezik így ez alkalmi kirándulóhelyeket. De gondolom, néhai Mauthner Ödön bácsi is száját tátaná a sírban, ha megtudná, milyen különös karriert futott be prózai s eladdig csupán üzleti számlákon és könyvelési rubrikákon szereplő neve. (Karinthy Ferenc: Nyelvelés) A pesti nyelv nemcsak az, amiről eddig beszéltünk. A pesti nyelvhasználatból is csak ízelítőt adtunk. Eleven, roppant tenyészet a főváros nyelve. Kerülköznek benne levegőtlen, áporodott zugok. Akadnak kusza tájain magtalanul magasba nyúló sápadt növevények. És természetesen gyomok, dudvák, élősködők. De bimbózó, jövőt ígérő szép szárak, tekintetemelő biztos sudarak is. Ha azt akarjuk, hogy még dúsabb és termőbb legyen nyelvünk tája, több nyiladékot kell vágni benne, hogy rajtuk bővebben áramoljon a vidéki népnyelv és a vidéki köznyelv rokon levegője. Újabb és újabb kapukat kell nyitni és tárva tartani más tájak virágai és friss sarjai előtt. Mert jobb, ha nemcsak a pesti nyelvből honosítanak nyakló nélkül vidéken, hanem onnan is telepítenek a főváros nyelvébe: gyökeres szavakat és szólásokat. A klímák, a talajok különbözőségét nem sínyli meg semelyik tenyészet, ha itt és amott is magyar nyelvünk szeretete, növesztő-nemesítő buzgalmunk ragyogja be hétköznapjainkon is. 36