Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Németh László változatai a Budapest témára 1.

német urbanitás fonnyadásának vol­tam még tanúja. Életem is egy lexi­kon : terézvárosi, zsidó reál, két pesti fakultás, orvosi, tanári, kézműves pálya, a Tanú enciklopédiája, rádiós esztendő, nősülés egy iparos család­ba, pusztai nyarak, történészkedés, politizálás, házépítés: mennyi fe­jezetcím az üdvösségért küzdő lélek körül. De az Utolsó kísérlet mégsem lett én-regény, mint azt többnyire hiszik. Már hősének is mélyebbről kellett jönnie s magasabbra jutnia, mint én jöttem s jutottam." Ennek a mélyből magasba szánt vonalnak valahol középen kell hozzá­illenie az író élete vonalához, amely — minden tragikus interpretációjá­nak ellentmondva — mégiscsak így haladt: mélyből magasba. A Fazekas utca A mély az a bizonyos „halódó ud­var" volt, a Vízivárosban, a Fazekas utcán. Nem társadalmi, hanem érzel­mi mélység. Magam helyett című önéletrajzában írja: „Bizonyos, hogy az én fájdalmaim folyamának ez a Fazekas utcai ház a forrásvidéke . .. Erre az udvarra már nem felvillanó képekben emlékszem, hanem lelki életem máig tartó hömpölygésével." Itt sűrűsödött össze először, jóval a pubertás előtt, az apja és anyja csa­táit figyelő gyerek belső zavara. Egé­szen a végső elszánásig: „Egy papír­lapra is emlékszem; arra még a nagy­apámnak írt levél betűivel írtam föl, hogy én öngyilkos leszek. Az ,,ö"-re nem tettem pontot, hogy rejtírás legyen." Milyen volt ez a Víziváros évtize­dekkel ezelőtt? önéletrajzában ilyen: „Ez a Fazekas utcai ház még meg­van; nem bontották el az Üjvízivá­rosnak helyet csináló csákányok. Csak a nagy öblös kaput szégyelhette a gazdája; olyan boltos, német kapu volt, amelyiknek a közepén eby ki­sebb ajtó nyílik. Ehelyett egy egysze­rű szögletes kapucskát csináltatott... A házban tulajdonképp csak két jobbacska szállás volt: a kapualj két oldalán. Persze ezekbe is a konyhán volt bejárás . . . Mi a baloldaliban laktunk; apámék szobája az utcára nyílt; amiben mi gyerekek voltunk, az udvarra. Este nyolckor azonban az egész család átvonult a másik ol­dalra, ahol Guszti néni csak az udvari szobácskákat tartotta meg, míg az utcai a mi diófaágyainkat és órjási mosdónkat ringatta . . . Villany még nem volt a házban; nagy petróleum­csillárok kormozták a plafont; víz­csap is csak egy volt, az udvaron . . ." Ez így alig több, mint egy szociog­ráfiai adatfölvétel: hogy élt a század elején egy tanárcsalád egy ódon budai házban. A gyerekkor szükségszerű ambivalenciája költötte át ezt a hely­színt színpaddá, tragikus, hősies je­lenetek díszletévé. A tragédia: elszakadása az anyjá­tól. Hogy elvonta magát anyja sze­retetrohamaitól („Hát én meg se csó­kolhatlak? Utálod az anyádat?"), az csak tünet volt. „Az apám megalázta­tását nem bírtam elviselni. Ez annál is furcsább, mert apám elég nyugod­tan tűrte a fejére szakadt szidalmakat. De én nem is annyira rajta, inkább az Érték megaláztatásán voltam fölhá­borodva. Hogy az én apámat, aki olyan nyájas, higgadt és tudós, akit a diákjai olyan tisztelettel néznek: egy villogó szemű, gesztikuláló asszony így elboríthat sértésekkel. Ezekből az ebédnél odacsapott szalvétákból, há­lószobai perpatvarokból kaptam íze­lítőt a Világrend ferdeségé­ből." A hősies tetteket ábrándjaiban hajtotta végre. A képzeletében ré­szeire esett Magyarországot akarta (még jóval a háború előtt, Trianon előtt) újra eggyé forrasztani. „A zűr­zavarnak ezt a képét alighanem egyik földrajzi játékomnak köszönhetem. Karácsonyra egy szétszedhető térké­pet kaptam; Magyarországot azon kis karton megyékből kellett össze­állítani . . . Máramaros megyéből in­dultam el. Ebben nyilván a Mackó könyveknek is volt némi részük. Színpadom gránátfái és orgonái vol­tak az őserdő; itt szerveztem meg én a törzsemet, amellyel a megyében rendet teremtettünk." A Medve utca A Medve utcába járt elemibe. S ott lett húsz évre rá iskolaorvosa a Med­ve utcai polgári iskolának. így hát gyerekkorának világát mutatja be a Medve utcai polgáriról írt nevezetes tanulmányában — amelyhez fogható egészségügyi, történeti, szociográfiai iskolaelemzést egyébként azóta sem írtak. „A régi budai Fő út (ma Fő utca), az Országút (ma Margit körút) és Bécsi Kapu utca (ma Batthyány utca) háromszögében a legutóbbi évekig aludta csendes Csipkerózsa álmát egy szelíd városrész: a Felső Víziváros... Buda visszavétele óta a második, de legfeljebb a harmadik háznemzedék hallgatta itt a régi Bomba térről (ma Batthyány tér) becsörgő villamost és az Irma téren pótlovat kapó omni­busz tülkölő szörnyutódait, anélkül hogy az új épületek, ezek a cifra, majd szögletes királyfiak a hosszú évtize­dek során a kis városkába igazán be­hatolhattak. Még az utcák nevét sem rontotta el a nagy emberek téves kul­tusza: romlatlan Csalogány, Hattyú, Kacsa, Fazekas, Gyorskocsi és Vitéz utcák keresztezik itt egymást zaj és rendőr nélkül (az ember nem is gon­dolná, hogy ezek is átkeresztelések; a Csalogány öt pacsirta, a Vitéz Há­rom nyúl utca volt valaha), s a hosszú átjáróházakban a háború után is él­tek még bennszülött öregasszonyok, akik a régi lezárt kutat elkerülve a ház egyetlen vízcsapjánál félsváb budai németséggel szidták a betolakodó magyar házmestert, s dicsérték az agg tulajdonosnő leándereit." Ez az utolsó mondat azért került bele iskolaorvosi értekezésébe, hogy külön is megadja a tiszteletet a Faze­kas utcai átjáróháznak, az ott uralkodó Guszti néninek és boszorkányra em­lékeztető agg lakóinak. Már csak azért is, mert ez a környék, amely mostanában formálódik át véglege­sen, már abban az időben is felemás képet mutatott. „Az új palotáknak a városrendezők előírása szerint mé­lyen be kell húzód niok az öreg há­zikók közé, melyek így két meztelen tűzfallal maradnak az elhagyott járda szélén, a sírból kiszólítva, mint a ki­végzendő. Amikorra az utolsó is meg­mutatja az utcának tetőtlen szobái kopott falfestékét, a fekete Medve ut­cájából valóságos Medve avenue lesz . . ." Ezt a régi Vízivárost az Irgalom Ágnesével is úgy nézette végig, mint gyerekkori szorongások rengetegét. Csak éppen annyit mozdított el a ké­pen, hogy Guszti nénit Frida néni­nek nevezte, s egykori lakásukat a Fazekas utcából egy Margit körúti iskolába tette át. „Még nem is volt hat óra, amikor a vízivárosi utcába ért, s ott a Körút tő­szomszédságában már tökéletes csend volt, mintha a csörömpölő villamos, a kivilágított kirakatok, a rohanó em­berek — egy idegen Pestről törtek volna be a másfajta városszövetbe, melynek kettős kapujú, földszintes házaiban, dac s rezignáció nélkül, még mindig azoknak az élete vonta volna meg magát, akiknek a csont­jait is kifordították azóta a szép bieder­meier sírkövek alól a mostanában fel­számolt vízivárosi temetőből. Azon a járdakövön kopogott a sarka, ame­lyen mint kislány ment, amikor még itt laktak a Margit körúti iskolában, a fölvert csönd még a régi szorongást is előhozta a házszögellések, kapu­aljak árnyékából, amellyel a délutáni hittanóráról iparkodott haza a kora téli alkonyatokon." Ágnes szorongá­sa azonban nem a régi hittanórák em­lékének szólt, hanem annak a kétség­beesett tervének, amely a nénihez hajtotta: pótotthont próbált szerezni apjának a felbomlóban levő helyett. Séták Budán Lajos, a Bűn Pesten kallódó falusi legénye keresett magának egy budai barlangot, vagy inkább odút, mene­déknek. Onnan nézve nem is találta olyan rémítőnek a várost. „Az ő hegye körül gugyorgott kö­rös-körül Buda minden hegye: a vá­ros felé az, amelyiknek a kopasz tö­vében előző hajnalban állt, odább a kisebb, tornyos-kastélyos, alatta egy óriási rét; látta a Rózsadombot is, ahol a nővére szolgál; emerre nap­nyugat felé is csupa tetővel-fallal hul­lámoztak a kertes lankák s ő úgy ült itt középütt, mint e csillogó-hullám­zó város pásztora." K i lehet számítani, hogy a kőfejtős hegy, ahol Lajos befészkelte magát, a Kissvábhegy volt, a kopasz a Sas­hegy, túl rajta a Gellérthegy, Hege­dűs Lóránt villájával, alatta pedig a Tabán hűlt helye az az óriási rét. De ez a budai körpanoráma, amit a regény megmutat, Németh László olvasóját egy másik körülpillantásra emlékezteti, s az apai ujjra, amely ezt végigmutatta. A Fazekas utcai udvaron „ég felé fordított popsival" olvasott rend­szerint, mikor apja sétára szólította. S bár először nehezen esett neki ki­tépni magát könyve és ábrándjai szö­vevényéből, a nagy séták öröme ha­mar elkapta. „Apám még köztünk is . . . lelkes földrajztanár volt; a bu­dai hegyeknek az ő idejéből tudom a nevét. Egy-egy kilátóhegyről soká el­gyönyörködtünk, hogy Pest külváro­sai, a Naszály, a mogyoródi dombok hogy füstölögnek, ködlenek oda. Óbudán Árpád sírját nyomoztuk, er­rébb Mátyás vadaskertjét, a Sas­hegyről Magyar törzsének a szállá­sát, a Csepel Dunaszalagja körül.. . Most is előttem van, ahogy egy cso­mó diák közt a mutatóujját előre nyújtja. Szép, gondosan pödrött baj­sza volt, de a feje már harmincéves korában kopasz; a kinyújtott mutató­ujja meg a hüvelykje pedig pontosan mint a szííasi nagyapámé.'5 Ez a parasztos ujj, meg az egész je­lenet Ágnes emlékeiben is pontosan így megmaradt. A változtatás, a re­gényíró gondos színezése itt mind­össze annyi, hogy a diákfiúk oda-oda­pillantanak a magyarázó tanár úr lá­nyára. „Sétákat tett vele át Budára, — ol­vassuk az Irgalom-ban — néha a ta­nulmányi kirándulásokra is elvitte. Most is hogy előtte van a tükrösi nagypapára emlékeztető mutatója, amint a Jánoshegyi kilátóról, még a régi, fából ácsoltról, a Pesten túli köd felé mutat, s a Naszály „vetülését" vagy a mogyoródi csatát magyarázza. A fiúk magyarázat közben néha rá­rásandítanak, s ő olyan tisztává, bol­doggá szítta magát ebből a tisztelet­ből, amelyet a kirándulást rendező, a szigort tréfával helyettesítő tanárról őrá is átvittek. Ha kettesben járták a hegyeket (az anyja nem szerette a cél­talan, élvezenei össze nem kötött ki­rándulásokat), akkor is többnyire megmaradt tanárnak: az iskolai dol­gairól meséitette, vagy Budapest ki­alakulását, a maga egyetemi hallgató korát magyarázta, hogy akkor hogy volt a Svábhegyen, s mi volt a rak­partok helyén." Akinek az egyszer kinyújtott mu­tatóujja megragad tanítványai emlé­kezetében, az jó tanár. De a többi diákban, ha megragadt is, nem vert ilyen hullámokat az a mutatóujj. Ne is legyen a tanár olyan bonyolult ér­zelmi viszonyban a tanítványaival, mint Ágnessal az apja. (Talán még az apa se legyen a gyerekével.) Hogy az apja hogyan volt jó tanár, azt Németh László másképp is meg­írja az önéletrajzában. „Apám fáradhatatlan volt a diák­öröm kieszelésében. Nála Buda egész határa volt a tanterem, amelyet száz kis emlékkel kötött tanítványai szí­vébe. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akiket a foglalkozásuk tel­jesen kielégít. . . Fölösleges felelte­tések helyett váratlan vázlatokat ké­szíttetett a fiúkkal. Később bámulva néztem ezeket a füzeteket: az elégsé­ges tanuló is fölrajzolta fejből Bra­zília partvidékét és kikötőit. Én sem voltam egészen rossz tanár, de ha jó anyagra akadtam, azt túlfeszítettem, mint magamat is. őbenne megvolt a pedagógus erénye: a mértéktartás. Talán, mert magához bölcs volt. Nem eredményre tört, hanem harmó­niára." 489

Next

/
Oldalképek
Tartalom